A Mourinho-show soha nem érhet véget: a Manchester United ellen is az edző volt a főszereplő

Az igazán nagy edzőket nem feltétlenül csak az különbözteti meg az átlagtól, mit gondolnak a játékról. Nyilván a taktikai és stratégiai érzékük is nagy jelentőséggel bír, ám a sikereik mögött van egy másik, legalább annyira fontos tényező: méghozzá a személyes kisugárzásuk. A legmagasabb szinten dolgozó edzők nem csak egyszerű taktikusok, de egyben karizmatikus vezetők is. Kicsit leegyszerűsítve: legalább annyira meghatározó, hogyan mondják, mint az, hogy mit mondanak.

Azt már személyisége válogatja, ki hogyan próbál a játékosok lelkére hatni. Van, aki azt próbálja a játékosok pszichéjébe ültetni, hogy mindenkinél jobbak, és bármilyen nehézség adódik, azt úgyis megoldják. Mások olyan célokat vetítenek a játékosaik elé, amelyekkel folyamatosan fenn tudják tartani az érdeklődésüket. Sokan pedig olyan narratívát gyártanak, ami dacos ellenállásra készteti a játékosokat – utóbbinak José Mourinho az egyik legnagyobb mestere.

Valószínűleg pontosabb lenne múlt időben fogalmazni, az előző évtized ugyanis már nem a portugál sikereitől volt hangos. A módszerei azonban ma is nagyon hasonlóak: bárhova teszi be a lábát, bármilyen méretű klubot irányít, mindig úgy tekint magára és a játékosaira, mint akik a rendszer ellenségei. A sikerek érdekében tehát nem csak az aktuálisan pályán lévő ellenfelet kell felülmúlni, de egy nagyobb, láthatatlan ellenséget is a földbe kell tiporni.

A módszer azért is lehet eredményes, mert rezonál a szurkolói érzelmekkel. Minden drukker úgy érzi, hogy épp az ő csapatát bántják a bírók, a riválisokat pedig hozzásegítik a meg nem érdemelt győzelmekhez, tehát nekik dupla olyan jól kell végezniük a feladatukat, hogy a nyilvánvaló csalás ne vezessen eredményre. Talán nem a véletlen műve, hogy Mourinho azoknál a kluboknál érte el a legnagyobb sikereit, ahol a leghitelesebb volt a „mi az egész világ ellen” történet.

Innen nézve jó helyre került a Fenerbahçénál, amely előszeretettel hangoztatja magáról, hogy egy évtizedes viszonylatban zajló csalássorozat áldozata. Az előző szezonban – ami persze inkább a színház része volt – még azt is belengették, hogy a hiábavaló erőfeszítéseik miatt inkább visszalépnek a török bajnokságtól, mert megelégelték a rendszerrel folytatott kilátástalan küzdelmet. „Mi az egész világ ellen” – az sem lenne meglepő húzás, ha a mezre is felvarrnának egy hasonló szöveget.

Az igazi kérdés az, Mourinho be tudja-e csatornázni ezeket az érzelmeket, lehet-e egyáltalán tovább fokozni az elnyomottság és az igazságtalanság érzetét. Az általa képviselt mentális hadviselésnek mindig is megvolt a maga szavatossági ideje – rendszerint három év – a Fener játékosai és szurkolói pedig sokkal régebb óta küzdenek a maguk ellenségeivel. Lehet még tovább feszíteni a húrt? És sikeres lehet egy ilyen stratégia egy olyan helyen, ahol korábban is táplálkoztak a múlt sérelmeiből?

Hogy a portugál mit sem változott, azt már az Antalyaspor ellen kiderült, amikor egy szerinte jogtalanul visszavont találatot követően a kamerák elé tett egy laptopot, rajta a kimerevített felvétellel. Várható volt, hogy a csütörtöki Európa-liga-mérkőzésen, amelyen volt csapatát, a Manchester Unitedet fogadták, szintén főszereplő lesz – és nem is kellett csalódni, a második félidőben kiállították, és a meccs utolsó 20 percét a lelátóról nézte végig.

Mourinho – nem meglepő módon – egy rossz ítéletet kért számon a játékvezetőkön, egészen pontosan Manuel Uguarte belépőjét Bright Osayi-Samuellel szemben, amellyel büntetőhöz juthatott volna a Fenerbahçe. Hogy igaza volt-e Mourinhónak? Nehéz lenne egyértelműen kijelenteni, a két játékos között kétségtelenül volt kontakt, Clément Turpin azonban továbbengedte a játékot, a VAR pedig – mivel a bíró nem követett el egyértelmű hibát – nem avatkozhatott közbe.

„Gratulálok a játékvezetőnek” – mondta a TNT Sportnak a lefújást követően. „Elképesztő dolgot mondott nekem, azt állította, hogy egyszerre látta a tizenhatoson belüli szituációt és azt, hogyan reagálok rá az oldalvonal mellett. Mindkét jeleneten rajta tudta tartani a szemét, ez ám a perifériás látás. Ezért ő a világ egyik legjobb bírója” – nyilatkozta szarkasztikusan az egyébként 1-1-re végződő találkozót követően.

A Mourinho-show tehát folytatódik, és szinte biztos, hogy ez még mindig csak ízelítő a törökországi kalandból. Eleve izgalmas kérdés, hogyan alakul majd a portugál sorsa, ugyanis a klubon egyre nagyobb a nyomás a 2014 óta hiába várt bajnoki cím miatt. Sokak szerint – bár ezt az érintett igyekezett cáfolni - Ali Koç klubelnök csak a politikai játszmát szem előtt tartva csapott le a Romától menesztett edzőre, kifogva a szelet a legfőbb rivális vitorlájából.

Ami tény: Aziz Yildirim – Koc elődje – azzal az ígérettel szállt be az elnöki kampányba, hogy a megválasztása esetén megszerzi Mourinhót, tehát politikai értelemben sem volt utolsó húzás a portugált ültetni a padra. Innentől kezdve viszont Koc sorsa egyértelműen Mourinho kezében van: az elnöki posztot 2018 óta betöltő üzletemberen évről évre nagyobb a nyomás a meg nem valósított ígéretek miatt, és ha ebben a szezonban sem nyernek, az a pozíciójába kerülhet.

Márpedig a szezonkezdet nem sok jót ígér: a Fenerbahçe jelenleg csak a negyedik helyen áll a bajnokságban, nyolcpontos hátrányban (de eggyel kevesebb meccsel) a Galatasaray mögött. A keret tele van kiváló, de már idősödő, a harmincas éveik végén járó játékosokkal, miközben a nagy rivális Victor Oshiment is megszerezte erre a szezonra. A szurkolók ráadásul nem csak eredményes, de szép focit várnak a csapattól, főleg az előző, 99 pontos idényt követően.