Alcaraz, Odermatt, Duplantis – mikor lettek a sportvilág legnagyobb sztárjai ennyire jó arcok?

Sőt, első blikkre inkább tűnt picit csalódottnak.

Az első futamot követően mindössze a harmadik helyen állt, mivel a pálya felső részét magához képest meglepően gyengén síelte, és csak a hírhedt Zielhangon, a pálya legmeredekebb szakaszán tudta megmenteni egyáltalán a versenyét, ahol majd’ mindenkinél négy tizeddel jobb időt síelt. Ha ez a szektor nincs, már az első futamban elveszítette volna az esélyét a végső győzelemre.

Mindezek után a másodikban sem jött tökéletesen, annak ellenére sem, hogy végül 69 századdal vette át a vezetést az addig élen álló Luca De Aliprandinitől. Henrik Kristoffersen hamar kiesett, ám az első futamot megnyerő Loic Meillard a célegyenes bejáratáig elvitte azt az előnyt, amit az első futamból hozott magával. Egészen pontosan mind a 33 századmásodpercet. Végül ez sem volt elég a győzelemhez, pedig meccslabdája volt. Olyan esélye, amilyen talán soha többet nem lesz egy adelbodeni óriás-műlesikló győzelemre.

Loic Meillard és Marco Odermatt együtt nőttek fel, és a mai napig nagyon jó barátok. Egy csoportban síeltek egyészen a tavalyi szezonig, amikor is Meillard úgy döntött, hogy inkább a műlesiklókkal készül tovább. Ám ez mit sem változtatott azon, hogy továbbra is rettenetesen jóban vannak, mint ahogyan úgy hírlik – és úgy is látszik –, hogy Odermatt jóban van mindenkivel a svájci csapatból. Amikor a szezon elején Justin Murisier legyőzte őt és bőven túl a harmincon megszerezte élete első világkupa-győzelmét, Odermatt jobban örült a szobatársa győzelmének, mintha ő maga nyert volna, két napra rá pedig, amikor Thomas Tumler győzött először, 35 évesen, szintén boldog volt, pedig ő maga kiesett a versenyből.

Marco Odermatt legalább úgy örül, ha a csapattársai nyernek, mint amikor ő maga. És ez nem csak azért van így, mert ő egymaga többet nyer, mint a teljes svájci csapat együttvéve, hiszen amikor ő gödörben volt, akkor sem változott semmi. Ne feledjük, például Tumler győzelmekor ő maga zsinórban harmadszor esett ki óriás-műlesiklásban, bőven lett volna oka tehát sopánkodni, mégsem tette.

Egyre többen gondolják úgy, hogy Odermatt sportemberi nagysága, hozzáállása, az, amit a svájci síválogatottról, mint csapatról gondol, a legfőbb motorja annak a dominanciának, amit a svájciak kiépítettek az elmúlt pár szezonban. Hiszen nemcsak Odermatt nagyvonalú és támogató a többiekkel, hanem a többiek is egymással. Franjo von Allmen egy jó darabig vezetett Bormióban, és úgy tűnt, megnyeri élete első világkupa-versenyét, amikor is jött Alexis Monney és megelőzte őt. Von Allmen önfeledten tapsolt honfitársának, együtt örült vele, pedig neki akkor már voltak második helyei is, Monney meg úgymond a semmiből érkezett, joggal érezhette volna úgy, hogy ő maga érdemesebb a győzelemre, mint honfitársa. Mégis kivárta a sorát Wengenig.

Próbáljuk meg ezt a helyzetet átültetni a Hermann Maier- vagy a Marcel Hirscher-érába.

Hirscher idejében minden róla szólt. Ha valakinek volt egy ötlete, ha valaki talált egy jó beállítást, ami történetesen működött, azt az Atomic már nyúlta is le, vitte Hirschernek, a többiek pedig mehettek azzal, amivel addig is. Szó sem volt semmiféle csapatszellemről, mindenki Hirschert szolgálta, mindenki alá dolgozott.

Maier idejében a világ 15 legjobb gyorssízőjéből 10 osztrák volt, csak épp egy kanál vízben meg tudták volna folytani egymást mind. A 2001-es St. Anton-i vb-n Maier nem tudta megelőzni Stephan Eberhartert, ám mivel az első két helyen álltak, így is kinézett egy kettős győzelem és egy népünnepély a hazaiaknak. Ám jött Daron Rahlves és megelőzte mindkettőjüket, Maier pedig mosolygott, jobban örült az amerikai győzelmének, mintha honfitársa nyert volna.

És ez nem egyedülálló a mai élsportban. Armand Duplantis ugyanígy viselkedik az összes többi rúdugróval, mint ahogyan Odermatt a csapattársaival, Jannik Sinner vigasztalja Alexander Zverevet, miután legyőzte őt az Australian Open döntőjében.

Régen a trash talk, a másik torkának átharapása az élsport mindennapjainak része volt. Ha másból nem, a Jordan-doku óta tudjuk, hogy ha nem volt ellenség, akkor inkább kreáltak maguknak egyet, mintsem, hogy motiválatlanul lépjenek a pályára. Szinte senki nem volt barátja senkinek, vagy ha véletlen igen, akkor ezek a barátságok inkább érdekek mentén szerveződtek, és igyekeztek őket gondosan titkolni.

Mára az általam alaposan követett sportágakban talán Novak Djokovic maradt az egyetlen, aki így működik, aki így van bekötve. Úgy, ahogyan annak idején Jordan, McEnroe, Connors, az említett Maier vagy éppen Lance Armstrong. És ezzel nem megbántani akartam a szerbet, mivel úgy hiszem, ennek a mentalitásnak ma is simán helye van az élsportban, sőt, szegényebb, unalmasabb lenne a világ nélküle.

Mindössze egy tényt rögzítettem.

És azt, hogy Federer, Nadal már nem ilyen volt, mint Nole, mint ahogyan Alcaraz és Sinner sem ilyen, nem beszélve Boltról, Kipchogéről, Duplantisról, vagy Pogačarról és Vingegaard-ról. Valahogy szépen csendben átsiklottunk ebbe az úriemberes, barátságos, jófiús létbe.

Ma már ez a minta. Akármennyit is gondolkodom, Stefan Edbergen kívül nem tudok mondani senkit az ezredforduló előttről, aki ilyen lett volna, ma pedig szinte minden világsztár ilyen. Az a különleges, ha valaki nem. Igaz, focit már rég nem nézek, és NBA-t sem azóta, hogy Jordan visszavonult, lehet, hogy ott még másként van, nem tudom. De azokban a sportágakban, melyeket a napi szinten követek, az állítás megáll:

Aki nem ilyen, hanem szándékoltan rossz, mint például Noah Lyles, az nagyjából annyira hiteles, mint Rátonyi Róbert volt egykoron. Eljátszani sem tudja jól a rosszat. Félreértés ne essék, nem visszasírni próbálom a régmúltat, kevés dolog áll tőlem távolabb, mint ahogyan azt sem mondom, hogy ezek a mai srácok mennyivel különbek a régieknél, inkább csak elmélkedem.

Hogyan jutottunk el Agassitól, Samprastől, Beckertől és Lendltől Federerig, Nadalig, Sinnerig és Alcarazig? Ha maradunk mondjuk csak a tenisznél. És ez nem azt jelenti, hogy Agassiék különösebben rosszak lettek volna, inkább csak azt, hogy nem voltak ennyire makulátlanok, mint a maiak. (Igen, tudom, ott van Sinner doppingügye, de aki akarja, az úgyis érti, mire gondolok, aki meg nem akarja, az úgyse.)

Az okokon sokat gondolkodtam. Odermattnál, aki ugye svájci, és a teniszezőknél adná magát, hogy sokan Federert tekintik mintának, hogy őt utánozzák sokan (aki juniorként még a másik oldalon játszott, ütőket tört, rossz volt, de ez most már mindegy). Bár talán sportszerűbbek vagyunk, ha először arra gondolunk, hogy ezek a srácok, igazából ilyen családból jönnek, ilyen neveltetést kaptak, ezért ilyenek. Nadalnál például ez teljesen nyilvánvaló, hiszen ő egy korosztály Federerrel, őrá olyan formán biztosan nem volt hatással a svájci viselkedése, mint mondjuk Alcarazra vagy Odermattra.

Ám mivel nem csak a legjobb teniszezők ilyenek és nem csak a svájciak, ezért azon is el kell gondolkodni, hogy valami más is lehet a háttérben. Esetleg mondjuk szorgosan dolgozó PR-csapatok. Az, hogy a mai sportolók korábban kezdenek el olyan szakemberekkel dolgozni, akik az imidzsükön munkálkodnak, illetve hogy ezek a csapatok jóval nagyobbak manapság, mint egykor voltak, talán többet és jobban is dolgoznak, mint mondjuk a 90-es években.

Arról nem beszélve, hogy ez a generáció a technikai fejlődésnek és a szociális médiának köszönhetően sokkal otthonosabban mozog mondjuk a kamerák előtt, sokkal ösztönösebben kommunikál, és talán sokkal jobban tudja, hogy milyennek szeretne látszani a nyilvánosság előtt.

A jófiúknál persze mindig felmerül a kérdés, hogy ők tényleg ilyen jók-e, vagy csak gyávák rossznak lenni, ám nekem úgy tűnik, hogy ők, akiket felsoroltam, tényleg, őszintén ilyenek. Furcsa mód pont Federer talán az egyetlen, akinél felmerülnek kétségek ezzel kapcsolatban, de simán lehet, hogy az ő esetében is csak az befolyásol, hogy túl sokat tudunk a fiatalkoráról, arról, hogy milyen volt akkoriban.

A lényeg, hogy a változás kézzel fogható, vagy inkább szemmel látható és füllel hallható. Ahogyan ezek a srácok viselkednek, ahogyan nyilatkoznak, ahogy látják a világot, azt jó nézni, azt jó hallgatni.

Nem olyan apró dolgok ezek manapság.