A bazsalikom és a paradicsom sem megy úgy egymáshoz, mint az olasz foci és az önpusztítás

Olaszország-szerte zajlanak a viták azzal kapcsolatban, hogy a kormány úgy döntött: a korábbi ígéretekkel ellentétben nem hosszabbítja meg a Decreto Crescita névre hallgató rendeletet. Ez alapvetően egy jelentős adókedvezmény volt, amely kimondottan azt a célt szolgálta, hogy megakadályozzák az agyelszívást, egyúttal visszacsábítsák azokat a tehetséges olaszokat, akik elhagyták az országot, és a külföldiek számára is vonzóbbá tegyék a munkavállalást.

A rendeletből a sportegyesületek – leginkább persze a futballklubok – is masszívan profitáltak, ez ugyanis lehetővé tette, hogy a Serie A csapatai felvegyék a versenyt a Premier League vagy épp a La Liga fizetéseivel. Az adókedvezmény előtt egy évi 10 millió eurót kereső futballista a valóságban „csak” 5.5 milliót tehetett zsebre, a rendelet bevezetését követően viszont ez 7.5-re emelkedett, vagyis a klubok anélkül tudtak nagyobb fizetést biztosítani, hogy emelkedtek volna a kiadásaik.

Az Athletic szakírója, James Hornecastle egy december eleji elemzésben azt írta: a Serie A 653 játékosa közül 198 élvezi a rendelet előnyét (durván a liga 30%-a), a klubok pedig 150 millió euróval profitáltak belőle. A rendelet előnyeit a Milan használja ki leginkább, amely 22.45 milliót spórol meg a mostani szezonban, szorosan mögötte az AS Roma áll 22.25-tel, őket az Inter (14.9), a Juventus (12.4) és a Napoli (11.85) követi.

De miért törölték el a rendeletet, ha ezzel összességében jól járt az olasz sport? Leginkább azért, mert ez pontosan az, aminek hangzik: egy masszív adókedvezmény szupergazdagoknak, amiből leginkább a felső 1% profitál. A mostani gazdasági környezetben nehéz megindokolni egy olyan rendelet fenntartását, ami éves szinten több mint 600 millió eurójába kerül az olasz államnak, még ha az történetesen növeli is a futball versenyképességét.

Természetesen a klubok elöljárói épp azzal érveltek a rendelet meghosszabbítása mellett, hogy a Serie A versenyképessége alapvetően jót tesz a gazdaságnak: a javuló európai eredmények (2023-ban mindhárom kupasorozatnak volt olasz döntőse) növelik a bevételeiket, amikből aztán adóznak, a színvonal emelkedésével pedig még több turistát tudnak az országba csábítani, és új munkahelyeket hoznak létre.

Röviden: a foci hozzájárul a gazdaság növekedéséhez, és bőven visszahozza azt a pénzt, amit az állam a kieső adóbevételekkel elveszít. Ezt emelte ki Giorgio Furlani, a Milan vezérigazgatója is, amikor a rendelet hatásairól kérdezték. „Értelmetlen lenne megváltoztatni, teljes őrültség. A rendelet lehetővé teszi, hogy a helyes irányba haladjunk, mert benne van a nevében – Növekedési Rendelet –, hogy ez a gazdasági növekedést segíti.”

Furlani az Elliott Management pénzügyi tanácsadójaként került a Milan vezetőségébe, még 2018-ban, amikor a klubot – legalábbis papíron – felvásárló kínai befektető fizetésképtelennek bizonyult. A pénzügyi alap néhány év alatt stabilizálta a csőd szélére taszított Milant, a 2021/22-es szezonban pedig bajnokként zárt. Ezt követően jelentkezett be a RedBird Capital nevű befektetőcsoport, amely 1.2 milliárd euróért fel is vásárolta a klubot.

Mindez valószínűleg nem jött volna létre a rendelet nélkül: a Milan olyan játékosokat tudott topbajnokságokból igazolni, mint Theo Hernández, Fikayo Tomori, Zlatan Ibrahimović, Olivier Giroud vagy mondjuk Mike Maignan. Már önmagában az a tény, hogy a Serie A-nak legalább egy olyan eszköze volt, amely versenyképesebbé tette az angol, spanyol, de még akár a német és a francia foci viszonylatában is, növelte a befektetési hajlandóságot.

Erre a kérdésre logikus és jogos válasz, hogy az olasz államnak nem kötelessége gondoskodni a sportklubokról, valamint a mögöttük álló gazdasági csoportokról. Ugyanakkor a klubok elégedetlensége is érthető, mivel az olasz bürokrácia sok esetben eleve sarokba szorítja őket: a covid alatt hosszabb ideig kellett zárt kapuk mögött játszaniuk, mint a többi topligának, és sem anyagi, sem jogi segítséget sem kaptak.

Utóbbi elsősorban a fogadócégekkel kötött szerződésekre vonatkozik. Olaszországban ugyanis 2019-től kezdve a sportfogadással foglalkozó vállalkozások nem reklámozhatják a tevékenységeiket sporteseményeken, amely becslések szerint durván 100 millió eurós bevételkiesést okozott a futballkluboknak. „Ha mi is részesednénk a futballra kötött fogadásokból, semmit sem kérnék” – mondta a Torino tulajdonosa, Urbano Cairo.

A klubok ezen kívül a kalózkodás elleni küzdelem terén is nagyobb állami beavatkozást várnának, az illegális megtekintések növekedése és a fizetésre hajlandó felhasználók csökkenése miatt ugyanis a televíziós jogokból származó bevételek is stagnálnak. Luigi De Siervo, a Serie A ügyvezető igazgatója úgy számolt, a kalózkodás miatt éves szinten legalább 300 millió eurót veszít a liga, mivel a jelenség tovább csökkenti a kereskedelmi jogok értékét.

Végezetül ott van még a stadionkérdés is. Az olasz stadionok állapota kétségbeejtő, átlagban 68 éves épületekről van szó, amelyek a felhasználói élmény szempontjából sem versenyképesek (a lelátók többnyire messze vannak a pályától), ráadásul a legtöbb klub csak bérli a létesítményeket. A nagyobb klubok közül egyedül a Juventus rendelkezik saját stadionnal, miközben a Milan, az Inter, a Roma és a Fiorentina is hosszú ideje próbálkozik.

Ezeket a projekteket a tulajdonosok finanszíroznák, mégsem jutottak egyről a kettőre. Időközben a San Siro és az Artemio Franchi is műemlékvédelmet kapott, és beszédes az is, hogy utóbbit inkább felújítanák közpénzből, minthogy engedélyezzék Rocco Comissónak, hogy saját zsebből finanszírozzon egy újat. Az ok egyszerű: a stadionok üzemeltetésének költsége jelenleg a klubokat terheli, a kiköltözésüket követően viszont az önkormányzat felelőssége lenne.

Természetesen vannak olyan hangok is (ezzel érvelt Matteo Salvini miniszterelnök-helyettes is), miszerint a Növekedési Rendelet hosszú távon ártalmas lett volna az olasz labdarúgásra a hazai játékosok háttérbe szorítása miatt. Ez ugyanis nem csak a nagyobb klubokat sarkallta arra, hogy külföldről igazoljanak játékosokat, de az alsóháziaknak is megkönnyítette a feladatát. A játékosok szakszervezetét irányító Umberto Calcagno szerint a tendenciát meg kell fordítani.

Az Empoli elnöke, Fabrizio Corsi egyenesen „olaszellenesnek” nyilvánította a szabályt, amely ártalmas az olasz futballra nézve. Ugyanakkor ez sem fekete-fehér: a nagyobb klubok szerint, ha megnövekednek a költségeik, kevesebb pénzt tudnak visszaforgatni az utánpótlásba, és elveszítik az esélyét annak is, hogy B-csapatot üzemeltessenek a fiataloknak. Ez ugyanis nem olcsó művelet, éves szinten 15-20 millió euróba kerül.

Így vagy úgy, az olasz bajnokság versenyképessége várhatóan tovább csökken, miközben a felsorolt problémák megoldásához sem kerültek közelebb. Ez alapján megkockáztathatjuk: nem mostanság fog régi fényében tündökölni a Serie A.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!