Az ESPN szerkesztői megkérték Nick Hornbyt, a világhírű angol írót és forgatókönyvírót - akinek az Arsenalhoz fűződő szenvedélyes rajongásáról szól minden idők egyik legjobb focis könyve, a "Fociláz" című regénye -, hogy értékelje a hírt, miszerint Arsene Wenger 22 év után elhagyja a Ágyúsok kispadját. Az alábbiakban Hornby cikkének fordítását közöljük.

Az iskola, ahová a fiaim járnak - kőhajításnyira van a Highburytől, egy köpésnyire az Emirates-től - nem engedi, hogy az épületében mobiltelefonozzanak. A fiúk minden reggel, mielőtt elsétálnak a suliba, a konyhában hagyják a mobiljaikat, amelyek a tanítás végéig csöndben vannak a helyükön. 
Ahogy máskor, úgy azon a péntek reggelen is otthon hagyták őket, én pedig leültem újságot olvasni a csendes házban, de egyszer csak a telefonok egyszerre kezdtek el rezegni és pittyegni. Csak egy dolog, az Arsenal tudja kiváltani az ilyen egyidejű tevékenységet. Az észak-koreai atomcsapás lehetősége versenyezhet vele ezekben a napokban. Az én telefonom is elkezdett zümmögni, nehéz volt elképzelni, mi történhetett. Arsene Wenger lemondásától eltekintve. 
Premier League
Az angol válogatott csatárának útja a vodkától a nyomkövetőn át az Eb- és vb-részvételig
27/06/2018 07:02
A fiúk, akik minden nap otthon hagyják a mobiljaikat, tízes éveik közepén járnak. Egyikük sem látta az Arsenalt játszani a Highburyben, 2008 és 2010 között kezdtek el meccsre járni az Emirates-ben, és tetszett nekik az élmény. Cesc Fabregast és Robin Van Persie-t is pályájuk csúcsán látták. Négy éven belül három FA-kupa-győzelmet is ünnepelhettek. Ott voltak azon az estén, amikor Andrey Arshavin góljával nyert az Arsenal a Barcelona ellen, és akkor is, amikor Thierry Henry 35 évesen visszatért a klubhoz, és a kispadról beszállva berámolt egy gólt a hosszú sarokba a Leeds United elleni FA-kupa-meccsen, ahogy azt számtalanszor megtette a Highburyben.
De ezek nem hoztak sokat a konyhára. A Barcelona simán nyerte a párharc visszavágóját, Henry találata pedig az egyik legszörnyűbb meccsen esett, amit valaha láttam. A Hull City felett aratott FA-kupa-győzelem egy kilencéves trófea nélküli időszaknak vetett véget. 
Az idő legnagyobb részében sokkal több csalódás érte a srácokat, mint amennyi öröm. A bajnok címért folytatott versenyfutásból március környékén szálltunk ki, a nagy csapatok ellen vívott rangadók gyakran megalázó módon értek véget. (Mindazonáltal egy Arsenal-drukker sem látott még olyat 2011-ig, hogy a csapat nyolc gólt kapjon egy meccsen). Nicklas Bendtnert, Emmanuel Ebouét, Philippe Senderost, Sebastien Squillacit, Johan Djourou-t, Carl Jenkinsont, Marouane Chamakh-ot, Andre Santost, Manuel Almuniát látták játszani. És azok a labdarúgók is felelősek voltak a vereségekért, akiket szerettek, nevezetesen Van Persie és Fabregas. 
Az igaz, hogy csalódott szurkolóból van több, mint fellelkesültből, de a srácok szülei emlékeznek még valamire: arra, hogy nyolc éven át az Arsenal volt olyan jó, mint bármelyik európai élcsapat. Mennyei volt bérletesnek lenni ebben a periódusban, Nagy-Britannia legjobb focijához volt belépőnk, néhanapján London legjobb szórakozási lehetőségét ez jelentette. A csapat talán nem nyert annyit, mint amennyit nyerhetett volna -- itt most idézzük fel a Legyőzhetetlenek 2003/2004-es szezonját, amelyben katasztrofális vereséget szenvedett a csapat a Chelsea-től a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében --, de az én Arsene Wengerhez fűződő emlékeimben mindig ott lesz Henry és Dennis Bergkamp, Robert Pires és Freddie Ljungberg, Patrick Vieira és Sol Campbell, a duplázós szezonok és a lélegzetelállító, erőteljes, halálos foci. A 21. század első felében az Arsenal ellenfelei nem is tehettek rosszabbat egy szöglet kiharcolásánál: sokkal valószínűbb volt, hogy gólt kapnak egy ilyen helyzetből, minthogy betalálnak.
De a 20 évesnél fiatalabbak közül erre senki nem emlékszik. Amikor a szakértők azzal vádolják a dühös Arsenal-fanokat, hogy rossz a memóriájuk, ugyanakkora érvényességgel állíthatná valaki azt, hogy az ő memóriájuk most már túlságosan is éles. Ha egy bizonyos kor felett vagy, úgy tűnik, Arsene aranykorszaka mintha tegnap lett volna. De a fiaimnak és a barátaiknak elegük van abból, ha azt hallgatják, mit csinált egy 68 éves ember egy évtizeddel ezelőtt vagy még régebben. Meg vannak zavarodva: Arsene volt az Arsenal menedzsere egész eddigi életükben. (Összehasonlításul: amióta élnek, négy miniszterelnök váltotta egymást, a Chelsea-nek pedig 11 menedzsere volt.) De ők is izgatottak. Jó ideje epekedtek már a változás szele iránt.

Wenger.jpg

Fotó: Eurosport

Azt hiszem, Wenger nem szeretett volna távozni a szerződése lejárta előtt, ami a következő év végéig szól. Mindig hitt a játékosaiban és a saját képességeiben, hogy képes megváltoztatni a dolgokat. De az az igazság, hogy már nem tud megfelelni azoknak az új menedzseri kihívásoknak, amelyekre Sir Alex Ferguson képes volt. 
Ferguson lenyomta Wengert, majd jött Mourinho, végül pedig a Manchester City pénzügyi ereje, Wenger pedig tehetetlenül figyelte az eseményeket, frusztrált és egyre inkább szűklátókörű lett.
Számomra a februári, Manchester City elleni Ligakupa-döntő volt az a pillanat, amikor minden reménytelenné vált. A City messze a legjobb brit csapat, szóval a vereség maga nem lepett meg, és önmagában nem volt szégyen. De annak módja szörnyű volt. 
Becsléseim szerint mindössze 10 csapat kapott ki három góllal angol kupadöntőben az elmúlt 50 évben, azóta, hogy figyelemmel követem az Arsenal játékát: 10 a százból. És több ezekből alacsonyabb osztályokból érkezett -- az elmúlt esztendőkben ilyen volt a Millwall a Manchester United ellen, a Bradford City a Swansea-vel szemben.
Az egyetlen alkalom, amikor az Arsenalt egy gólnál nagyobb különbséggel elveszített fináléban láttam, 1969-ben volt, amikor a harmadik ligás Swindon legyőzte őket 3-1-re hosszabbítás után, tehát a leginkább csalódást keltő kupadöntős szereplés ellátott elég idegeskedni valóval és kétségbeeséssel az utolsó percekben. Amikor az egyik csapat papíron esélytelenebb, általában azzal a szándékkal lép pályára, hogy elrontsa a jobbik fél játékát. Így győzte le a Wigan a Manchester City-t pár éve, ahogy egyszer a Wimbledon a Liverpoolt. 
Az Arsenal azt tette, amit gyakran csinált az elmúlt évtizedben: játszadozott körbe-körbe, amíg nem kapott egy könnyű gólt, majd ugyanezt folytatta, amíg be nem nyelt még többet. 
Egyike voltam annak a több ezer Arsenal-szurkolónak, aki hamarabb otthagyta a meccset, 25 perccel a vége előtt, a mérkőzés végét jelző sípszó pillanatában nem maradtak piros-fehérbe öltözött drukkerek a stadionban. Nem volt bennük düh, csak a felismerés, hogy a nagy klubok túlhaladták az Arsenalt, Wenger és társai ellenben nem voltak hajlandóak kis csapatként működni, küzdelemmel, ütközéssel és a terület szűkítésével.
Négy nappal később néhányunk az Emirates-be is elment az elmúlt évek leghidegebb estéjén, hogy ugyanezt a teljesítményt és eredményt láthassuk. Úgy egy órát bírtam. Sosem hagyok ott meccset túl korán, nem is tartom ezt helyesnek, de ha ilyen körülmények között ott maradtam volna, saját magamnak ártok. Egy ilyen hét után, a sok ezer üres székkel, mindezt egy hazai mérkőzésen. Valami meghalt, és nem biztos, hogy megadatik még valaha. 
Soha nem lesz az Arsenalnak jobb, okosabb és szerethetőbb menedzsere. Abban a pillanatban, amint azok a telefonok rezegni kezdtek, lehetségessé vált, hogy lássuk az összképet, Wenger rendkívüli arsenalos karrierjének jelentőségét és annak élvezeti értékét. Ennek meg kellett történnie, azonban már azt megelőzően, hogy a teljes kép ismét látható lett volna. És micsoda kép volt az!
Nick Hornby
via
Premier League
17 év után távozik a klubtól az Arsenal egyik legzseniálisabb góljának szerzője
20/06/2018 06:16
Premier League
Még nagyobb szeletet hasíthatnak ki a sztárcsapatok a brutális Premier League-tortából
12/06/2018 14:52