Búcsúzik a sorozat, ami nem csak azért fog hiányozni, mert sírva röhögtünk rajta

Pedig egykoron még Moto GP-t is közvetítettem.

Igaz, nyilván nem azért, mert olyan nagyon értettem, mi történik a féktávon, hanem azért, mert Dávid Sándor – Lapaj – egyedül rám merte bízni az Eurosport akkori koronaékszerét, amikor egyszer-egyszer elutazott a helyszínre dumálni kicsit a haverjaival. Olyan az egész, mint az atlétika, csak mennek körbe-körbe, brummogta, én pedig ügyesen kiabáltam egy-egy előzésnél lelkesen. Nem volt elégedetlen.

Mindezt csak azért bocsájtottam előre, hogy legyen súlya mindannak, amiről írni szeretnék.

Mert talán mégiscsak más, amikor egy autós újságíró méltatja így az utolsó adás után a búcsúzó Top Gear – Grand Tour sorozatot, és más, amikor olyasvalaki, akinek egy autó legfontosabb alkatrésze a Bluetooth-kihangosító.

Mindebből talán már kiderült, hogy még véletlen sem a sorozat autós vonatkozásairól szeretnék írni, nem arról, hogy ideális volt-e az autóválasztás az adott terepre, hogy melyik autónak milyen volt a felfüggesztése, milyen a befecskendezése és a többi. Ez a része a történetnek ugyanis tényleg egyáltalán nem érdekel, és éppen ezért egyáltalán nem is értek hozzá. Engem ugyanis a Top Gear – Grand Tour műsorfolyam elsősorban mint televíziós produkció hozott lázba.

Jellemző az egész történetre, hogy bár tudtam a sorozat létezéséről, egy jódarabig egyáltalán nem néztem azt, hiszen mégis mit nézzek én egy autós műsoron?

Clarksonék a feleségem (!) révén kerültek a látóterembe, ő ugyanis egy jódarabig Angliában élt és mint ilyen, azért nyilván képben volt Top Gear-ügyben. Egy hideg téli estén (pont olyanon, amilyen a mai) ajánlotta, hogy kuckózzunk oda a tévé elé és nézzünk bele a Top Gearbe. Még az is lehet, hogy ez az egész valamikor a botrány, a csatornaváltás környékén történt, de az biztos, hogy a Top Gear-epizódok java részét később néztük meg, gyakorlatilag visszafelé haladva az időben. Pusztán a Grand Tour volt az, amit rendesen láttam, úgy ahogy illik.

Nem tudom, mikor tudatosult bennem, hogy Jeremy Clarkson, James May és Richard Hammond pillanatnyilag alighanem a világ legjobb tévései, akik az általam ismert legjobb televíziós produkciót készítik (megfelelve a kor szellemének, már nyilván nem tévére, hanem streaming csatornára), mindenesetre a történet számomra ezen a ponton vált igazán érdekessé, hiszen azóta agyalok nagyon sokat azon, hogy valójában mi is a titkuk.

Miért, mitől működik, működött ez az egész?

És ez az, ez az agyalás, ez a gondolkodás az, amiért úgy hiszem, hogy a búcsú, az utolsó Grand Tour-epizód, nálunk is megér pár sort, hiszen ugyanúgy tévéztek ők is, mint ahogyan tévézünk mi is, mégha ők egy picit más ligában játszottak is.

Ám a céljuk ugyanaz volt, ami nekünk is, hogy elnyerjük a néző figyelmét.

Ők nem attól voltak nagyok, mert oda tudták ültetni a képernyő elé azokat, akik amúgy is rajongtak az autókért, a motorokért, hanem azért, mert oda tudták ültetni azokat is, akiket ezek a dolgok egyébként nem nagyon érdekeltek. Oda tudták ültetni a képernyők elé még az énféléket is. És nem azok helyett, akik élnek-halnak a benzingőzért, hanem azok mellé.

Ez ugyanaz a nehézség, mint amivel mi is küszködünk nap mint nap a különböző sporttelevízióknál. Úgy beszélni egy adott sportágról, hogy élvezze, értse az is, aki bennfentes, aki rajongó, de ugyanakkor megértse az is, aki talán sosem látott még ilyet. Kevés nehezebb, nemesebb feladat van annál, mint megszerettetni valakivel valamit, amiről fogalma sincs, gyakorlatilag nulláról indulva, úgy, hogy mindeközben az se unja halálra magát, aki szakértő, aki nagyon otthon van a témában.

Ezt a feladatot azt hiszem senki nem oldotta meg magasabb szinten, mint a Clarkson-Hammond-May hármas és a Top Gear – Grand Tour-stáb.

– gondoltam nagyon sokáig. és ameddig hittem ennek a mondatnak az igazságában, ez a hit elsősorban az efféle dolgokra támaszkodott. Úgy hittem, hogy ahhoz, hogy a fentieket megvalósítsd, kell némi intelligencia, emberség meg hasonlók. Persze már akkor, amikor ezt a mondatot először kimondtam, akkor is tudtam mondani kapásból valakit - finoman szólva is jelentős kommentátort -, akire ez a mondat biztosan nem volt igaz, de akkor még úgy gondoltam, őt tekinthetjük afféle kivételnek.

Ma már tudom, hogy ez a mondat így, ilyen formán nem igaz, hiszen túl sok a kivétel ahhoz, hogy igaz legyen.

Jeremy Clarksont nem ismerem személyesen, soha nem söröztem vele, emberi oldaláról én is csak annyit tudok, mint bárki, aki elolvassa a róla és a botrányairól szóló híreket. Ezek alapján, emberi minőségéről nyilván nincs olyan jó véleményem, mint amilyen jó véleményem van a műsorairól. De ahogyan lehetett valaki hatalmas író, zenész vagy éppen festő úgy, hogy egyébként egy rongy ember volt, miért ne lehetne ilyen egy tévés is?

Ahogyan Norman Mailernél, Oscar Wilde-nál vagy éppen Caravaggiónál legtöbben képesek elválasztani a művészt az embertől, lehet itt is ezt kell tenni.

Azért 22 év, lényegében egy műsorral, mégha két helyen is, önmagában is minősít. Az meg pláne, hogy egy másik piaci szereplő azonnal szerződést kínál, miután az egyik elbocsájtott, mert felképeled valamelyik producert, hiszen felvágottat intézett steak helyett.

Talán ez az utóbbi az egyetlen, amiről el lehet képzelni, hogy akár még Magyarországon is megtörténhet.

Minden más olyan elképesztően távolinak és elérhetetlennek tűnik.

Gondoljunk csak bele, hogy 22 év alatt egy ilyen műsorral nálunk hány márkakereskedőt és importőrt haragítottak volna magukra Hammondék? Hányszor telefonált volna oda egy vezérigazgató egy másik vezérigazgatónak azért, hogy ezt most azonnal fejezzék be, mert különben nem hirdetnek többet ennél a tévénél? És hányszor futamodott volna meg az érintett televízió vezetősége? Hányszor utasította volna a stábot, hogy ezt, meg ezt, meg ezt azonnal vágják ki?

Ezért is volt jó nézni a Grand Tourt, és ezért fog nagyon hiányozni ezután. Az ember nem csak sírva röhögött néha, hanem azt is megtanulta, hogyan működik a független újságírás.

Ami azért egy nagyon fontos tudás, higgyék el, még ha egyre kevesebb hasznát is veszi manapság az ember.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!