Nick Cave sírt a golftól, imádja a jeges úszást, 67 évesen csúcsformában koncertezett Budapesten

Azaz "azt mondtad, hogy Nick Cave a kedvenced/Meghallgattam az albumát, elsírtam magam tőle".

Ezt az ausztrál Thelma Plum énekli a Better In Blak című, 2019-es briliáns debütalbumán hallható Nick Cave c. dalában. Aki hallgatta már a szintén ausztrál fenomén, Nick Cave valamelyik lemezét az elmúlt 35 évben, sokszor érezhette úgy magát, mint az idézett szám szereplője. Élőben meg pláne.

Minden idők egyik legnagyobb dalszerző-előadója, a vad isten a Bad Seeds élén leszállt közénk vasárnap este a Papp László Budapest Sportarénában legújabb lemeze, a Wild God turnéján, és káprázatos élményt adott a jelenlévő ezreknek.

A topligás énekest - aki azon a legfelső polcon van, mint David Bowie, Bob Dylan, Leonard Cohen, John Lennon, Paul McCartney, Bruce Springsteen és Neil Young - és bandáját e sorok írójának harmadszor volt alkalma élőben megtekinteni és meghallgatni. 2005-ben a Szigeten, 2018-ban szintén a Sportarénában – utóbbi életünk egyik legjobb koncertje volt.

Ez az októberi pedig még azt az élményt is felülmúlta. Rengeteget tett hozzá a négyfős gospelkórus, és hogy a cikk szerzőjének kedvenc zenekara, a Radiohead basszusgitárosa, Colin Greenwood szerepel ezen a turnén. Természetesen utóbbi is zakóban a színpadon, mint összes férfitársa.

Ha közvetetten is, de a sport felől közelítünk Cave-hez ebben a cikkben, némi koncertbeszámolóval megspékelve.

"Mire 12 éves lett, egyre többször került bajba, ezért a szülei egy melbourne-i bentlakásos iskolába küldték. Ott találkozott azokkal a fiúkkal, akikből később a Birthday Party lett. 'A művészet érdekelt minket, a sport pedig nem különösebben, ezért homoszexuálisnak számítottunk'" – említette Nick Cave a Guardian egyik 2008-as interjújában.

Az ausztrál zseni sokáig Brightonban élt családjával, de Arthur fia 2015-ös halála után (a 15 éves Arthur Cave lezuhant egy szikláról a kelet-sussexi Ovingdean városában) Los Angelesbe költözött a feleségével. Azóta idejük nagy részét Londonban töltik. 2020-ban az édesanyja, 2022-ben pedig Jethro Lazenby Cave, Nick Cave legidősebb, 31 éves fia is meghalt.

Arról nincs információnk, hogy a Premier League egyik legjobban működő és építkező klubja, a Brighton and Hove focimeccseire járt-e Cave (ahogy Ted Lasso említette a Richmond egyik meccse előtt, "nem tudtam, hogy egy ügyvédi iroda ellen játszunk"). Egy 2011-es Telegraph-cikk alapján Queens Park Rangers-drukker, és amíg Angliában élt, megfordult az egyesület mérkőzésein.

2022-ben beszélgetőkönyv jelent meg Faith, Hope and Carnage címmel, amely a művész és Sean O’Hagan újságíró között a Covid alatti években folytatott több mint 40 órás beszélgetést gyűjti össze. Magyarul 2024 februárjában jött ki a könyv a Helikon Kiadó gondozásában Hit, remény és vérontás címmel Németh Róbert kiváló fordításában.

Éppen Németh Robi volt a második ember Lovasi András után, akit megpillantottunk a Sportarénába lépve, előző nap a Margó Irodalmi Fesztiválon még azt magyarázta nekünk Robi, hogy mely számok lesznek biztosan, és lőn, telitalálatos szelvény lett belőle.

Ebben a kötetben mondja Cave: "ahogy a csodálatos Mike Tyson-idézet is szól: ’mindenkinek van egy terve, amíg pofán nem verik'." Ő csak tudja.

De ha már foci.

A Manchester United egykori francia klasszisa, Eric Cantona a Guardian 2023 júniusi interjújában az első kislemeze kapcsán említette, hogy "akik igazán inspiráltak, Nick Cave, Leonard Cohen és Daniel Johnston voltak".

A Tottenham Hotspur ausztrál vezetőedzője, Ange Postecoglou tavaly nyáron azt ígérte az Independent cikke szerint, hogy Nick Cave inspirációja után örömet szerez a Spurs-szurkolóknak. Saját bevallása szerint a futball jelentőségére emlékeztette őt egy podcast, amikor meghallgatott egy beszélgetést a brit-amerikai újságíró, Louis Theroux és honfitársa, Cave között.

"Nem arról van szó, hogy boldoggá tegyük a szurkolókat, hanem arról, hogy örömet szerezzünk nekik, az öröm pedig a szenvedésből fakad" - mondta Postecoglou.

És ha már öröm.

Nick Cave nem használja a közösségi média platformjait, inkább egy olyan blogot indított, ahol a neki szegezett, és bárki által beküldött kérdésekre válaszol. Hosszan, átgondoltan, komolyan, mélyen. A honlapot The Red Hand Files névre keresztelte el egyik leghíresebb dala, a briliáns Red Right Hand (erről később még lesz szó) nyomán.

Szeptemberben például ezt a bejegyzést is olvashattuk tőle:

Nick Cave, a golf szó olvastán síró ember.

Innen tudhattuk meg azt is, hogy a jeges úszás milyen sokat segített neki a gyász feldolgozásában. Egyik júniusi posztjában így erről:

Ebben, már hogy a kapcsolatfelvételben nem nagyon akad nála jobb frontember. A budapesti koncert második dalában már csúcsformában pörgött, végig játszott a közönséggel, könnyedén az ujja köré csavart mindenkit, az első sorokban lévőkkel folyamatosan kommunikált, incselkedett velük, még a mikrofont is kezükbe adta, ahogy a Tupelo közben babaringatást imitált a karjaival.

"Csak egy hely van, ahol az lehetek, ahol lenni akarok, ahol kiteljesedhetek, és az a színpad" – mondja magáról a fiatal Nick Cave a magyarul frissen, konkrétan múlt pénteken megjelent, magával ragadó képregényben, Reinhard Kleist Nick Cave Uram, kegyelmezz c. vaskos kötetében. A bő 320 oldalas képregény a Troubadour Books gondozásában, Charles Bukowski magyar hangja, Pritz Péter (Németh Róbert egykori gimnáziumi osztálytársa, micsoda szinkronpáros!) fordításában olvasható.

Zanzásítva kapjuk meg benne Cave felnövéstörténetét, a zenekarai sztoriját, a Red Right Handről bővebben is van szó benne, és nagy örömünkre PJ Harvey is felbukkan, ahogy annak a lemeznek a keletkezéstörténete is, amiről az alábbiakban mi is szólunk.

A 2010-es évek egyik legkedvesebb filmjében, a Richard Curtis által írt és rendezett, a Max kínálatában is megtalálható About Time-ban (Időről időre) a 110. perc körül csendül fel Nick Cave (és minden idők ((egyik)) legcsodálatosabb) szerelmes dala, az Into My Arms az 1997-es The Boatman’s Call című Bad Seeds-albumról.

Az egyik legemblematikusabb számát a rehabon írta meg az ausztrál zseni, tudhattuk meg a Hit, remény és vérontásból.

Vissza a filmhez. A főszereplő Timet (Domhnall Gleeson) játszó srác a feleségével (Rachel McAdams) és gyermekeivel tart a csodálatos Bill Nighy által alakított édesapja, James (egyik kedvenc mozis apafiguránk) temetésére.

A család férfitagjainak titkos időutazási képességét kihasználva Tim visszamegy a múltba, hogy újra találkozhasson apjával. "Mondtam, hogy azt a Nick Cave-számot szeretném?" - kérdezi James a fiától a saját temetésére utalva.

2013 óta, amióta láttuk ezt a filmet, az Into My Armsról az asztalitenisz is eszünkbe jut. Többször is láthatjuk pingpongozni az egymást imádó apát és fiát.

"Labda nélkül tökjó vagyok" - mondja az elsőnél Bill Nighy. "Micsoda rendkívüli összecsapás, apa és fia először játszik döntőt egymás ellen az asztalitenisz vb-n, és egyikük sem kínai. Remekül játszik az öreg világbajnok és a fia, aki az első nyíltan vörös brit asztaliteniszező" – folytatja ugyanő.

"17-20-ra áll a meccs a hihetetlenül szoros küzdelemben, amit a pingpong történetének két legtökéletesebb játékosa vív. A tömeget lebilincseli az ifjabb játékos, és leveszi a lábáról az idősebb versenyző illusztris múltjának emléke. Te jó ég, nyertem! Évek óta nem nyertem" - kommentálja egy partijukat, majd szembesül azzal, hogy fia utoljára utazhatott vissza hozzá az időben.

Édesapám" - mondja egymásnak felejthetetlenül a két szereplő.

A bő két és félórás vasárnap esti koncertet az Into My Armsszal zárta második ráadásként Nick Cave. Az első encore vége, a The Weeping Song után tömegek indultak a kijáratok felé, pedig még sötét volt az Arénában. Némi várakozás után Cave egyedül tért vissza a színpadra 22:58-kor, a kifelé áradó emberek pedig megfordultak.

A már addig is kábé nyolc csúcspontot (Wild God, Jubilee Street ((nálunk ez a fenomenálisan építkező dal volt az abszolút csúcs)), Tupelo, Conversion, Bright Horses, Red Right Hand, The Mercy Seat, The Weeping Song) hozó koncert végtelenül megható lezárást kapott a hatalmas színpadon egyedül és megrendülten zongorázó Nick Cave-vel és klasszikusával, amelyet az ülőhelyeiken is felállva követett a közönség, együtt énekelve az ausztrállal a refrént.

A zseniális Ted Lasso egyik epizódjában (3x10) egy másik igazi Nick Cave-örökzöld, a Red Right Hand szól bő másfél percen át, amikor az edzői stáb egyik tagja, a mindig morcos, és amúgy fekete cuccokat hordó Roy Kent (nyilván Roy Keane-ről mintázták), a sorozat legjobb karaktereinek egyike (van belőlük vagy 17) belép a Premier League-ben szereplő fiktív egyesület, az AFC Richmond klubházába az unokahúgától ajándékba kapott piros, narancs, sárga (angolul red, orange, yellow, tehát roy) színű, batikolt pólójában, és hirtelen megáll az élet.

A titkárnő, az edzők, különböző alkalmazottak furán néznek rá, van, aki szemberöhögi. Ez az elképesztően jó sorozat amúgy is híres a jobbnál jobb dalválasztásairól, Fiona Apple-től az Arctic Monkeys-on, Bob Dylanen, a Blurön, a Radioheaden, a Vampire Weekenden át a Wilcóig van itt minden, ami a fülnek ingere.

Ikonikussá vált ez a jelenet, ahogy például az is, amikor utcazenészek a The Beatles klasszikusát, a Hey Jude-ot éneklik, amelyet aztán velük együtt dúdol néhány főszereplő. A Ted Lasso alkotói több alkalommal is el tudták érni, hogy a sorozat fontos pillanatainak középpontjában a dalok állnak. Ez a kettő is ilyen.

A baljóslatú, jellegzetes elemeivel azonnal ható Red Right Hand használata összefügg a sorozat nagyon szerethető humorával. Roy a sajátos járásával jelenik meg a Richmond bázisán, ahogy ő, úgy mi is látjuk a tőle totál szokatlan, egyáltalán nem Roy-szerű pólójára érkező reakciókat a kollégáitól. Elképesztően jó ötlet volt ezt a dalt használni a humoros hatás miatt.

Ahogy Alison Stine írja a salon.com-on 2023 májusában megjelent cikkében, "Roy a hallgatag karakter, a nyilvánvalóan legterhesebb múlttal. A családi felelősség súlyát viseli, komolyan és gyakran gondoskodik unokahúgáról. Ő a védelmező. Néha ő a végrehajtó. Ha valakinek a sorozatban piros a jobb keze, az Roy… Ő a 'magas, jóképű férfi. / Poros fekete kabátban, piros jobb kézzel'."

Nyilván a Sportarénában is eszünkbe jutott ez a jelenet, és elmosolyodva ugrott be, milyen jó lenne, ha Roy Kent csak úgy besétálna a színpadra közben.

Nick Cave a budapesti koncert második száma, az új lemez címadó dala, a Wild God után megkérdezte a vele végig együtt élő közönségtől, hogy a "thank you"-t hogyan mondják magyarul. Valaki bekiabálta neki, hogy "köszi", így innentől ezt mondta. Később a vele 25 éve együtt zenélő Warren Ellis odaszólt neki valamit, utána már Cave a "köszönöm"-öt használta.

Mi mást mondhatnánk (írhatnánk) az elképesztően jól sikerült koncert után, mint hogy köszi, Nick Cave!

Meg hogy you're beautiful ... és bring your spirit down!

Több hasonló cikket olvasnál? Csatlakozz a Viber-csatornánkhoz, hogy ne maradj le semmiről!