Népszerű sportok
Még több sport
Összes megjelenítése

Köves Gábor: "Wilander olyannak tűnt Edberggel szemben, mint Han Solo Luke Skywalkerrel szemben"

Takács Márton

Frissítve 07/10/2021 - 10:04 GMT+2

Az egyik legkiválóbb kulturális újságíróval, a Magyar Narancs főmunkatársával, Köves Gáborral beszélgettünk saját úszó, vízilabdás és kajak-kenus próbálkozásairól, arról, hogy milyen fontos szerepet tölt be a futás az életében, és legfőbb tevékenységéről, az interjúkészítés folyamatáról. Nagyinterjú az interjúkról Tesis a világ-sorozatunk 25. részében.

Köves Gábor New Yorkban - Fotó: Fényes Gábor

Fotó: facebook

A Komjádi uszodától a Margitszigeten át New Yorkig.

Köves Gábor írásait hosszú évek óta olvashatjuk, korábban a Cinema, a Pesti Műsor, és a Filmvilág hasábjain. 2004 óta ír a Magyar Narancsba, amelynek 2011 óta főmunkatársa. Leginkább ott jelentkezik elképesztő mennyiségű és minőségű interjúival, nyugodtan nevezhetjük sportteljesítménynek az interjúkészítői karrierjét.
Két kötet jelent meg eddig válogatott interjúiból, 2016-ban a Mi az, hogy nagymenők? (Scolar), idén pedig a Végszónak sem rossz (21. Század Kiadó).

"Mint egykori ’vízilabdás’ a másiknak."- írtad megtisztelő, egyben meglepő módon a Végszónak sem rossz című második, idén megjelent interjúköteted nekem szóló dedikációjában. Az egy dolog, hogy én nem pólóztam, csak sokat írok róla, de te mikor és milyen körülmények között voltál az?
Több uszoda medencéjében is tapostam a vizet, de a taposás csak később jött. Előbb megtanítottak úszni. Nem nagyon követem a sportot, de azt hiszem, a sorrend ma is ez. Bizonyos ortopédiai okokból nagyon korán beírattak úszni, kis túlzással a járókából az első utam a gyerekmedencébe vezetett. Különösen hátúszásban mutattam tehetséget, olyannyira, hogy az edzőm könyörögve felhívta anyukámat, hogy ne hagyjam abba. Én azonban úgy éreztem, elértem a csúcsra, innen már csak lefelé van – tizenegynéhány éves lehettem ekkor. De még ma is, ha valahol elkezdek háton úszni, ami leginkább vízben történik meg, van egyfajta magabiztosság bennem, és ezt szeretem. A mellúszás ellenben a halálom.
Hogyan lett ebből vízilabda?
Miután a csúcsra érve az úszástól visszavonultam, és főleg legózással töltöttem az időmet, valaki egyszer csak kitalálta, hogy akkor legyen vízilabda. De abban is inkább az úszás dominált, labdát ritkán láttunk, szép sárga volt, és néha odaadták, hogy akkor passzolgatás. Mit tehet ilyenkor az ember: passzolgat. Odáig nem jutottam, hogy élesben, játék közben kipróbáljam magam, gondolom, sokat vesztett ezzel a sportág. Viszont átálltam a kajakosokhoz. Ami nem azt jelenti, hogy kajakkal vettem volna részt a vízilabdameccseken, bár szép látvány lett volna biztosan.
picture

Köves Gábor - Fotó: Fényes Gábor

Fotó: From Official Website

Hol vízilabdáztál?
A Komjádiban. Közepesen szép emlékeim vannak, a víz klóros volt, de engem sem szadiztak, és én sem szadiztam senkit. Az én sztorimból nem jönne ki egy Iskola a határon, vagy más nevelődési regény. Kisebb csúfolódások oda-vissza, de semmi komoly. Gondolom, el voltunk foglalva, hogy a felszínen maradjunk és leússzuk a mindig nagyon soknak tűnő adagot.
És a kajak-kenuzás hol zajlott?
A Margitszigeten, a Honvédban, a klub úszóháza gyerekkorom egyik emblematikus helyszíne. Olyan alakokat, fél- és egész isteneket láttunk élőben, mint például Csipes Ferenc. Ott járt-kelt köztünk, kiskamasz földi halandók között. Az egyik nap még a tévében láttam, a másik nap pedig az edzésen, az úszóházban. Természetesen mindannyian olyanok szerettünk volna lenni, mint ő. Én mégis másban lettem világhírű (együtt nevetünk – T.M.).
Korosztályomnál fogva először egy gyerekhajóba ültettek, és rögtön elkövettem egy kapitális hibát: nem borultam bele a Dunába. Annyira rettegtem ettől, hogy valahogy úgy intéztem, ne boruljak. Pedig meg kell szerezni a borulási jártasságot. Évekkel később már nem voltak ilyen kegyesek hozzám a kajak-istenek: ősz volt, az Árpád-híd felé közeledtem, bizonyára Ady- és József Attila-versek jártak a fejemben, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy én a víz alatt vagyok, míg a hajóm, amiben addig békésen üldögéltem, fölöttem lebeg. A rémálmaimban legalábbis így jön vissza.
picture

Köves Gábor épp szünetet tart a margitszigeti futása közben

Fotó: facebook

Valahogy sikerült a Margitsziget vizes, síkos oldalán visszakászálódni, a hajó tele vízzel, az edző ordít, én ordítok, mindenki ordít, az utolsó még élő dunai hal is összerezzen a folyó mélyén. De legalább a lapátot nem vitte el a víz. Végig kellett csinálni az edzést, ez volt az utolsó alkalom, hogy vízre szálltam.
Először mindenféle kifogásokat találtam ki otthon, sok a lecke, fáj ez meg az, és ezek kombinációi, majd utána bevallottam, hogy ezt én inkább nem akarom többé csinálni. Egyébként ez már nem volt olyan békés közeg, mint az úszás, az uzsonnaelvétel mindennaposnak számított, a szalámis szendvicsek elvételét különösen bántam. Megvolt a hatalmi hierarchia is, így visszatekintve komikus, hogy az egyik, nálunk alig idősebb kiskirály fejedelemnek szólíttatta magát, de akkor és ott semmi vicces nem volt benne. Felnőttként újra láttam, sikeres ember lett belőle. A kajak felkészít az életre.
"Futottam sokat, az, hogy ha kimaradt a napomból, rossz volt....Voltam futni, a napi rendes adagomat letudtam. Anélkül nem nap a nap. Jólesik.” - mondtad Varga Ferencnek a Filmklub Podcast tavaly decemberi, illetve idén júniusi adásában. Hogyan alakult ki benned a mindennapos futás iránti igény?
Mindaz, amit a futásról Ferinek elmondtam, a pandémia eredménye. Úgy éreztem, ha meg akarom őrizni a józan eszemet - már amennyi van -, akkor sürgősen kell valami rendszeresség a napjaimba. Addig sem volt idegen a futás, de a Margitsziget úgy élt bennem, mint fiatalságom úszós-kajakos helyszíne, szóval nem a legvonzóbb pálya, de a pandémia és egy gyakorlott futó haverom hatására csak lementem. És gyorsan beleszerettem a Margitszigetbe. Kései vallomás, de egyszer ki kellett mondani.
picture

Köves Gábor itt is a Margitszigeten fut éppen

Fotó: facebook

Elkezded a kört, jobbra a pesti oldalon az Újlipót, aztán a kisállatkert barátaimmal, a gólyákkal, és mennyi minden van még hátra… Kajakos koromban itt kezdtük lecsalni a kötelező szigetkört. Ilyen idők jártak, nem vagyok büszke rá. De a gólyák erről mit se tudnak. Az általuk tanúsított boldog egykedvűség a világgal szemben futás közben is megnyugtat. A pandémia kihozta belőlem a remetét, aki lassan már csak az állatvilágban leli örömét. Hraballal történt valami hasonló, csak ő nem gólyás, hanem macskás volt. Most is futásból estem be az interjúra, némileg a hatás kedvéért.
Nyáron találkoztunk egyszer véletlenül a szigeti bejárón, én kifelé jöttem, te befelé mentél, futni természetesen. Mindig a margitszigeti futókörre jársz futni?
Ha nincs időm, akkor a saját házam táján nyomom, de az unalmas, se egy gólya, se egy híd. Olyan helyen lakom, ahol egyetlen sziget sincsen, legfeljebb egy-két járdasziget. Ilyenkor jobban érzem a futás monotonitását, a szigeten nem annyira. Tiszta képeslap az egész, a templomtorony a Pozsonyin, a zsinagóga épülete a budai oldalon, közben strandhangulat, és a túlélés különböző fokozatai. Ha a sportuszoda épületét elértem, ott nagyjából már biztos vagyok benne, hogy túléltem az aznapi kört is.
"A Margitsziget budai oldalán futottam éppen, még 2 km volt hátra, és akkor jött a megvilágosodás." - mondtad a Végszónak sem rossz c. új interjúköteted címéről Varga Feri podcastjában. Nádas Pétertől pedig azt kérdezted, hogy futás közben lehet-e írni, szövegen dolgozni. Interjúkérdéseken szoktál futás közben gondolkodni?
Mindenfélén szoktam futás közben gondolkodni. De mondhatom úgyis, hogy főleg futás közben szoktam gondolkodni. A napom többi órája kellemes gondolatnélküliségben telik. Szoktam persze futva interjúkérdéseken is agyalni, vagy a lottó nyerőszámain és azon, hogy olyan nehéz nyerni, ha szelvényt se vesz az ember. Jövő héten veszek. És van, amikor csak az életemért küzdök, mert olyan még nem volt, hogy könnyen ment volna a futás.
Végszónak sem rossz
A margitszigeti futóóra megjavításának szenteltél egy örömködő Facebook-posztot szeptember közepén. "Működik. Valami elindult. Bennem mindenképpen. Mondom, csoda történt." - írtad. Itt a vissza nem térő alkalom, hogy erről hosszabban is beszélj. Parancsolj!
Ma futás közben véletlenül nálam volt a telefonom, meg is örökítettem a működő órát. Egyben az is kiderült, hogy eljutottam az edzettségnek arra a fokára, amikor már futás közben is tudok ügyeket intézni: munkahelyem, a Narancs fotósa keresett, s bár a lihegésemet hallva aggodalmának adott hangot, hogy mindjárt infarktust kapok, megnyugtattam, hogy ha így lesz is, ő lesz a felelős a halálomért. De a lényeg, hogy sikerült futva lebonyolítani egy munkabeszélgetést. Lehet, hogy ez már az olimpiai szint, vagy az két telefon plusz egy faxolás futva? De visszatérve a margitszigeti futóórára, szegény hosszú ideig állt vakon, bosszankodtam is rendesen, ahogy kell, hogy ja, csak az élsport számít, szegény kocafutók nem, erre nem megjavítják! Igaz, elég hosszú időt kellett erre várni. De most akkor min fogok bosszankodni?
Az egykori kiváló teniszezővel, az Eurosport állandó szakértőjével, Mats Wilanderrel készítettél interjút a Magyar Narancsban 2013-ban. Ő a képernyőn nagyon karizmatikus és megnyerő, élőben milyen?
Élőben is megnyerő, ráadásul nem akárkiről, hanem az egyik ifjúkori bálványomról beszélünk. Olyannak tűnt Edberggel szemben, mint Han Solo Luke Skywalkerrel szemben. Ha jól emlékszem, valami öregfiúk-mérkőzésre érkezett Wilander Budapestre 2013-ban, én magam is abba a kategóriába tartoztam már akkor, tehát itt két öregfiú beszélgetett egymással egy elegáns hotelben. Felelevenítettük a közös emlékeket: én ülök a tévé képernyője előtt és nézem, ahogy ő épp nyer a Roland Garroson. Bárcsak fordítva történt volna!
picture

Gábor és kutyája, Polli - Fotó: Fényes Gábor

Fotó: From Official Website

Kiket kedveltél még a teniszezők közül?
Agassit nagyon. És a teljesen lehetetlen helyzetből visszatérő Mustert.
Az interjúban Wilander bevallja, hogy nem olvasta még Agassi szédületes önéletrajzi könyvét, az Opent. Neked megvolt?
Bevallom, nemcsak Wilander, én sem olvastam. Ennek lelki okai vannak: zavart, hogy a teniszben valamivel szerényebb eredményeket sikerült csak elérnem, mint neki. Pedig néhány amatőr versenyen elindultam. A tenisz sokáig nagyon érzékeny pont volt az életemben, mondhatni az Achilles-sarkam. Nem teniszkönyököm volt, hanem tenisz sarkam. Mindig nagyon jól akartam játszani. Nagyon, nagyon jól. Lehettem volna lelkes amatőr, de én a tökéletes ütésekre törekedtem. Lássuk be, ez nem jó megközelítés. Fifikásan kell csinálni, béna, de hatékony mozdulatokkal, dörzsölten, sörhassal és keveset mozogva, de valahogy mégis kitolva az ellenféllel. Ebből a sörhas megvan. A fonákom amúgy veszélyes volt, remélem, még mindig emlegetik amatőrkörökben. Tenisz fonák és hátúszás – ez a két erősségem.
És ma milyen a kapcsolatod a tenisszel?
Szakítottunk, nem beszélünk. Nem jöttek az eredmények. Amatőr verseny, első kör, kiesés. A pálya hibája volt. Épp csak elmúltam 20, felkelek szombat hajnalban, kora reggel kiautózom Gödöllőre, ahol azonnal elvernek. Mi mást tehettem volna, visszaautóztam Pestre. Az a lelki törés, amit egy ilyen vereség okozott! Csodálatosan akartam szerválni, a hálónál bűvészkedni, plusz a briliáns átemelések. Úgy gondoltam, ha a tenisz nem megy, akkor jöjjenek inkább a sztárinterjúk.
Ez mondjuk elég jól megy.
Remélem, van egy-két olyan interjúm, ami felér egy szép átemeléssel.
Sőt, a köteteid egy-egy Grand Slam-győzelemmel!
Túlzol. Vagy mégsem? De, túlzol. A Grand Slam az lenne, ha a New York Times… de hagyjuk a Times-t.
A magyar Eurosport vezető kommentátora, Szabó Gábor mesélte, hogy a korábbi teniszező, Köves Gábor is kapott gratulációkat a Wilander-interjúd után. A magyar Davis-kupa-csapat kapitányával, az Eurosport szakértőjével tévesztettek már össze a praxisodban?
Egy ilyen eset jut az eszembe. Nem tudom, a másik Köves Gábor hogy van azzal, ha velem keverik össze. Kicsit olyan lehet ez, mint amikor valaki kitárt karral, széles mosollyal közelít feléd, már vissza is mosolyogsz, amikor kiderül, hogy az illető egy mögötted álló alakot üdvözöl. Egyszer egy teniszedző bejelölt Facebookon, becsületére legyen mondva, hogy később sem húzott ki az ismerősei közül. Nem ismertem, de visszajelöltem, azt hittem, olvasta mondjuk a Wilander-interjúmat. Gyanítom, a másik Köves Gábornak gondolt. Biztosan meglepve tapasztalta, hogy az általa ismert Köves Gábor milyen sok Patti Smith-interjút készített.
picture

A Google a barátod. Bár nem mindig.

Fotó: Other Agency

Elképesztő mennyiségű interjúd jelent már meg Bödőcs Tibortól, John Cleese-től és Esterházy Pétertől kezdve Jonathan Franzenen, Patti Smithen, Kate Winsleten és Wes Andersonon át Woody Allenig. Gyakorlatilag nincs olyan lapszáma a Magyar Narancsnak, amelyben ne lenne legalább egy beszélgetésed. Mennyi elkészített interjúd van asztalfiókban (a felhőben, a gépeden), és mennyire kell készenléti üzemmódban állnod, ha valami frissre van szükség gyorsan?
Alapelvem, hogy mindent hasznosítsak, lehetőleg ne maradjon a fiókban vagy a diktafonon semmi. Ha már készültem rá, és megtörtént az interjú, akkor az jelenjen is meg, lehetőleg azonnal. Ha ez nem lehetséges, akkor is. Rosszul viselem, ha elkezd csúszni egy anyag, így születtem, ezen a sportmúltam sem segít.
A sportolók a hétköznaponkénti rengeteg edzéssel készülnek a hétvégi meccseikre. Nálad mennyi időt vesz igénybe a felkészülés egy-egy interjúra? Mi a metódusod?
Feltételezem, ugyanaz, mint mindenkinek. Ránézek az órámra, hogy mennyi idő van még az interjúig és nekiesek az életműnek. Egykönyves szerzők előnyben. Adódnak olykor hirtelen lehetőségek, egy reggel írtam Patti Smith-nek, hogy ha már ellátogat Budapestre, beszéljünk ismét: szinte azonnal visszaírt, hogy egy óra múlva hívjam fel. Azt hiszem, ami egy ilyen e-mail után következik, azt hívja a szakirodalom kreatív kapkodásnak. Ami nem feltétlenül rossz, sőt. Néha ugyanolyan interjú jön ki az egyórás felkészülésből, mint egy egy hónaposból. Nem árt a kérdések mellett a lehetséges válaszokra is gondolni. Persze megjelenik előttem az ideális interjú, nagyszerű kérdések, még nagyszerűbb válaszok, csodás hangulat, egy hullámhossz, stb., aztán ott állsz a telefonnal a kezedben és örülsz, hogy nem mondtál totális baromságokat.
Van példád ideális interjúra?
Joel Schumacherrel, a hírhedt Batman-rendezővel nem sokkal a halála előtt készült egy hosszú interjú a Vulture-ön. Volt benne minden: belsőépítészet, Woody Allen, szex, Marlon Brando, Batman, AIDS, Clooney… Anekdota anekdota hátán, és egy baromi izgalmas élet, s mindez kellő humorral és nagyvonalúsággal előadva. Úgy látszik, a Batman és Robin és mindaz, amit szegény Schumacher ezért kapott, nem vette el az életkedvét. Látszik, hogy tengernyi idő volt az interjúra, nem kellett ezt vagy azt az új filmet reklámozni, csak folyt a beszélgetés. Gondolom, nem szólt rá az újságíróra egyetlen közelben ólálkodó sajtós sem, hogy jó lenne most már az épp aktuális filmről beszélni. Igaz, ekkor már nem volt Schumachernek épp aktuális filmje, de általában ez a gyakorlat.
Mint a Notting Hillben, amikor Hugh Grant épp elmerülne a privát beszélgetésben Julia Robertsszel egy hotelszobában, de belép utóbbi sajtósa, és úgy kell tenni hirtelen, mintha annak az új filmje lenne a téma.
Pontosan. Ha jól emlékszem, Imelda Staunton sajtósa szólt rám egy 15 perces telefoninterjú során, hogy most már tessék az új filmről is valamit.
Ikervonala volt, vagy mi?
Gondolom, ki volt hangosítva és ott ült a háttérben. Vagy ikervonala volt.
Mivel print lapnál dolgozol, erősen megkötik a kezed a terjedelmi korlátok. Van benned irigység emiatt az online felületre írókra?
Különösebb méretirigység nincs bennem, nem feltétlenül a terjedelem miatt lesz jó egy interjú. Ha van anyag egy beszélgetésben, hely is lesz rá a lapban. Amire tudok irigykedni, az a lehetőség, például amihez a Vulture jutott, de azért nem lovalom bele magam nagyon, inkább elmegyek futni. A Schumacher-interjún látszott, hogy akár órákon keresztül is eltarthatott, de ez nálunk nagyon ritka. Egyszer 20 perc – általában ennyi jön össze egy nagy sztárral, ha az embernek szerencséje van. 20 perc / 1 élet, ez nem is olyan rossz.
Kivéve mondjuk Patti Smith-t, akivel már harmadszorra interjúztál ezek szerint, az első kettő - nagy kedvenceimként - benne is van az idei kötetedben.
Ezt úgy hívják, szerencsés véletlen. De ez azért más, mint amikor a Variety csinál egy szép, kiterjedt életműinterjút. Irodalmi téren a Paris Review gigahosszú interjúi számítanak az etalonnak.
Az interjúkészítéssel járó eseménysorozatot melyik sportággal tudnád párhuzamba hozni?
A barkochba sportág? Jó, akkor legyen a maraton.
Többször említetted már, hogy nagyon régóta szeretnél interjút készíteni J.K. Rowlinggal és Clint Eastwooddal is. Kik vannak még a top 10-es listádon, amelyre a be nem teljesült interjúálmaid szereplőinek nevét írtad fel?
Stephen Kinget nagyon hosszú ideje hajtom. A szokásaim rabja vagyok, ne teljen már el úgy hónap, hogy nem írtam Stephen King sokadik ügynökének. De már nem is válaszolnak, örök spam létre ítéltek. Michel Houellebecq-kel is jó lenne egy jót fintorogni a világ állásán – amikor itt volt, csak egy rövid szájhúzásra került sor. Szuper lett volna Umberto Ecóval rendesen beszélgetni, de az e-mailes lehetőségnek is nagyon örültem, sokat vártam rá. Milan Kundera sosem adott, és sosem fog adni, szerintem ezzel lehet a legkönnyebben megnevettetni Kundera francia kiadójának sajtósát: egy Kundera- interjúkérelemmel.
Szeretnék egy rendes telefonos interjút Wim Wendersszel, eddig ő is csak e-mailen volt meg. Ez így nem járja, a Herzog-Wenders telefoninterjús meccs 3-0-nál tart Werner Herzog javára.
Ha északabbra megyünk, a skandinávokkal elég jól állsz (Janne Teller, Lars Von Trier, Jo Nesbø, Liv Ullmann, Karl Ove Knausgård, Stellan Skarsgård).
Igen, de azért Mads Mikkelsen jöhetne még egyszer. Mostanában az új Indiana Jones-t forgatja, talán ez a mellőzésem oka.
Még egy kört neked!
Értem a filmes célzást, szép volt! Mostanában néha írok Malcolm McDowell-nek, mert miért ne, és Philip Glass ügynöke is barátságos stílusban tud nemet mondani. Pedro Almodóvar? Esélytelen. Talán az asszisztense adna interjút. Eddig még George Clooney sem válaszolt az e-mailjeimre. Mondjuk, növelné az esélyeimet, ha ismerném George e-mailjét. Talán vennem kéne egy lottószelvényt is.
Mark Ruffalo itt van Budapesten, csak jelzem.
Jó neki. Kár, hogy az itt folyó forgatásokra nem lehet bejutni, vagy csak nagyritkán. Bár egyszer Margot Robbie a Szabadság tér egyik romos épületében leült beszélgetni három magyar újságíróval. Az egyik én voltam.
Evezzünk vissza a sporthoz. Első interjúköteted címe Bret Easton Ellistől származik: Mi az, hogy nagymenők? Nálad kik a sportvilág nagymenői?
Ott van például az apai nagypapám testvére, bizonyos Köves István, aki után az apám a nevét kapta: ez a régi Köves István az özönvíz előtti időkben a Fradiban focizott, és a családi legenda szerint egyszeres válogatott volt. De lehet, hogy ezt csak én költöm hozzá. Szóval legyen Köves István, a családi kapcsolatok miatt és legyen mondjuk Roger Federer. Egyszer őt is megkörnyékeztem, egy kedves asszisztens azt írta vissza, hogy nagyon köszönik, hogy megkerestem őket, de Rogernek most épp feltorlódtak az elfoglaltságai minden téren, halasszuk el az interjút, mondjuk 100 évvel. Jó hír, hogy már csak 98 év van hátra.
picture

Köves Gábor dedikáló szettje az Íról Boltjában - Fotó: T.M.

Fotó: Eurosport

Elég nagy kultúrafogyasztó vagy. Vannak olyan sport témájú könyvek, filmek, amelyeket szeretsz?
Szeretem az underdog-sztorikat. Mint amilyen a te kedvenced is, a Hoosiers (A legjobb dobás) című film. Gene Hackmant is nagyon bírom, egyszer sikerült is elérni őt, igaz, már visszavonult, és az írásnak szentelte az idejét. Maradjunk annyiban, nem a könyveinek köszönheti a halhatatlanságot, hanem Popeye Doyle-nak.
Közhely, de a Tűzszekerekben, amikor Vangelis belekezd… Mindig így kellene futni, ilyen zenére, és ilyen tornagatyában.
Ron Sheltonnak volt egy korszaka, tulajdonképpen más korszaka nem is volt, amikor sportfilmeket rendezett, olyanokat mint a Bull Durham (Baseball bikák), a White Men Can't Jump (Zsákolj, ha tudsz!), vagy a Tin Cup (Fejjel a falnak). Elég jól csinálta.
Giccs, de hatott rám a The Wrestler (A pankrátor) Mickey Rourke-kal, és a The Fighter (A harcos) c. bokszfilm Christian Bale-lel , és persze, hogy jó színben tűnjek fel, a Dühöngő bikát is említenem kell.
Maros András teniszkönyvében, a Semmi negyvenben sok mindenre ráismertem, ki feledhetné például a nyolcvanas évek örök öltözőhangulatát az ezzel járó szaggal, a sportegyesületi lét apró örömeit, és még sok efféle jellemformáló vidámságot.
Sport témájú dokumentumfilmeket nem néztél, mondjuk tavaly a Last Dance-t?
Mindenki ezt nézte, én dacból inkább nem. De olvastam a Varga Ferenccel készített Last Dance-es interjúdat, köztünk meg van egy ilyen örök Hacsek és Sajó-vetélkedés, ami olyan már, mint egy sportág.
Az Élet és Irodalomban több tárcanovellád is megjelent, legutóbb júliusban, Off the record címmel, benne Woody Allenre és kedvenc amerikai városodra, New Yorkra utaló motívumokkal. Várható még tőled az eddigieknél több (évi egy) megjelenés szépirodalmi téren is, esetleg később egy kötet ezekből?
Évente egy, ennyi az adagom. Egyszer talán majd kettőre növelem, de ennek még nem jött el az ideje. Úgy számolom, 2048-ra összejöhet egy vékonyka kötet.
Ez végszónak sem rossz.

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.
Csatlakozz a több mint 3 millió felhasználóhoz az appunkon
Legyenek mindig kéznél a legfrissebb sporthírek, eredmények, élő közvetítések
Letöltés
Kapcsolódó témák
Cikk megosztása
Hirdetés
Hirdetés