Csókolom, nem tetszik kicsit túltolni a versengést? Mi visz rá valakit 69 évesen, hogy doppingoljon?

Félreértés ne essék, nem Michael Hooker az első veterán sportoló, akit doppingoláson érnek, és aligha az utolsó. Ha rápillantunk az AIU (Athletics Integrity Unit) vonatkozó táblázatára, ott pillanatnyilag több Hookernél idősebb eltiltott sportolót is találunk, akad olyan is, akit 72 évesen kaptak el, sőt olyan is volt már, hogy egy 80 éves nagymama bukjon le, miután megdöntötte a korosztályos pályakerékpáros világcsúcsot 500 méteren. De arra is volt már példa, hogy valaki 90 évesen dőljön meg, hogy aztán felmentsék, mivel Carl Grove védekezését ugyanúgy elfogadta az USADA, mint Erriyon Knightonét, hiszen mindketten azzal védekeztek, hogy a versenyüket megelőző este szennyezett húst fogyasztottak.

Nyilvánvaló, hogy ebben a korosztályban gyakrabban fordul elő, hogy valaki tényleg ártatlan, és pusztán csak hibázik: valamelyik gyógyszerét, melyet az orvos írt fel neki, nem vezeti fel a TUE-listára, ám az is teljesen egyértelmű, hogy a dopping a veterán sportban is jelen van. De mi visz rá valakit 69 évesen, hogy doppingoljon? Mi visz rá valakit arra, hogy tiltott szerekhez nyúljon egy 12 és fél méteres súlylökésért?

A válasz egyfelől egyszerű, hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy pont ugyanaz, mint egy 25 évest, ám másfelől azért mégsem az. Már csak azért sem, mert fiatalon a legtöbben nem azért kezdenek el sportolni, hogy egyszer majd egészséges felnőttek legyenek – az egészségmegőrzés ebben a korban még nyilvánvalóan nem szempont. Fiatalon szinte mindenkit a becsvágy vezérel: azért kezd sportolni, mert meg szeretné mutatni, mert nyerni szeretne. Tíz gyerekből nagyjából tíz olimpiai bajnok szeretne lenni, amikor leviszik a szülei úszni, mint ahogy tíz gyerekből tíz válogatott szeretne lenni, amikor elkezd focizni. Kevesen gondolnak arra, hogy egyszer majd egészséges ötven- vagy hatvanéves lesz belőlük, vagy hát legyünk őszinték, leginkább senki sem.

A veterán sport világa ezzel szemben azért más. Az egészségmegőrzés itt azért már belép fontos szempontként, és bátran mondhatjuk, a sport – bármilyen sport – az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet harminc felett, ugyanakkor az is igaz, hogy

És itt most a hangsúly a verseny szón van nyilván, hiszen abban, hogy valaki lemegy 50–60 évesen teniszezni, elmegy tekerni egyet vagy futni, nehéz bármiféle ellentmondást találni. Még abban is nehéz, hogy valaki benevez a hétvégén a Budapest Maratonra, majd pedig, miután lefutotta, megnézi, hogy hányadik helyen végzett a korosztályában. Bevallom, én szinte minden edzés után rákattintok a Straván a leaderboardra, megnézem, hogy állok egy adott résztávon, és még kor szerint is leszűröm az adatokat. A versengés valamilyen szinten azért majd minden sporttevékenységnek része, akármennyi idősek is legyünk. Figyeljük a másik pályát, ha úszunk, próbálunk gyorsítani, ha valaki utolér minket futva, szeretjük megnyerni a padelmeccset – ilyesmire gondolok.

Teljesen rendben van az is, hogy valaki rendez egy teniszversenyt ötven-, hatvan- vagy hetvenéves embereknek – kiváló elfoglaltság, remek időtöltés. A gondok ott kezdődnek, amikor vannak néhányan, akik ezt az egészet

És vannak ilyenek nyilván bőven. Hooker például, hiszen mi másért doppingolt volna egy veterán súlylökőversenyen, mintsem azért, mert túl komolyan vette azt?

Vagy ott van például Tomas Gerini. Senki ne okolja magát, ha nem hallotta még a nevét: mindössze 1601. az eheti teniszvilágranglistán, ám mivel idén júliusban elmúlt 30 éves, jó ötletnek látta elmenni a Masters tenisz-világbajnokságra Antalyába, ahol meg is nyerte az M30-as kategóriát.

Ne kérdezze senki, hogy 2025-ben miért rendeznek külön veterán tenisz-világbajnokságot olyan embereknek, akik elmúltak harminc vagy harmincöt évesek, amikor elég lenne rápillantani az aktuális világranglistára, és könnyűszerrel meg lehetne állapítani, hogy a világ legjobb 35 év feletti teniszezőjét Novak Djokovicnak hívják, a legjobb 40 felettit pedig Stan Wawrinkának. (Jövőre lehet, Monfils lesz az, idén ő még csak 39.) Mint ahogyan az is hamar kideríthető, hogy ezen a héten 18 harminc feletti teniszező van az első százban, további 23 a legjobb kétszázban ugyanott.

Hasonló a helyzet atlétikában és úszásban is. Ha rápillantunk a Masters-világcsúcsok listájára, akkor megláthatjuk, hogy M35-ös és M40-es kategóriákban a világrekordokat általában olyan sportolók tartják, akik ebben az életkorban is aktívak voltak még, és nem a legjobb 35 vagy 40 évesekkel versenyeztek, hanem

Nem korosztályos vb-ken indultak, hanem olimpiákon, világ- vagy Európa-bajnokságokon. A maratonfutás korosztályos világcsúcsát például az M35-ös kategóriában Eliud Kipchoge tartja 2:01:09-cel (2022, Berlin), míg az M40-es kategóriáét Kenenisa Bekele 2:04:19-cel (2025, Valencia).

Mindezek finoman szólva is megkérdőjelezik, hogy van-e értelme 2025-ben, amikor a sportolói életkor már kitolódott, és a legnagyobb sztárok simán folytatják 35 felett is – bármiféle sportágban –, külön Masters-világversenyt tartani. Szerintem az M30-as, M35-ös és M40-es korosztálynak már semmiféle létjogosultsága nincsen. Versenyeket tartani lehet nyilván, miért ne lehetne – sokféle sportverseny van, miért ne lehetne külön ilyen is –, de világ- vagy Európa-bajnoknak nevezni a győztest azért jelentős túlzás.

A felsőbb kategóriák is érdekesek, hiszen azok, akik fiatal korukban is a legjobbak között voltak, akik az olimpiai aranyakért, a Grand Slam-győzelmekért harcoltak, azok a legritkább esetben indulnak el ezeken a versenyeken. Sőt, ha nagy néha el is indulnak, akkor is inkább azt bizonyítják, hogy azok, akik jók voltak fiatalon, azok lennének a legjobbak idős korban is, ha lenne még kedvük edzeni, és nem lenne már nagyon elegük az egészből.

Steve Moneghetti, aki a ’97-es vb-n bronzérmet nyert maratonfutásban, villantott egy 15:52-es 5000 métert 60 évesen (3:10-es ezrek), vagy Martin Fiz, aki ugyanott második lett, két évvel korábban pedig világbajnok volt, még 60-on túl is 1:15-öt tud félmaratonin.

De nem ez a jellemző. Akik igazán jók voltak akkor, amikor kellett, azoknak nyilvánvalóan elég volt az a húsz-harminc év, amit lehúztak a sportágukban, a veteránversenyeken ők már nem állnak rajthoz. Maradnak azok, akik vagy középszerűek voltak a saját sportágukban, vagy pedig jóval később kezdik az egészet – akár harminc vagy negyven évesen.

Ami nem baj, mielőtt bárki félreértené, sőt, meggyőződésem, hogy kevés jobb dolog történhet bárkivel, minthogy sportol. Csak az lenne a fontos, ha minél többen helyükre tudnák tenni ezeket a versenyeket. Jó lenne, ha nem vennék őket túlontúl komolyan, tudnák, mennyit ér itt egy-egy győzelem.

Mi az, amit meg kell, meg lehet érte tenni, és mi az, amit már nem.