„Fejben nem volt ott” – kevés ennél semmitmondóbb közhely van a sportban

Túl sokféleképpen ahhoz, hogy legyen egyetlen szófordulat, amivel le lehetne írni azt, hogy néhány sportesemény a mentális képességeken dől el. Egyik kedvenc példám az a bizonyos utolsó Djokovic–Federer wimbledoni döntő, amit Nole két meccslabdáról fordított meg. És amit mind a mai napig a világ jelentős része elintéz ezzel a (fél) mondattal. Vagy legalábbis annyival, hogy Djokovic volt mentálisan az erősebb.

Pedig ez így azért elég durva leegyszerűsítése a dolgoknak.

Sokszor elmeséltem már, hogy Federer a második meccslabdánál pontosan ugyanazt játszotta, mint néhány labdamenettel korábban. Előny oldalra szervált, ugyanoda ütötte az adogatást, szinte ugyanoda ütötte a röptéjét, mint pár pillanattal korábban. Csak míg első alkalommal a szerb elütése a háló közepébe csapódott, addig a meccslabdánál elvitorlázott szépen keresztbe.

Azt, lehet mondani, hogy Djokovic túlgondolkodta Federert (szerintem egyébként nem), azt is lehet mondani, hogy Federer összecsinálta magát (szerintem egyébként nem), azt is lehet mondani, hogy Federer hozott egy racionálisnak tűnő döntést, ami nem jött be (szerintem egyébként ez történt). Ám az, hogy "fejben nem volt ott", az picit tág ide. Ahogy már említettem: semmitmondó.

Ugyanezt tudom elmondani a híres New York-i elődöntőjükről is, ahol a szerb dühében izomból belecsapott egyet a labdába az első meccslabdánál, ami aztán elvitte a vonalat. Ezt a meccset is el szokták sokan intézni azzal, hogy Nole mentálisan erősebb volt, vagy hogy Federer nem volt ott fejben, pedig hát azért mindkét gondolat elég távol áll a valóságtól. A sport nem ilyen egyszerű.

Hogy mást ne mondjak, hogyan lehetne fejben erősebbnek nevezni egy játékost, aki ilyen mentalitású returnt üt? Utána már persze lehet, hogy ő az erősebb, no de ekkor?

Nem szeretnék ezekkel a többéves történetekkel értelmetlen vitákat generálni, csak azt szeretném megmutatni, hogy ez a két mondat, hogy "fejben nem volt ott", illetve hogy "mentálisan erősebb volt", milyen bántó leegyszerűsítése annak, ami a pályán történik. És nemcsak a teniszpályán, hanem bármiféle sportpályán. És ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a fejnek ne lenne szerepe a sportban, hanem pont az ellenkezőjét.

Számít az, hogy mennyi eszed van, hiszen nagyon nem mindegy, milyen taktikai döntéseket hozol meg verseny közben, akkor, amikor már senki mással nem tudsz kommunikálni (Gyurta Dani mesélte egyszer, hogy azt a döntést, hogy más taktikával úszik abban az olimpiai döntőben, amit végül megnyert, mint egész életében nagyjából mindig, azt nagyjából 30 méternél hozta meg, teljesen egyedül). Számít az, hogy mennyire tudsz koncentrálni, mennyire tudod véghez vinni azokat a dolgokat téthelyzetben, melyeket edzésen tét nélkül szinte kivétel nélkül mindig sikerül. Számít az, hogy miként viseled el azt, hogy izgulsz, számít az, miképpen tudsz feldolgozni egy-egy téves bírói döntést, számít, mennyire tudsz felejteni, és számít az is, hogy miként dolgozol fel valami olyasmit, amit józan emberi számítás szerint például nem is lehet feldolgozni.

Federer például azt a bizonyos New York-i meccslabdát ilyen igazságtalanságnak élte meg: ezt a meccs utáni nyilatkozata bizonyította, és szinte minden jelentősebb sportolónak tucatnyi hasonló története van. Akadnak sportágak ráadásul, melyekben – már csak a sportág adottságainál fogva is – különösen gyakran fordulnak elő hasonló szituációk.

A sízőknél például a legtöbb versenyen romlik a pálya állaga. A versenyek 90%-a ilyen, mert fizikailag nem nagyon tud nem ilyen lenni. Ha ugyanott kell elsíelnie 30-40 embernek, akkor a harmincadiknak már nem olyan lesz a hó, mint az elsőnek. Aki ezt nem tudja feldolgozni, aki ezzel nem tud együtt élni, legalább egy bizonyos szintig, az nem sokra viszi. Akik a két rövidebb versenyszámban indulnak – ahol két futam van – azoknak ráadásul azzal is meg kell tudniuk birkózni, hogy az első futam legjobbjai a második futamban utolsónak jönnek, tehát hátráltatva vannak, pusztán azért, hogy a verseny érdekes maradjon a legvégéig.

Ez néha olyan extrém helyzeteket szül, mint amilyen a tavalyi chamonix-i szlalom volt, amit Daniel Yule a harmincadik helyről tudott megnyerni. És nem azért nyerte meg, mert ő olyan fene jól síelt, hanem sokkal inkább azért, mert a pálya megroppant a melegben. De még erre is azt mondom, hogy a versenyzők az évek során valamennyire megtanulják ezeket a helyzeteket feldolgozni.

Ám mégis időről időre akadnak versenyek, amikor felteszi az ember a kérdést, hogy ennek az elviselésnek, ennek a "mentális erőnek" mégis hol van a határa?

Most szombaton Val d’Isère-ben nemcsak a pálya romlott, ahogyan szokott, és ahogyan ott szokott (nagyon, mivel egy rettentő meredek lejtőről van szó), hanem a körülmények is drámaian megváltoztak. Azok után, hogy a második futamban az első pár síző verőfényes napsütésben jöhetett le a pályán, először csak beborult, majd a hó is eleredt. Amikor az első futam legjobbjai jöttek, akkor már gyakorlatilag semmit nem lehetett látni. Marco Odermatt, aki nyerte az első kört, végül megnyerte a versenyt is, ám a második körben több, mint 3 másodpercet kapott a futam legjobbjától. Sokan voltak az élmezőnyből, akik 15-20 helyeket estek vissza úgy, hogy semmit nem csináltak rosszul, semmiről sem tehettek.

Volt egy olyan helyzet, aminek egyszerűen nem volt megoldása. Sőt továbbmegyek, ha azt, ami történt, meg tudták valahogy utólag emészteni, ha fel tudtak kelni másnap és a legjobbjukat tudták nyújtani (Atle Lie McGrath például) ahelyett, hogy a sors igazságtalanságán tépelődtek volna még akkor is, akkor pont, hogy "nagyon erősek voltak fejben".

Ha valaki kellő empátiával rendelkezik és megpróbálja beleképzelni magát ezeknek a sportolóknak a helyébe, akkor pont azt nem érti, hogy ezeket a helyzeteket hogyan képesek egyáltalán néha feldolgozni, néha megoldani, mintsem hogy elintézzen egy ilyen helyzetet annyival, hogy XY "nem volt ott fejben".

Zajlik a Vendée Globe, a földkerülő vitorlásverseny, sajnos most már Weöres Szabolcs nélkül. Ennek a versenynek, de szinte minden hosszabb távú vitorlásversenynek a sajátja az, hogy aki az élen halad, aki a verseny addigi szakaszában a legjobb volt, az egyfajta crash test dummyként funkcionál a mezőny számára. Ő megy legelöl, ő úgy hoz döntéseket, hogy csak a saját eszközeire, saját érzéseire hagyatkozhat. Sokszor előfordul azonban, hogy gyengül, esetleg teljesen eláll valahol a szél. Legtöbbször ilyenkor neki áll el először, a többieknek, akik mögötte jönnek, azoknak még fúj egy darabig, és ők azzal a széllel könnyűszerrel utolérik az elöl vitorlázót. Sőt, nemcsak hogy utolérik és egyfajta újraosztás kezdődik, hanem olyan is gyakran előfordul, hogy másfelé mennek, kikerülik és megelőzik őt.

Hátulról jőve látják, hogy hol NEM fúj a szél, merre NEM szabad menni. És még a Balatonon is sokszor találni egy-egy olyan takkot – ahogy a vitorlások mondják –, ahol van egy pici szél, ahol az utolsó helyről érkezve is meg lehet előzni akár egy teljes mezőnyt, ha az éppen áll.

Tényleg nem tudom megmondani, hogy ezeket a helyzeteket a legjobb vitorlázók miként képesek megemészteni. És azt, hogy "mentálisan gyengék-e" azok, akiknek mindez nem sikerül. Azok, akik esetleg két-három ilyen újraosztást még lemenedzselnek valahogy, de a negyediket már nem tudják. Ahhoz már nincs elég energiájuk.

Nyilván az élet bármely területén, bárkivel történhetnek igazságtalanságok. Bárki tud hozni valami hasonló sztorit a saját életéből. Ám azok a helyzetek, amikről eddig beszéltem, nem pusztán igazságtalanságok, nem olyan helyzetek, amit el lehet intézni annyival, hogy nem volt szerencsém/nem volt kegyes hozzám a Jóisten.

Itt a sportolók azért kerültek nehéz helyzetbe, mert valamit jól csináltak. Jobban, mint a versenytársaik. A sors viszont azokat segítette, akik addig gyengébben játszottak, rosszabbul síeltek, lemaradtak.

Ez pedig az, amit szerintem talán mindennél nehezebb lehet megemészteni.