Zseninek tartják, de senkinek sem kell – mi lesz a portugál tehetséggel?

Minden korszaknak megvannak a tragikus hősei, akik fantasztikus képességekkel rendelkeznek, és a világ összes logikája szerint világsztárnak kellene lenniük, ám egészen egyszerűen rosszkor csöppennek bele a játékba. Roberto Baggio például született trequartistaként (a csatárok mögött szereplő, gólerős szervező) azzal szembesült, hogy a nyolcvanas és a kilencvenes évek olasz futballjából a legmagasabb szinten teljesen eltűntek a szervezők.

Baggio pályafutását végigkísérték a pozíciójával kapcsolatos viták, ám a tehetségéről mindent elmond, hogy a nehezítő tényezők ellenére a Serie A-ban és az olasz válogatottban egyaránt legendává vált. Többnyire második csatárként számítottak rá, de volt ő előbbre tolt középcsatár és szélső is, vagyis tulajdonképpen minden, csak nem trequartista. A tragédia nem is ez, hanem az a tény, hogy épp akkor vált újra népszerűvé a szerepkör, amikor már a végéhez közeledett a karrierje.

A taktikai trendeknek mindig megvannak a járulékos veszteségei: mára szinte teljesen kihaltak a tízesek, eltűntek a vonalszélsők, söprögetőkről évtizedek óta nem hallottunk, sőt, volt egy időszak, amikor a kilencesek is elkezdtek kikopni a legmagasabb szintről. A specialisták közül nagyjából ők az utolsó mohikánok, hiába, még mindig a gólnak van a legnagyobb értéke, és így azoknak a játékosoknak, akik sokat tudnak szállítani belőlük.

Persze ma már a centereknél sem elég, ha csak a gólokhoz értenek, elég csak Mauro Icardira gondolni, aki kétszeres olasz gólkirályként sem mozgatta meg a topklubok fantáziáját a minimalista mezőnymunkája miatt. A többi poszton még egyértelműbb a helyzet, ma már a legkreatívabb játékosoktól is folyamatos mezőnymunkát várnak, és aki nem képes vagy hajlandó az elvárt intenzitással védekezni, szóba sem jöhet a legnagyobb csapatoknál.

Szabályt erősítő kivételek létezhetnek, de ez egy kényes matek: az egyensúly csak akkor marad meg, ha azt, amit valahonnan elvesz (mondjuk a védekezés), más területen visszaadja (mondjuk gólokat lő). Ezzel el is jutunk a João Félix-problémáig: noha támadásban zseniális képességekkel rendelkezik, messze nem elég egyenletes a teljesítménye ahhoz, hogy elnézzék neki a mezőnymunkájában látott hiányosságokat, így a karrierje sem jut egyről a kettőre.

A portugálra már tinédzserként zseniként tekintettek, és a piac is akként árazta be. Miután a 2018/19-es szezonban 43 mérkőzésen 20 gólt és 11 gólpasszt hozott össze a Benfica színeiben, egyedül az volt a kérdés, melyik klub fizeti ki érte a 100+ milliós kivásárlási árát. Végül – némi meglepetésre – az Atlético Madrid lett a befutó, amelynek épp volt ennyi elkölthető pénze, miután Antoine Griezmann a Barcelonához szerződött.

Diego Simeone az évek alatt sokat finomított a rendszerén, ma már közel sem a mély blokkban való védekezésről szól az Atlético játéka, az alapelvek ugyanakkor megmaradtak. Mindenki – igen, a csatárokat is beleértve – védekezik, fut, ha kell ütközik, hogy a rendszer kompakt maradjon. Simeone sokszor kifogásolta, hogy Félix elhanyagolja ezeket a feladatokat, ezért a klubnál töltött négy szezonja alatt sosem volt kirobbanthatatlan az Atlético kezdőjéből.

Az edző dilemmája a következő volt: ha pályára küldte Félixet, a csapata nem teljesen úgy játszott, ahogyan azt szerette volna, ha viszont leültette a padra, nagyon kiszámíthatóvá vált az Atléti játéka. A feszültség folyamatosan fokozódott, míg nem tarthatatlanná vált a helyzet, amely a portugál távozásához vezetett. Ez azonban csak még több bonyodalmat okozott, Félix korlátai ugyanis mások számára is nyilvánvalóvá váltak, és senki sem fizette ki az Atlético által kért összeget.

Jobb híján maradtak a kölcsönök. Tavaly januárban a Chelsea csapott le Félixre – ezért is fizettek 11 millió eurót – nyáron pedig a Barcelona döntött úgy, hogy vele erősíti meg a támadósorát. A katalánok megvásárolhatnák Félixet, ám a klub anyagi helyzetét látva ehhez csodának kellene történnie, kivéve persze, ha az Atlético Madrid úgy dönt, diszkontáron értékesíti a tehetséges támadót, és nem kéri el a spanyol sajtóban emlegetett 80 milliót.

Félix barcelonás pályafutása ígéretesen indult: duplázott a BL-ben, rendszeresen játszott a bajnokságban, de november-december tájékán kibukott a dolog, hogy Xavi is frusztrált a portugál játéka miatt. Az edző kénytelen volt alkalmazkodni a kerethez (amit a sérülések is megtizedeltek), így lejjebb tekerte a játék intenzitását, ami viszont egyértelműen a védekezés rovására ment. Az Athletic szerint a klubon belül sokan már a nyáron előre látták, hogy probléma lesz a játékos hozzáállásával.

A klub igencsak szűkös anyagi lehetőségeit figyelembe véve őrültség lenne Félixre kidobni a pénzt, amikor vannak nagyobb hiányposztjaik, és még az sem egyértelmű, hogy bele tudják illeszteni a rendszerbe. Vagyis ez a kapu valószínűleg a nyáron bezárul, és az Atléticóhoz való visszatérés is kizárt a kölcsönös sárdobálást követően (Félix egyébként oda-vissza gólt szerzett egykori klubja ellen, és a látványos ünneplés sem maradt el).

A gond csak az, hogy nem nagyon látszik, kinek lenne pénze és szüksége Félix szolgálataira az európai topklubok közül. Könnyen előfordulhat, hogy e két halmaznak nincs közös metszete: vagyis akinek van pénze, annak pont nem kell, aki meg látna benne fantáziát, az nem tudja kifizetni. Legalábbis Európában: azt ugyanis a nyári eseményekből kiindulva nem zárhatjuk ki, hogy Szaúd-Arábiában tárt karokkal várják, és a felek anyagi igényeit is hajlandóak kielégíteni.

Nagy kár lenne, ha Félix európai pályafutása így érne véget: befejezetlenül, örök ígéretként, morzsákat hátrahagyva a zsenialitásából. Szörnyen hangzik, de benne van, hogy a saját tehetsége áldozata lesz: annyira nyilvánvaló volt az ügyessége a legelső pillanatoktól kezdve, hogy már azt megelőzően a legmagasabb polcra került, mielőtt kiderülhetett volna: a megfelel-e a játéka a modern elveknek.