Sérülten harcolt, az orvosok lemondtak róla, mégis az álmait éli az olimpián az erdélyi magyar lány

Az első napunk nagyon mozgalmas volt. Megérkeztünk és ment a felderítés, hogy mi, hol, merre található, elfoglaltuk a szobánkat, átvettük az akkreditációs kártyáinkat. Azóta minden napra jutott valami program, elég produktívak voltak a napjaink az edzés mellett is. Próbálunk más versenyekre is eljutni, és minden pillanatát élvezni, megélni az egész olimpiának. Úgy érzem, hogy ez az olimpiai feeling teljes mértékben átjött, és emiatt nagyon boldog vagyok. A falu nagyon szép, kicsit el vagyunk zárva a közönségtől, de ki tudunk járni. Hangulatos, nagyon vagány az egész.

A cross-világkupa mezőnye olyan, mint egy kis család, mindenki ismer mindenkit, odajönnek, megkérdezik, hogy vagytok, hogy ment a pálya, nincs nagy távolság köztünk. Az egyik kedvenc ikonunk Nick Baumgartner, aki végigkísérte a generációkat. A megnyitó előtt is odajött hozzánk, szelfiztünk, beszélgettünk, ez sokat segít lelkileg is. Az első dolgunk volt egyébként a nagy csodálkozás, hogy mindenki, akit Instagramon látunk, itt sétál közöttünk. Nem csak a crossosok, hanem tényleg mindenki. Már ez hatalmas élmény.

Ha egy szóval kellene jellemezni: maga a mennyország. Az összes snowboardos szakág itt van közel egymáshoz: big air, halfpipe, slopestyle, cross, szlalom. Ami más, mint egy világkupa-pályán, hogy sokkal hosszabb. Olyan egy perc húsz, egy perc huszonöt másodperc körüli lehet, ami kicsit szokatlan, de az elemekkel már találkoztunk, tudunk rajta menni, nincs különösebb félelem.

Kiskoromban, öt-hat évesen kezdtem síelni. A szüleim snowboardoktatók, így alig vártam, hogy én is snowboardozhassak. Kivártak egy kicsit, hogy még nőjek, mert az ízületeknek nem tesz jót, ha korán kezdi az ember, de kilencéves koromban már nagyon mondogattam, hogy én is szeretnék, mert az idősebb testvérem is snowboardozott, és nem akartam, hogy kihagyjanak engem a buliból. Így kezdtem el snowboardozni a Madarasi-Hargitán. Valóban nem túl népszerű a sportág Romániában, igazából nincs is nagyon lehetőség ott edzeni. Elkezdtünk járni kisebb országos versenyekre, nem crossban, hanem freestyle-ban vagy szlalomban. Az egyik ilyen versenyen felfedezett az egyik edző, és onnantól kezdődött az egész. Megkérdezte, szeretnék-e csatlakozni a csapathoz, edzőtáborozni, megnézni, hogy milyen ez az egész. Egyértelmű volt a válasz, mert az első pillanattól fogva ez volt a vágyam, hogy versenyszerűen snowboardozhassak. Így ismerkedtem meg a cross-szal tizenhárom évesen, azóta külföldön edzünk. Otthon mindig van egy országos bajnokságunk a Madarasi-Hargitán, de egyébként csak külföldön van lehetőségünk készülni.

Kinda Géza a főedzőm, igazából neki köszönhető, hogy a cross megjelent Romániában, ő volt az úttörője mindennek. Reisz Zoltán pedig pár éve még versenyző, jó csapattársunk volt, aztán később úgy döntött, hogy edző lesz. Ez szerintem fantasztikus ötlet volt, mert nagyon tehetséges benne, és úgy érzem, hogy tökéletes csapatot alkotunk. Gyerekként tényleg minden megvolt a Hargitán, ami kellett, nagyobb telek is voltak, mint most. Most is szép tél volt, de egyszerűen azok a pályák nem elég adottak ahhoz, hogy felkészüljek. Most már csak akkor járok a Hargitára, ha barátokkal megyünk szórakozni, jól érezni magunkat, de komoly edzési szándékkal már nem.

Igazából nem is tudom azt mondani, hogy feltétlen lenne egy bázisunk, mert nincs, hanem minden periódusban megvan havonta, hogy éppen hova járunk. Általában úgy szokott lenni, hogy októberben kezdjük a szezont. Akkor Ausztriában vagyunk, novemberben is, aztán decemberben Olaszországban szoktunk lenni. A január, február, március változó, akkor mindig a versenyeket követjük, hogy éppen hol vannak. Március után jön egy kisebb szünet, amikor tényleg otthon vagyunk és szárazföldi edzések vannak. Júniusban már megint havon vagyunk, de akkor már a gleccsereket kell keresni, általában Franciaországban. A július megint egy kicsit nyugodtabb, száraz edzésekkel, aztán augusztusban Ausztrália következik, szeptemberben pihenő. Ez minden évben stabilan így szokott lenni. Én egyébként továbbra is Székelyudvarhelyen élek, de nagyon kevés időt töltök otthon.

Így van, ez anyagilag nagyon megterhelő lenne. Szerencsénkre a 2022-es EYOF-on elért eredményeink miatt a román szövetség is felfigyelt ránk. Én a tizedik helyen végeztem, Mandel Kata pedig negyedik lett crossban, ezáltal a szövetség teljes támogatást ad. Saját zsebből, családi háttérrel ezt nem lehetne csinálni. Nagyon hálásak vagyunk a szövetségnek és a VSK Csíkszeredának egyaránt.

Az elején úgy voltunk vele, hogy nyilván az a cél, hogy kijussunk az olimpiára, de nem feltétlen ezzel a szándékkal álltunk neki az egésznek. 2024 júliusában kezdődött a kvalifikációs időszak, elmentünk az első világkupára, és sikerült benne lenni a top 32-ben, így világkupapontot szereztünk. Akkor láttuk, hogy ez az egész talán mégsem annyira bonyolult, és képesek vagyunk rá, így ha tényleg elhisszük és odatesszük magunkat, akkor még az olimpia is meglehet. Rengeteg versenyünk volt, én ezt hullámvasútnak nevezném. Voltak nagyon jó pillanatok, voltak mélypontok, de összességében nagyon jó szezont zártunk.

A mostani idény egészen októberig jól kezdődött, ám amikor edzőtáborban voltunk, egy edzésen elütöttem egy síkaput és lett egy részleges meniszkuszszakadásom. Innen jött a feketeleves, főleg mentálisan. Több orvos is mondta, hogy műteni kell és el kell engedni az egész olimpiát. Mi próbáltunk a végsőkig harcolni, hogy ez nem opció, fizioterápiával és minden egyéb segítséggel igyekeztünk helyrehozni. Volt egy két hónapos szünetem, december végén álltam újra hóra. Az volt a legnehezebb, hogy mentálisan elfogadjam, hogy most ez van, most otthon ülök, és próbálom ott kihozni a maximumot. Nehéz volt, amikor láttam, hogy megint van egy verseny, ami beleszámít a kvalifikációba, például decemberben, Cerviniában, én meg otthon ültem. Aztán januárban sikerült visszatérni, Kínában volt két versenyünk, ahol sajnos csak egy rajtot tudtam vállalni, mert rosszul érkeztem egy ugrásnál és ismét megsérült a térdem. Akkor úgy döntöttünk biztonsági okokból, hogy a második rajtot nem vállalom. Úgy láttuk, hogy maximum hátrébb csúszok a kvalifikációs listán, de jobb, mintha ismét lesérülnék. Végül ott, Kínában derült ki, hogy kijutottunk, és nagyon nagy volt a boldogság.

Pont erről beszélgettünk az olimpiai faluban. Nagyon sokan támadták Lindseyt, hogy felelőtlenség volt, de ha bárki a helyébe képzeli magát: ki mondott volna nemet? Főleg egy komoly sportoló, aki a végsőkig küzd. Én abszolút tudok vele azonosulni és nem tudom ezért bántani. Szerintem sokkal rosszabb lett volna, ha otthon ül és azt érzi, meg sem próbálta. Én is úgy voltam vele, hogy nyilván rosszabb lehet bármelyik pillanatban, de nem szabad erre gondolni. Mindig a pozitív dolgokba kell kapaszkodni, mert ha egy sportoló folyton azon gondolkodik, hogy most lesérülök, akkor csak bevonzza a negatív dolgokat.

Hála az égnek teljesen rendben van. Amit tudok, folyamatosan megteszek érte: tape-elem, kenőcsöket használok, és van nálam egy gép, ami segíti a regenerációt. A hét elején az edzéseken úgy éreztem, hogy nem százszázalékos, mert fáj, de el tudok tőle vonatkoztatni, és próbálok mindent beleadni. Nem attól félek, hogy rosszabb lesz, hanem arra figyelek, hogy itt vagyok, haladni kell és csinálni.

Jelenleg úgy vagyok, hogy onnantól, hogy kijutottunk, a nyomás nagy része már lekerült rólam. Ez volt a cél, és most élményként fogjuk fel az egészet. Ez az első olimpiánk és a jövőben még bőven fejlődhetünk. Konkrét elvárást nem tűztem ki magamnak, inkább azt szeretném érezni, hogy technikailag helyes kört tudtam menni, és ne legyen utólag az, hogy ezt is elrontottam, azt is elrontottam. Lássam, hogy mindegy, milyen eredménnyel zártam, de tényleg jó volt, és innen már csak fejlődni lehet.

Ezt a kérdést rengetegszer megkapjuk. Nagyon jó barátok vagyunk, szeretjük az együtt töltött időt, mindenhova együtt mozgunk az olimpiai faluban is, mint egy kis család. Nyilván valamilyen szinten ellenfelek is vagyunk, de ha bármelyikünk nyer, mindig tudunk örülni a másik sikerének. Nem úgy fogjuk fel, hogy vége mindennek, ha a másik jobb volt, hanem próbáljuk egymást húzni. Sosem láttam benne azt a nagy ellenfelet, mint egy más országból való versenyzőben. Nem tudunk egymásra haragudni, ha a másik jobban megy. Kinek milyen napja van, ez mindig változó, és csak pozitívan próbáljuk nézni.

Azzal, hogy egészséges térddel és egy jó körrel zárjam az olimpiát, aztán majd merek nagyobbat álmodni a következőre.