Kökény Bea és Imre Géza története: Imre Bence a példa, hogy van boldog élet olimpiai arany nélkül is

akik botlunk és hibázunk, akik időnként padlóra kerülünk, mert nem tudunk valamit megoldani.

De aztán mérlegre tesszük azt, amit kaptunk és amit elvett az élet, és elégedetten konstatáljuk, hogy lehetett volna sokkal rosszabb. Ettől még Imre Géza démonai démonok maradnak, míg él, de az élet pontosan addig tart, amíg le nem hunyjuk végleg a szemünket. És mérleget vonni csak abban a pillanatban lehet.

Ha akkor ennek a mérlegnek az egyik serpenyőjében ott lesz Imre Szofi vagy Imre Bence olimpiai aranyérme? Akkor ugye sikerült?”

Ezeket a sorokat nem én írtam, hanem hatszoros világbajnok kolleganőm, Horváth Mariann még 2016-ban, a riói olimpiát követően az év végi MOB-évkönyvbe, akkor, amikor eurosportos kommentátor oda még írhatott.

Mariann volt az, aki 14-10-nél elkiabálta Imre Géza olimpiai aranyérmét azzal, hogy ki merte jelenteni, hogy „ez már megvan”. Így aztán viszonya Géza ezüstérméhez finoman szólva is különleges, túl azon, hogy még együtt vívtak, és jóban vannak, voltak.

Én magam az elkiabálás tényéről, és a helyzet abszurditásáról picit később értesültem, mivel azon szerencsések között lehettem, akik a helyszínen voltak Rióban. Hajdú Pistivel éppen akkor egyéb kommentálnivalónk nem akadt, így aztán együtt néztük végig a döntőt, és együtt pattantunk fel akkor, amikor Park bevitte a győztes tust. Ám míg én heves anyázásba kezdtem, addig Pisti azonnal felhívta a figyelmem arra, hogy Géza milyen hasonló körülmények között lett olimpiai ezüstérmes, mint felesége, Kökény Bea.

Kettejük közül nyilván Géza volt közelebb, hiszen - mint azt néhány évvel később az önéletrajzi könyvében megírta - 14-12-nél kétszer is egy-egy centivel szúrt el Park mellett, ezzel szemben a kézis lányok Sydney-ben ugyan vezettek hat góllal a 42. percben a dánok ellen, ám ahogyan arról már korábban volt szó, (Szg#53 - Nem csak mi tudunk kikapni nagy előnyről, csak mások baja hidegen hagy minket) a kézilabda azért van olyan gyors és fordulatos játék, hogy onnan azért ki lehessen kapni. Egy meccs ilyen különbségről, majd’ 20 perccel a vége előtt, még ide is, oda is eldőlhet.

Ám a vereség pillanatában ezt nyilvánvalóan nagyon nehéz ilyen tisztán látni, ahogy a csapat, úgy a szurkolók is egy elszalasztott lehetőséget láttak abban a döntőben.

Is.

Éppen ezért - ahogyan azt Mariann is írta a már idézett cikkében - a közvélemény Kökény Beát és Imre Gézát a magyar sport legpechesebb sportoló párjaként tartotta nyilván (a lúzer szót egészen egyszerűen nem vagyok hajlandó leírni), annak ellenére, hogy ez nyilvánvalóan nem volt igaz, mert egyszerűen nem lehetett igaz. Mindketten túl sokat nyertek ugyanis ahhoz, hogy igaz lehessen.

Emlékszem, jó pár éve Szekszárdon moderálhattam egy pódiumbeszélgetést Gézával, és amikor a bemutatásra került a sor, elkezdtem mesélni egy teniszezőről, aki hosszú pályafutása során 24 meccset veszített el mérkőzéslabdáról, többek között egy wimbledoni döntőt, és két US Open-elődöntőt is. Majd elmondtam, hogy ezt a teniszezőt Roger Federernek hívják, mégsem ezekkel a meccsekkel azonosítja őt senki, így aztán bölcs dolog lenne, ha Imre Gézáról sem az elveszített riói döntő jutna eszünkbe.

A Kökény – Imre házaspár, ha annyit nem is nyert, mint Federer, de a létező összes világverseny valamennyi színű érméből őriz otthon legalább három darabot, az olimpiai aranyat leszámítva. Csak hogy pontosak legyünk, a családi vitrinben van három-három olimpiai ezüst és bronz, négy vb-arany, három vb-ezüst és ugyanennyi bronz, hét (!) Eb-arany, négy Eb-ezüst, továbbá három bronz.

mégis ahhoz, hogy ők ketten - a szurkolók szemében - a legpechesebb párból a legirigyeltebb pár legyenek, Imre Bence kellett. És az, hogy kilenc lövésből kilenc gólt hintsen vasárnap a portugáloknak, finom szólva is jelentős szerepet vállalva ezzel a magyar kézilabda-válogatott párizsi kvalifikációjából.

Pedig az, hogy Imre Bence fénylően tehetséges lesz, nem nagyon lehetett kérdés. Vannak emberek, akiknél az lenne a meglepő, ha nem lennének azok. Ne feledjük azért, Kökény Bea nem egy válogatott kézilabdázó volt a kilencvenes évek végéről, hanem annak a válogatottnak a vezére és esze, amelyik Eb-t nyert és olimpiai és vb-döntőt játszott. Imre Géza nem egy volt a számos magyar vívó világbajnok közül (mondjuk azért valljuk be, ez is elég erős mondat volt), hanem egyike azoknak, akik a legszebben vívtak, és akinek ráadásul nem csak a keze és az esze volt meg a víváshoz, hanem a fizikuma is. Mesélik, hogy eleinte Tatán atlétának nézték, amikor 800 métereket futott.

Szóval ilyen genetikai háttérrel Bence nem lehetett más, csak tehetséges, a kérdés inkább az volt, hogy megtalálja-e azt a sportágat, amelyik igazán jól áll neki. És hát úgy fest, megtalálta. Még akkor is, hogy így, hogy kézilabdázónak állt, a családi vitrinből hiányzó olimpiai arany pótlására nyilvánvalóan kevesebb az esély, mintha vívó lett volna belőle.

De ez szerintem teljesen mindegy.

Kökény Bea és Imre Géza története ugyanis pont azt tanítja nekünk, hogy létezik teljes sportolói karrier, és ami még fontosabb, boldog élet olimpiai arany nélkül is. Mert hát Bencét látva bármelyik pillanatban, bármelyik gólja után, nem merülhet fel más a szülőkben, mintsem, hogy jól van ez így.

Mert van a tehetségnek az a szintje, amikor az embernek kívülállóként is sírni volna kedve.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!