Bárki lehet bántalmazási üggyel Netflix-hős, találnak neki orosz ősellenséget

A Break Point még mindig csak a Drive to Survive hitvány másolata, de legalább a formátum legrosszabb tulajdonságát sikerült megtartania. Vagyis, amit a képernyőn látunk, annak legfeljebb nyomokban van köze a valósághoz, és az még a jobbik eset, ha egyáltalán van, idén ugyanis sikerült az eddigieknél is mélyebbre süllyedni.

De még mielőtt belemennénk a részletekbe, érdemes talán egy definíciós problémával kezdeni. Ezeket a műsorokat (ide tartozik az NFL-csapatok felkészülését nyomon követő Hard Knocks, vagy az All or Nothing, amely a szezon során kíséri végig a csapatokat, illetve még sok más hasonló produktum) előszeretettel hívják dokumentumsorozatoknak.

Pedig ezek a gyakorlatban inkább szappanoperaként funkcionálnak: sztorikat gyártanak, emberi drámákat helyeznek a középpontba, hősöket és antihősöket kreálnak.

A valóság csupán a narratív keretet szolgáltatja, amit aztán alkotók töltenek meg tartalommal, hogy a kiválasztott szereplők szemüvegén keresztül elmeséljenek valamilyen történetet. Ez lehet egy szegény afroamerikai srác, akit nem draftoltak, de azért küzd, hogy elcsípjen egy helyet csapata 55 fős keretében, egy eltékozolt tehetség, akit jól letol a mindent megnyerő edzője, vagy mondjuk egy sokszoros világbajnokkal versengő zöldfülű pilóta.

Az alkotók és a csapatok közti szimbiózisban azonban kódolva van, hogy a valóságnak csak egy szeletét tudják megmutatni. Ezek az anyagok mindenekelőtt a promócióról szólnak: közelebb akarják hozni a szurkolókat a kedvenceikhez, akik így szinte az arcukon érzik Pep Guardiola nyálcseppeit, miközben a katalán szenvedélyes beszédet tart az öltözőben. Együtt izgulnak a játékosokkal, amikor fájdalmas arccal, a térdét fogva elterül a földön a csapat legjobbja, majd közösen teszik meg vele a rehabilitáció első lépéseit.

Csakhogy – még ha a kudarc kerül is a történet középpontjába – az a feladat, hogy jó színben tüntessék fel a főszereplőket. Ellenkező esetben a formátum halálra lenne ítélve. Mégis ki akarná, hogy rossz hírét keltsék a klubnak, az egész bajnokságnak, vagy épp a játékosoknak?

Példaként ott van az ESPN 2003-as, Playmakers nevű sorozata. Bár az egy fikciós műsor volt, a történetben olyan súlyos témákkal foglalkoztak, mint a családon belüli erőszak, a dopping, vagy épp a mentális problémák. Dacára annak, hogy a sorozatot a kritikusok és a nézők is szerették, mindössze 11 epizódot élt meg, mivel az NFL úgy gondolta, rossz színben tünteti fel a bajnokságot, az ESPN-nek pedig gazdasági érdeke volt megőrizni a jó viszonyt a ligával.

A jelenség hasonló, mint az úgynevezett embedded journalism (szabad fordításban: beágyazott újságírás). Ezt a kifejezést azokra a haditudósítókra használják, akik a hadseregük támogatását és védelmét élvezve utaznak el a háborús zónákba, vagyis testközelből jelenthetik a történéseket. A közelségnek azonban ára van: ezzel a módszerrel a sereg irányíthatja az információk áramlását, és rövid pórázon tarthatja az újságírókat.

Ha netán olyat írnának, ami ellentétes a sereg érdekeivel, az az exkluzivitás megszűnéséhez vezetne, tehát választani kell az első kézből származó információk, illetve az újságírói etika által diktált eljárás között. Az egymással ádáz hírversenyt folytató médiumok pedig gyakran inkább a beépítettséget választják, még ha így eszközzé is válnak az ellenőrizni kívánt hatalom kezében.

A manapság divatos sorozatok tehát a valóság csak egy szigorúan ellenőrzött szeletét mutathatják meg, mintha egy kartondobozba vájt résen keresztül szemlélnénk a világot. Ettől még lehetnek éppenséggel érdekesek, minden azon áll vagy bukik, sikerül-e olyan jeleneteket megmutatni a színfalak mögül, amelyek hitelesek, és hozzátesznek a pályán látottakhoz.

Michael Jordan leplezetlenül önimádó Last Dance-e nyilvánvalóan nem dokumentumfilm definíció szerint, de a sosem látott, exkluzív jelenetek teljesebbé tették a Chicago Bulls-legendát. Vagy még inkább a Jordan-legendát. A Drive to Survive korai évadai is remekül működtek egy-egy jól elkapott paddock-jelenetnek, a csapatfőnökök közötti konfliktusoknak, illetve általánosságában az új perspektívának köszönhetően.

A teniszben viszont még mindig nem éreztek rá arra, mi működik. A játékosokra nehezedő nyomást, a saját gondolataiba zárt teniszező magányát, amit Andre Agassi anno hitelesen leírt a könyvében, a győzelmet a vereségtől elválasztó vékony határvonalat nehéz képileg megmutatni. Vagyis kicsit olyan, mint a legújabb Star Wars trilógia Snoke-ja, aki ugyan hosszasan beszélt a sötét sötétségről, ami iiiigen sötét, de anélkül, hogy ténylegesen láttuk volna, mitől annyira sötét az a sötét.

Sokszor most is beszélő fejeket látunk, akik percenként kimondják a nyomás szót, de ez még nem elégséges ahhoz, hogy a néző el tudja képzelni, milyen érzés 15 ezer néző előtt játszani Novak Djokoviccsal a wimbledoni centerpályán.

A sorozat erősségét tehát a játékosok közti relációban, az emberi történetekben, illetve az egyszerűség kedvéért hollywoodinak titulálható fordulatokban lehetne megtalálni. Ezeket együttesen vegyíti a második évad negyedik epizódja, amelyben Alexander Zverev súlyos sérülése, a visszatéréshez vezető útja, végezetül a megdicsőülése ölt testet.

A háttért közben a sportszerűtlen (egy ponton csalónak titulált), rossz vesztes Daniil Medvedev szolgáltatja, aki végül jól megkapja – bár nem Zverev keze által – a megérdemelt büntetését. A kettejük rivalizálásának csattanója – egyben a sorozat történetének legkellemetlenebb pillanata – amikor a német elégedetten tapsol a Roland Garroson Medvedev kiesését követően, majd azt mondja:

A bevezetőből megtudjuk, hogy Zverev épp úton volt karrierje első Grand Slam-győzelme felé, amikor egy szerencsétlen lépés miatt három bokaszalagja is elszakadt. Olyan apróságokkal már nem terhelik az ostoba néző fejét, minthogy milyen állásnál történt, vagy hogy ki állt a túloldalon (azt bezzeg igen, hogy Rafael Nadal még nem hozta a szerváját a szett során), de ezek a ferdítések az előző évadban sem zavarták az alkotókat. (Egyébként a Drive to Survive-nak is egyre inkább sajátja.)

Ezt követően végigkísérjük Zverevet a gyógyuláshoz vezető úton. Megtudjuk, hogy a salakban fetrengve arra gondolt, véget ért a pályafutása, hogy a rehabilitáció során kétségek gyötörték, és végig azon aggódott, játszik-e még azon a szinten, mint 2022 júniusában. A német szenvedését az edzői is megerősítik, amikor egymás között megbeszélik, mennyivel tompább a játéka a sérülés előtti időszakhoz képest.

Majd – egy némiképp váratlan fordulattal – színre lép Medvedev. Róla megtudjuk, hogy egy kiállhatatlan alak, aki folyamatosan hergeli a közönséget, csapkodja az ütőit, egy rafkós nyelvi trükkel puncinak nevezi a mérkőzésvezetőt, és a mentális hadviselés a fő fegyvere. Majd részletesen bemutatják kettejük monte-carlói mérkőzését, amely kapcsán Zverev lényegében elhatárolódik Medvedev trükkjeitől, mondván: ő a teniszben szeret győzni.

- mondja csalódottan a német egyik edzője.

Szó se róla, Medvedev valóban a határokat feszegette azon a meccsen. Vitatkozott a bíróval, hergelte a nézőket, majd csendre intette őket, egy ponton kiszedte a szinglilécet, illetve volt egy gyors WC-szünete az egyik térfélcsere alatt. Nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy kizökkentse a németet, aki belesétált a csapdába, és hagyta kiénekelni a sajtot a szájából.

Akár jó ötlet is lehetett volna megmutatni a Medvedevben rejlő kettősséget, elvégre ő maga sem mondja azt magáról, hogy szent lenne. Néha hülyeségeket csinál, ha frusztrált, a felgyülemlő feszültséget a nézőkön vagy a bírókon vezeti le, esetleg olyan random dolgokat művel, mint amilyen a szingliléc kidöntése volt.

Ami kicsit ahhoz hasonló, mint amikor Ricardo a 2004-es Európa-bajnokságon az angolok elleni büntetőpárbajban gondolt egyet, majd a földhöz vágta a kesztyűjét, és csupasz kézzel állt oda Darius Vassell tizenegyeséhez. A tett értelmetlensége kizökkenti a nyomás alatt koncentrálni igyekvő, nyilvánvalóan izguló ellenfelet, aki így hibázik – mindkét esetben ez történt.

A kérdés leginkább az, helyes-e rossz színben feltüntetni Medvedevet egy Zverevről szóló hőskölteményben. Nehéz ugyanis elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a német teniszezőt két korábbi barátnője is bántalmazással vádolta, Brenda Patea ügyében – akivel közös gyerekük van – a berlini bíróság bűnösnek találta pénzbírsággal büntette.

Olga Sharypova esetében – tekintve, hogy nem tett feljelentést Zverev ellen – nincs elmarasztaló ítélet, az ATP másfél éven át tartó nyomozása során pedig nem találtak elegendő bizonyítékot, hogy szankcionálják a teniszezőt.

Az az epizód szempontjából is releváns, hogy Sharypova közel áll Medvedev feleségéhez, Dariához, 2012-ben egymás oldalán nyertek egy kisebb junior páros versenyt. Még kellemetlenebb, hogy Zverev a sztorit feltáró Rothenberg-cikk után a Medvedev elleni döntőket követően többször név szerint megemlítette Medvedev feleségét, és gyerekkori barátjaként hivatkozott rá.

„Sosem voltunk igazán közeli barátok. Talán csak a juniorok között. Egyedül ő gondolja így a beszédeiben, amelyekben elmondja, hogy nekem és a feleségemnek is a barátja, pedig már rég nem ez a helyzet” – mondta a monte-carlói mérkőzésüket követően Medvedev.

Aligha vitatja bárki is, hogy Zverev sérülése, majd a visszatéréshez vezető rögös út elég érdekes ahhoz, hogy külön részt kapjon egy ilyen sorozatban. Azon persze már lehetne vitatkozni, mennyire jó a tenisznek, ha ő az egyik arca, de miután a társak nemrég beszavazták az ATP játékostanácsába, ezen akár túl is lendülhetünk. Azt viszont érdemes fejtegetni, miért kellett beleerőszakolni Medvedevet.

Persze sejtjük a választ. Egy történet akkor működik jól, ha annak főhőse legalább egyszer elbukik, mert így válik azonosulhatóvá a befogadó szemében, és ezáltal tudja az alkotó téttel felruházni az eseményeket. Itt a Netflix azt akarta megmutatni, hogy Monte-Carlóban még ki tudták zökkenteni Medvedev játékai Zverevet, a Roland Garroson viszont már nem sikerült ugyanez Frances Tiafoe-nak.

Zverev tanult a leckéből, ezzel végérvényesen visszatért, ráadásul ott, ahol veszélybe került a karrierje. Happy end.

De mégis sokkal ízlésesebb lett volna a végeredmény, ha a Netflix kivételesen figyelembe veszi a kontextust, hogy ne egy olyan világot kelljen nézni a kartondobozunkon keresztül, amiben Zverev a jófiú és Medvedev a rossz.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!