Mátyásföld Evertonja és kültelki focipályák is megidéződnek a HS7 basszusgitárosának első regényében

Frissítve 08/10/2021 - 21:20 GMT+2

A két, sajnos már egyaránt feloszlott zenekar, a Heaven Street Seven és a Pegazusok Nem Léteznek basszusgitárosa, Németh Róbert ’Nem vagyok’ itt címmel jelentette meg az első regényét, amelyet a Noran Libro Kiadó jóvoltából olvashatunk. A popkulturális utalások rengetegében egy csomó focis topikot találhatunk, ezekből válogattunk.

Fotó: Noran Libro Kiadó

Fotó: facebook

2021 egyik legkellemesebb olvasmánya ez a kötet.

E sorok írója 2010 nyarán ismerte meg Németh Róbertet - már hogy személyesen, mert a Heaven Street Seven lelkes hallgatója és koncertjeinek látogatója volt az azelőtti tíz évben is -, amikor a Kispál és a Borz Fishing on Orfű-n tartott búcsúkoncertje után, éjfél körül végre leülhettünk interjút készíteni Rátgéber Lászlóval.

Az asztalnál ült még Németh Robi is, kedvenc angol válogatottja aznap játszott 0-0-s döntetlent Algériával a foci-vb-n. Robi csak azt hajtogatta, hogy "hülye angolok, angol hülyék". Tehát már első találkozásunkkor szóba került a futball, azóta jóban lettünk, és elég sokszor beszélgettünk az imádott Liverpooljáról.

Kultúra

"Aki a labdát hozza, azt be kell venni" - Szüts Miklós emlékére

15/03/2024 - 15:50

Ő volt Tesis a világ-interjúsorozatunk első szereplője 2017 márciusában. Ott mesélt arról, hogy közel tíz évig maga is focizott: "Középpályán játszottam a legtöbbet, mint Bryan Robson. Róla kaptam a becenevem is, a Robsont. 7-es számmal játszottam, jobb oldali középpályást, mint ő a Manchester Unitedben." – mondta akkor.

Nagyon örültünk, amikor említette, hogy készül az első regénye, amelyből ígéretes részleteket lehetett olvasni itt-ott a neten, idén nyár végén meg is jelent Nem vagyok itt címmel – amely a szövegben részletezett kívülálló nézőpontot és a Bob Dylan-filmet is megidézi egyszerre -, egy negyvenes férfi, Péter és a magyarországi ’80-as évek, a rendszerváltás sztorija az ő szemszögéből. (Érdekesség, hogy az egyik legkiválóbb jelenlegi magyar dalszerző-énekes, Barkóczi Noémi Nem vagyok itt címmel adta ki első, nagyszerű albumát 2017-ben.)

Magával ragadó korrajz, couleur locale Budapestről, legendás fővárosi szórakozóhelyeket, csomó- és találkozási pontokat megidézve. Nem kell kultúrmosolyt erőltetni ábrázatunkra, nagyszerű olvasmányt kapunk.

Rendkívül jó hangulat- és atmoszférateremtés jellemző rá, és ez végig kitart. Olyan zseniális mondatokat olvashatunk benne, mint hogy "amikor évtizedekkel később a Schindler listája bemutatója körül Péter arról kérdezte, hogy látta-e a filmet, Bandi csak annyit válaszolt: nem, benne voltam az eredetiben." Vagy: "mintha Jim Morrison és Woody Allen génkészletét keresztezve hozták volna létre és katapultálták volna vissza az ősei élőhelyére." Meg a sorozóbizottság előtt lezajlott jelenetnél: "csak úgy lopta a távolságot előre, mint egy jobbhátvéd a partvonal mellett, bedobáskor".

Ahogy a Tesis a világ egy másik alanya, Kormos Lili írja a Jelen legfrissebb számában megjelent kritikájában, a Nem vagyok itt "önálló, saját hanggal és hangulattal rendelkező mű". Rengeteg szuper zenei és focis utalással, mi utóbbiakból gyűjtöttük össze a számunkra legkedvesebbeket.

"Pétert néha az apja vitte meccsre. A nagyszülős hazalátogatások során rendszeresen elmentek a rákospalotai focicsapat, az első- és a másodosztály között rendületlenül ingázó Volán meccseire. A Volán. Ha nem lett volna ilyen, ki kellett volna találni.

Innen gyakran vittek el tehetségeket a nagycsapatok, a zakatoló középpályás, Magos, a gólvágó, Nyúl István, a gyors szélső, Katona, a fineszes játékmester, Szeibert Gyuri, róla meg lehetne mintázni a magyar futballista szobrát, mindig ezt mondta az apja. És ide jöttek levezetni egykori nagymenők, itt landolt az 1966-os angliai világbajnokság hőse, Bene Ferenc is, akit még ő is látott játszani a Czabán Samu téren."

"Szóval az apja meccsekre vitte, ő pedig lelkesen írogatta az eredményeket az erre a célra megnyitott focifüzetébe, az akkurátusan összegyűjtött, a lakótelepi trafikban vásárolt gombfocicsapatokkal pedig minden hétvégén, sőt, a szerdai fordulókat is valós időben megtartva, lejátszotta az elsőosztályú fordulókat. Legóból még lelátót és klubházat is épített a parkettán elterülő stadionhoz, amit négy oldalról az ágy, az egyik és a másik ruhásszekrény, valamint a feltekert szőnyeg határolt.

Különösebb izgalmakat nem okozott, hogy ki lesz a bajnok, hiszen minden meccset maga játszott le, így minden szezont a kedvenc csapata, a Vasas nyert. Kakas, Farkas, Híres, Balog, Csorba, Müller, Birinyi, Rixer, Kiss, Izsó, Váradi, ez évekkel később is fejből ment neki.

Kivételt képezett az, ha az utca túloldalán, a szembeházban lakó Novák Zsoltival közösen meccseztek, mert akkor mindjárt kétesélyes lett a bajnokság, hiszen Zsolti honvédos volt. Andrusch, Sallai, Nagy, Garaba, Varga, Gyimesi, Sikesdi, Détári, Bodonyi, Dajka, Esterházy. Ez is magmaradt, konstatálta évekkel később.

Zsoltival focizni is együtt jártak Mátyásföld Evertonjába, az EMG-be, ami azért Mátyásföld Evertonja, mert a kerület nagycsapata az akkor ezerrel dübörgő, buszgyártó szocialista nagyvállalat, az Ikarus azonos nevű csapata volt. Az számított a kerületi menő csapatnak. Az EMG alsóbb osztályban, a BLASZ I-ben játszott, olyan egyesületek társaságában, mint a Kőbányai Lombik, a Magyar Posta, a Közterületfenntartó Vállalat, az Erdért, a Pénzügyőr vagy a Magyar Pamut.

Vannak dolgok, amik beégtek az emlékezetébe, például, hogy a Pamut pályája kint volt valahol a halál faszán Budán, és meccs közben a Dickens-regényeket idéző szomszéd szociális épületsor körfolyosóján kubai vendégmunkásnők teregették a vizes ruhákat.

Persze ezek a pályák kivétel nélkül mind-mind a halál faszán voltak, és mind egy-egy Mándy-novella lapjaira kívánkoztak. Göcsörtös talaj, kikopott fű, vagy az sem. Tyúkhúr, az a földön tekergőző csoffadt növény, amibe minduntalan beleakadt az ember stoplis cipője. A pálya mellett fa kiszolgálóépület vagy már akkor is omladozó betonviskó. Sör, kóla, de inkább Márka vagy valami ilyesmi, zsíroskenyér esetleg fasírtosszendvics. Öltöző szertárossal, bent az obligát izomlazítószag, Nicoflex vagy Gerozán.

És a nézőközönség, a környék nyugdíjasai, fogatlan, szatyros öregemberek, lyukacsos trikós kocsmatöltelékek, lenőtt hajú asszonyok, akik minden meccset megnéztek válogatás nélkül. Ezek a pályák már nem léteznek, legtöbbjüket elvitte, bedarálta az idő.

A kerepesi úti Taurus pálya helyén például – ott rúgta Péter élete egyik kedvenc gólját, kiugratták, a tizenhatosnál levette a labdát, és megesernyőzte a kapust, azaz a feje fölött átívelte a labdát – egy nagy benzinkút és egy OBI áruház áll. A tizenhatodik kerület luxuscsapata, az Ikarus egészen NB II-ig jutott. Aztán ahogy az egykori bázisüzem, a kerület jelentős részének munkát adó Ikarus gyár is lehanyatlott, majd megszűnt, a sportklub is elsüllyedt. A gyárkapuval szemben álló művelődési ház is romokban állt addigra már – pedig mennyire fontos hely volt az valamikor."

"A Czabán Samu téri Volán pályán érte el Péter élete legnagyobb labdarúgósikerét is, ami nem volt olyan rettentően jelentős, de sosem felejtette el. Ifjúsági focistaként szerepelt egy téli budapesti válogató mérkőzésen.

Átküzdötte magát a középpályán, és rúgott egy zúgó felsőkapufát huszonötről, aztán kihívta egy férfi az oldalvonalhoz, a jeges vaskorláthoz, megkérdezte a nevét, és felírta egy papírra, hogy Niedics Péter. Értesítés nem jött soha.

Ő meg nem sokkal később abbahagyta a focit, mert jött annyi minden más, ami izgalmasabbnak tűnt, mint hosszú téli köröket futni a sashalmi kiserdő körül."

"És az is megvolt neki, hogyan focizott először rendes pályán, rendes csapatban. Az évszám nem, de az érzés teljes egészében. Valamikor a második félidőben állították be csereként a jobbszélre. Izgatottan rohangászott ide-oda, hogy kibújjon a védő mögül, ő azonban – egy sokkal erősebb, fejlettebb, nagyobb fiú volt – rendre ellökdöste. Pár év múlva idősebben, rutinosabban már sokkal jobban tudta, hogyan kell ezt csinálni. Közben meg ki-kisandított a lelátóra, hogy az apja, aki ott ül, vajon mit gondol, hogyan csinálja."

Nem csak mi voltunk vele úgy, hogy erről a regényről eszünkbe jutott Nick Hornby pazar Pop, csajok, satöbbi c. kultikus könyve. A már említett írásában Kormos Lili így fogalmaz: "A Nem vagyok itt Hornby alapművéhez hasonlóan tele van empátiával, de nem giccsesen beszél a főhőse életének egy korszakáról, egy olyan korszakról, amelynek menthetetlenül vége van, és amibe azért, épp a befejezettsége miatt Péter időről időre megpróbál belekapaszkodni."

Ahogy a Jelen újságírója, úgy az Eurosport szerzője is reméli, hogy egyre több negyvenes kezd majd el mesélni prózában a rendszerváltás időszakáról, a zenei életről, Budapestről. Bizonyára a fővárosról csodálatos novellákat író Mándy Iván is találna benne neki tetsző részeket, ha élne. Eleve a Nem vagyok itt cím, és a főhős pozíciója, kívülállása, szemlélete rímel Mándy kiváló futball témájú könyvének címére, A pálya szélénre.

Ahogy Németh Robi az első, 2016-ban megjelent, Nincsen mozgás az eseményhorizonton c. szólólemezén, az I Love You, Budapest c. dalában énekli: "Fokozott érzelmi viszonyban állunk/ezt kár volna tagadni/te meg én".

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.

Kultúra