A ma ismert Chelsea végét jelentheti a tulajdonosra kiszabott büntetés

Számtalanszor hallottuk már azt a kijelentést, mely szerint ki kellene hagyni végre a politikát a sportból. Ami teljességgel érthető hozzáállás: az átlag szurkoló nem azért megy ki sporteseményekre vagy kapcsolja be a tévét, hogy aztán ott is a hétköznapok lövészárkaiban találja magát; ők az egyik, mi a másik oldalon. Abban is van igazság, hogy a sportligák – a kapitalizmus szellemének logikája szerint – képmutatóak: semmi olyat nem engednek át a szűrőn, ami árthat az üzletnek, és csak akkor mernek beleállni konkrét ügyekbe, ha a némaság nagyobb anyagi és presztízsveszteséget okozna.

Pedig ez igazából csak a jéghegy csúcsa; a felszín, ami eljut egy átlagos fogyasztóhoz. A sport – és azon belül a labdarúgás – politikába való beágyazottsága sokkal mélyebbre nyúlik az egyperces csendek, a hashtagek és a színes szimbólumok világánál. Mára a gazdag és befolyásos üzletemberek, sőt, konkrét államok formájában, a labdarúgás a geopolitikai játszmák egyik eszközévé vált, amelyen keresztül nemzetközi befolyásra lehet szert tenni. És ez még csak nem is szükségszerűen új megállapítás: mindenki tudja, hogy ez zajlik jelenleg is, mégsem tesznek ellene semmit.

Ott van példaként a Newcastle szaúdi felvásárlása. Kicsivel több mint egy évvel ezelőtt a Premier League még meghiúsította az üzletet, mondván, nem bizonyított, hogy a klubot bekebelezni szándékozó csoport független a szaúdi államtól. Néhány hónappal később már a szaúdi Public Investment Fund (PIF) kezében volt a Newcastle, miután a Premier League úgy ítélte meg, jogi biztosítékokat kaptak arra vonatkozólag, hogy a szaúdi államnak nem lesz beleszólása a klub irányításába. A PIF elnöke nem más, mint Mohammed bin Salman, szaúdi koronaherceg.

Lefordítva: pontosan tudjuk, hogy a Newcastle innentől kezdve a szaúdi állam sportwashing propagandaeszköze lesz, miközben az országban változatlanul páros lábbal tiporják az emberi jogokat, de elég pénzt hoznak a sportágba ahhoz, hogy elnézzük nekik. Ezzel a PL nem csak a jó hírnevét veszélyezteti, de minden olyan gesztust zárójelbe tesz, amivel valamilyen társadalmi változást kíván elérni. Ki tudja komolyan venni innentől kezdve az LMBTQ-kampányokat, miután lazán átengedtek a szűrőn egy olyan tulajdonost, amely nem kifejezetten az elfogadásáról híres?

Most épp egy ehhez valamelyest hasonló történet ég rá az angol labdarúgásra. Az orosz-ukrán háború kirobbanása óta terítéken van Nagy-Britanniában, hogy korlátozzák azoknak az oligarcháknak az anyagi mozgásterét, akik szoros kapcsolatban vannak Vlagyimir Putyinnal. A felsorolt üzletemberek között van Roman Abramovich, a Chelsea tulajdonosa is, akire hosszas tanakodást követően valóban szankciókkal sújtott le a brit kormány, lényegében befagyasztva az országban tartott vagyonát. A korlátozás – bármiféle pénzmozgást megakadályozandó – a Chelsea-re is kiterjed.

Abramovich a lehetséges szankciók hatására előbb átruházta a klub működtetését a Chelsea alapítványára, majd bejelentette: szándékában áll eladni az egyesületet, a bevételből pedig a háború ukrán károsultjait fogja támogatni. Bár több üzletember bejelentkezett, nem született megállapodás, a hírek szerint ugyanis Abramovich 3 milliárd fontra árazta be a Chelsea-t, ami lelohasztotta az érdeklődést. Ez a folyamat a szankciókkal meg is szakadt, bár a kormány felügyeletével tulajdonost cserélhet a klub, amennyiben biztosítottnak látják, hogy a bevétel nem Abramovich zsebében köt ki.

Ezzel a Chelsea jövője is bizonytalanná vált. Attól ugyan nem kell tartani, hogy csődbe jut a klub (bár hivatalosan 1,5 milliárd fonttal tartozik a tulajdonos vállalkozásainak), azt szinte bizonyosan kijelenthetjük, hogy a szankciókkal kikényszerített tulajdonosváltás a ma ismert Chelsea végét jelenti. Ami nem szükségszerűen rossz dolog, elvégre az alapok megvannak ahhoz, hogy a londoni klub önerőből, egy kevésbé aktív tulajdonossal, de tudatosabb és tervszerűbb koncepcióval működjön tovább, még ha ezzel le is kell mondani arról, hogy a tápláléklánc csúcsán legyen.

Rövid távon természetesen okozhatnak kellemetlenséget az Abramovichot ért szankciók. A tulajdonosi háttér bizonytalanságát gyakran megérzik a játékosok, azokról az alkalmazottakról nem is beszélve, akik a futballistáknál lényegesen nehezebben találnának maguknak új munkát, ha esetleg odáig fajulna a helyzet. Amíg tartanak a szankciók, a Chelsea csak a működéséhez szükséges legalapvetőbb forrásokhoz fér hozzá, megkaphatja például a tévés díjakat, viszont az idegenbeli utazásokra legfeljebb 20 ezer fontot költhet, nem vehet játékosokat és adhat el új jegyeket.

Közben a szponzorok is átgondolják, folytatni akarják-e az együttműködésüket a klubbal, a Three nevű brit telekommunikációs cég, amely mostanáig a Chelsea mezszponzora volt, már fel is függesztette az együttműködésüket. Mindez arra sarkallhatja Abramovichot, hogy az elképzeléseihez képest jóval előnytelenebb feltételek mellett ruházza át másra a klubot, a Chelsea-nek innentől kezdve ugyanis ez az érdeke. Ez pedig fontos szempont lehet Abramovichnak, aki aligha fogja veszélybe sodorni a közel 20 éves örökségét azzal, hogy egy komolyabb válságba taszítja a klubot.

Az ügyben külön érdekes, hogy most csupa olyan dolgot vágnak az oligarcha fejéhez, amelyek már eddig is ismertek voltak, csak éppen mindenki homokba dugta a fejét. Nem most derült ki, hogy Abramovich szoros kapcsolatot ápol Putyinnal és jelentős befolyással bír a Kremlben, vagy hogy bőséggel voltak korrupciós ügyei. Az sem újdonság, hogy az orosz oligarcha nem épp tisztességes módon jutott hozzá a vagyonához, és a Szovjetunió összeomlását követő privatizációs folyamat egyik nagy nyerteseként (lényegében közpénzt einstandolva) gazdagodott meg.

Abramovich példája egy másik kényes kérdést is felvet: vajon más klubok is veszélybe kerülhetnek, ha épp új szelek fújnak a geopolitikai színtéren? Elsősorban az Egyesült Arab Emirátusok (Manchester City) és Szaúd-Arábia (Newcastle United) lehet(ne) veszélyben ebből a szempontból, főleg annak fényében, hogy az orosz-ukrán háborúban inkább az agresszorok oldalára álltak. Ha elmérgesedne a viszony a Nyugat és a közel-keleti befektetők között, ezzel teherré válna a jelenlétük, nem elképzelhetetlen, hogy konkrét lépéseket hoznak velük szemben – ami a geopolitikába behurcolt futballra is közvetlen hatással lenne.

Látva azt, ahogyan a Chelsea-szurkolók Roman Abramovich nevét skandálják, vagy hogy milyen örömmel fogadták a Newcastle-nél a szaúdiakat, a szurkolók nemigen törődnek azzal, honnan érkezik a pénz, amíg ezzel biztosítottnak látják a pályán elért sikereket. Éppen ezért nagy a felelőssége azoknak, akik jóváhagyják a kétes hátterű pénzemberek és komplett államok beáramlását a labdarúgásba. Előbb-utóbb ugyanis lehetetlen helyzetben fogják találni magukat, amennyiben a nemzetközi politikai játszmák céltáblájává, sőt, eszközévé züllesztik a sportágat.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.