Egy újabb írót köszönthet köreiben a Hornby család?

"A Fociláz kísérlet arra, hogy valamiféle rálátást nyerjek a saját megszállottságomra. Mi okozhatta, hogy egy kapcsolat, amely iskoláskori hóbortnak indult, lassan negyed évszázada kitart; hosszabb ideje, mint bármely más kapcsolat, amelyet szabad akaratomból létesítettem?
(A családomat igazán szeretem, de hát őket a nyakamba sózta az élet, és ma már nem vagyok kapcsolatban egyetlen tizennégy éves kor előtti barátommal sem – leszámítva azt az egyet, akit szintén Arsenal-szurkoló volt már az iskolában.)
Labdarúgás
Végre kiderül, melyik a kevésbé rossz csapat Észak-Londonban
3 ÓRÁJA
És mitől van az, hogy ez a vonzalmam túlélte a közöny, a lehangoltság és a lehető legigazibb gyűlölet szórványos szakaszait?"
- írja Nick Hornby a világ egyik, ha nem a legjobb focis könyvében, a Focilázban, mely az Arsenalhoz fűződő szenvedélyes rajongásáról szól. Ez a kötődés már 53 éve (!), 1968 óta tart esetében.
Három fia közül az egyik, Lowell Hornby most abban az értelemben folytatja édesapja fenti tevékenységét, hogy elhatározta, az idei Premier League-szezon összes Arsenal-meccsét a helyszínen megnézi, majd megírja róluk a véleményét az onlinegooner.com oldalon. Papája úgy köszöntette e jeles alkalomból az Instagramon, hogy "egy új író lett a családban".
Nick Hornby testvére, Gill Hornby is író, éppen idén jelent meg magyarul az Austen kisasszony című kötete a Gabó Kiadó gondozásában. (Az ő férje, Robert Harris is író - mi más lenne -, neki több műve is olvasható magyar fordításban.)
Amikor Arsene Wenger 2018-ban bejelentette, hogy az idény végén távozik az Arsenal menedzseri posztjáról, az ESPN felkérte a többek között a Pop, csajok, satöbbi és az Olyan, mint te c. parádés regények szerzőjét, hogy értékelje a francia edző távozásának hírét.
Annak a csodálatos szövegnek a magyar fordítását egy az egyben közöltük, most csak egy részletet ragadunk ki belőle, amely kapcsolódik a témánkhoz és Lowellhez:
"A két kisebbik fiaim közül egyikük sem látta az Arsenalt játszani a Highburyben, 2008 és 2010 között kezdtek el meccsre járni az Emirates-ben, és tetszett nekik az élmény…
Amikor a szakértők azzal vádolják a dühös Arsenal-fanokat, hogy rossz a memóriájuk, ugyanakkora érvényességgel állíthatná valaki azt, hogy az ő memóriájuk most már túlságosan is éles. Ha egy bizonyos kor felett vagy, úgy tűnik, Arsene aranykorszaka mintha tegnap lett volna. De a fiaimnak és a barátaiknak elegük van abból, ha azt hallgatják, mit csinált egy 68 éves ember egy évtizeddel ezelőtt vagy még régebben.
Meg vannak zavarodva: Arsene volt az Arsenal menedzsere egész eddigi életükben. (Összehasonlításul: amióta élnek, négy miniszterelnök váltotta egymást, a Chelsea-nek pedig 11 menedzsere volt.) De ők is izgatottak. Jó ideje epekedtek már a változás szele iránt."

"Once a gunner, always a gunner"

Fotó: AFP

Első blogbejegyzéséhez fűzött kommentárjában, bemutatkozó szövegében Lowell remekül felvázolta az Arsenalhoz fűződő saját viszonyát:
"Amióta az eszemet tudom, hívő Ágyús vagyok. Az első Arsenal-meccsemre 2007-ben vittek el, és azóta soha nem néztem vissza. Soha nem gondoltam arra, hogy a foci tudatos választás lenne az életemben, inkább genetikai sajátosság. Az a kapcsolat, amelyet apám (akit néhányan talán ismernek: Nick Hornby, a Fever Pitch szerzője) a futballal kialakított, elkerülhetetlenül rám is átragadt.
Úgy érzem, sokkal többről van szó, mint az eredményekről; a klubról, az érzésről, a szurkolókról, a barátokról - mindenről. A szabadévemben, az elképzelhetetlenül fájdalmas 18 hónapnyi szurkolók nélküli futball után nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy kövessem szeretett Arsenalomat országszerte, miközben megpróbálok minden Premier League-meccsükre eljutni ebben a szezonban. Az írásaim nem csak a mérkőzéseket dokumentálják majd, hanem az élményeimet, a városokat, az utazásokat, az embereket.
Remélem, hogy ezzel meg tudom ragadni, ki tudom fejezni, meg tudom fogalmazni és tovább tudom adni a saját, az Ágyús-társak és a futballszurkolók zsigeri érzelmeit. Élem és lélegzem a futballt, és remélem, hogy ezek a szösszenetek és az idei szezonbeli projektem úgy tudja ezt közvetíteni, hogy élvezhető legyen az élmény."
Nos, az Arsenal 2-0-s vereséget szenvedett az újonc Brentford otthonában a Premier League első fordulójában, így nem várt túl hálás feladat Lowell Hornbyra a debütálő szövegében. Íme, az első beszámolója:
"Ah. A futballszurkolói lét örömei.
A Brentford 75 év után először játszott élvonalbeli mérkőzést, és természetesen a szezon nyitónapján legyőzték az Arsenalt.
Életem első idegenbeli meccse. Mibe keveredtem?
Nem tudom, hogy képes leszek-e 38 meccset végigcsinálni.
Ezt akkor írom, amikor a nyomorúságos érzés már lecsillapodott. Az este nagyon is érezhető volt, hogy milyen mélyre zuhant a klubunk. Bár 20 éve veretlenek idegenben a szezon nyitónapján - de azt hiszem, minden Arsenal-szurkoló elkerülhetetlennek látta ezt az eredményt.
Az új idényre való felkészülés érthetetlen hiánya miatt, amit tetőzött a késői rejtélyes ’betegség’ bejelentése, ami miatt Aubameyang és Lacazette is kiesett. Nagyszerű.
Az idegenbeli meccsre való eljutás tényleges élménye azonban több volt, mint amit reméltem. Egyszerű utazás Highburyből és Islingtonból a Gunnersbury pályaudvarra - éppen elég időt hagyva egy italra a (megfelelő nevű) Gunnersbury Pubban más Ágyúsok társaságában a meccs előtt.
A hangulat és az izgalom érthetően nagy volt, a több mint 18 hónap óta először telt házas stadion kilátása pedig egyértelműen tízszeresére növelte a szokásos első meccsheti izgalmat. Az érzés kölcsönös volt a - már akkor is - ujjongó Brentford-szurkolók körében, akiknek többsége még soha nem látott élvonalbeli mérkőzést - nemhogy komoly tétmeccset az új pályán!

A Brentford az első PL-meccsét az Arsenallal vívta

Fotó: AFP

Minket, vendégszurkolókat egy hídon vezettek át, teljesen távol a Méhek drukkereitől. Bevallom, a pályára való belépés időzítését a bátyám és én kissé rosszul ítéltük meg, mivel az Arsenal-szurkolók hosszú, nyüzsgő sorával találkoztunk, és ezért csak egy perccel a kezdés után jutottunk be a ’helyünkre’. A vendégszektor teljesen megtelt, és a zaj olyan volt, amilyet még soha nem hallottam az Arsenal-szurkolóktól az Emiratesben.
Hamar világossá vált számomra, hogy az idegenbeli nézők többsége hozzám hasonlóan az Arsenal megszállottja, nem abban az értelemben, hogy kénytelenek a hazai meccsekre járni, hanem abban az értelemben, hogy bárhová elutaznának, hogy láthassák az Arsenal meccseit - annak ellenére, hogy minden egyes utazás szinte garantáltan szerencsétlenséggel jár.
Néhányan még a hazaiak oldaláról is csatlakoztak, átmászva a pusztán szimbolikus fekete ponyván, hogy átjöjjenek sorstársaikhoz, ahelyett, hogy elfogadnák sorsukat az ellenséges vonalak mögött. A Brentford szurkolói készen álltak. Az első 5/10 percben élénkek voltak, és teljes hangerővel drukkoltak. A következő 10 percben az Arsenal-szurkolók hangja töltötte meg a pályát - úgy érezték, hogy a csapatunk elég jól teljesített ahhoz, hogy átvészelje az újonnan feljutott csapat viharos kezdését.
Tévedtünk. Néhány nevetséges védelmi hiba után Sergi Canos nyitotta a gólok sorát. Az ellenfél szurkolóinak émelyítő üvöltése betöltötte a pályát. Bármennyire is szerettem volna élvezni a Brentford-szurkolók örömujjongását, hogy 75 év után először vezetnek az első élvonalbeli mérkőzésen - a túlságosan is ismerős fájdalom elhatalmasodott rajtam.

Gólöröm Brentford-módra

Fotó: AFP

Minden zaj és izgalom ellenére a vendégoldalon a szezonnyitó találat ismét felszínre hozta azokat a problémákat, amelyekkel a legtöbb Arsenal-szurkoló tisztában volt a mérkőzés előtt. Kroenke, kifelé! Edu, távozz!
Kell egy jobbhátvéd, egy kapus, egy csatár, egy kreatív középpályás és egy Xhaka-csere.
Minden optimizmus elszállt, és a klubot körülvevő érzés, amely az előző szezon végére maradt meg, visszatért, és még erősebb volt, mint valaha.
Annak ellenére, hogy a második félidő ígéretesnek tűnt, néhány ismét nevetségesen sikerült védekezés lehetővé tette Norgaard számára, hogy 20 perccel a vége előtt 2-0-ra alakítsa az eredményt. A düh kézzelfogható volt a vendégszektorban.

Az Arsenal vereséggel kezdte a PL-szezont

Fotó: AFP

Úgy tűnik, nem számít, ki a menedzser, ki a két belső védő, az Arsenal mindig is genetikailag fogékony lesz arra, hogy pontosan ilyen gólokat kapjon. Hosszú bedobás, hagyják pattogni a labdát, a védők egymásra várnak, miközben a kapus a senki földjén van.
Úgy éreztem, mintha már ezerszer láttam volna ezt a gólt, és őszintén szólva, láttam is. Rory Delaptól és Cameron Jerome-tól Rico Henryig és Christian Norgaardig - mind ugyanaz a szenvedés.
Öt perccel a vége előtt indultunk el. Egy fantasztikus védés, amivel Pepe lövését hárította a kapusuk, tovább fokozta a nap csalódásait. A hazafelé vezető úton a Talksport volt a választott állomás. Nem mondhatom, hogy Jamie O'Hara (a sok ember közül) dumálását hallgatva arról, hogy mennyire átlagos ez az Arsenal-csapat, begyógyította volna a sebeket.
Az az érzésem, hogy nagyon hosszú szezon elé nézünk, és nem várom az idegenbeli vereségeket, amelyek miatt nem 40 perces, hanem ötórás utat kell megtenni hazafelé.
Jön a Chelsea, majd a City a következő idegenbeli meccsen. Egyszerű. Gondolom, amikor legközelebb írok, a klub körül sokkal mérgezőbb lesz a légkör.
Ez mind hozzátartozik ahhoz, hogy nem csak Arsenal-, hanem futballszurkoló is vagy."
Ahogy Esterházy Péter írta az Utazás a tizenhatos mélyére c. kötetében: "Minden ellenkező finom elgondolás ellenére az ember nem azért drukkol egy csapatnak, mert a csapat jó, hanem mert a miénk."
Ez az Arsenal esetében hatványozottan igaz. Lowell Hornbynál pláne.
via onlinegooner

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.
Labdarúgás
Őrült nyár Londonban: A fél keretét lecserélné a tavaly leszereplő Arsenal
20/07/2021 12:59
UEFA Európa-liga
Az Arsenalt Bergkamp és Wenger megmentette 25 éve, most ki fogja?
07/05/2021 13:01