Nem csak mi tudunk kikapni nagy előnyről, csak a más baja hidegen hagy minket

Az első mondatban a többes szám első személy használata ezúttal szándékos.

Annak ellenére írom így – elbuktunk –, hogy a magyar nyelvben egy vereség, pláne egy ilyen vereség esetén a többes szám harmadik személy használata picit gyakoribb. Elbukták a kosaras lányok, elbukták a vízilabdás fiúk, valahogy ez a megszokott. Többnyire persze valamiféle jelzővel kiegészítve, úgymint szerencsétlen, kétbalkezes és hasonlók. A többes szám első személyt mi általában győzelmek esetére tartogatjuk, vesztes csapatokkal valahogy kevésbé vállaljuk a közösséget.

Bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét hinni magunkról.

Amikor először ezt a témát feszegettem (szg#41 - Szoboszlaink már van, csapatunk is, de igazi szurkolóink vannak-e?), sokan biztosítottak, hogy ezzel a mai magyar válogatottal olyan, hogy a szurkolók elpártoljanak tőle, biztosan nem fordulhat elő. Hiszen ma már teljesen más időket élünk, mint mondjuk 1985-ben például, amikor egyetlen hazai vereség a hollandok ellen elegendő volt, hogy Détáriék nemzeti hősökből „táppénzcsalóvá” váljanak.

Érdekes volna most megnézni, hogy mekkora az átfedés azok között, akik akkor, azután a cikkem után az édesanyámba küldtek el, már csak a kérdésfeltevés okán is, és azok között, akik most a lányokról, fiúkról mondták meg a magukét. Pedig hát a vízilabdás fiúk fél éve még világbajnokok voltak, ami azért talán van olyan jelentős eredmény, mint egy Eb-kijutás. (Még akkor is, ha voltak páran, akik mindezt fordítva látták – szg#48 Világsztárokat sértenek vérig, de a sportújságírókat ez nem érdekli).

Ez az a három szó, ami talán a legtöbbször került elő a két vereség kapcsán. Mintha nagy előnyről csak és kizárólag magyar versenyzők lennének képesek kikapni. Hosszan tudjuk ilyenkor sorolni „sérelmeinket”, leginkább a női kézilabda-válogatott olimpiai és világbajnoki fináléját emlegetve, vagy éppen Imre Géza elbukott döntőjét Rióból. Legtöbben olyan magabiztossággal írják le ilyenkor ezt a három szót, mintha akkor is követnének egy olimpiai párbajtőr-döntőt, amikor nem vagyunk érdekeltek, vagy éppen napi rendszerességgel néznének végig olyan kézi- vagy vízilabda-meccseket, ahol nincsen magyar a pályán vagy a medencében. Vagy mintha a kisujjukban lenne minden, amit mondjuk a nemzetközi női kosárlabdaéletről tudni kell.

Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy az említett két vereség ne lett volna fájó. Már hogyne lett volna az. Leginkább azoknak volt az, akik a pályán voltak, akik végül nem jutottak ki az olimpiára, vagy éppen ezúttal nem lettek világbajnokok. Ám azt is látni kell, hogy ezeknek a vereségeknek aligha van közük ahhoz, hogy ők magyarok volnának, svédek, vagy éppen bergengócok.

A hétvégén a biatlon-világbajnokság férfi váltóversenyének utolsó lövészetéhez a toronymagas esélyes norvég váltó legjobb lövője – Vetle Sjaastad Christiansen – egyperces előnnyel érkezett. Tekintve, hogy váltóban még három tartaléklőszered is van, az lett volna a feladata, hogy nyolc lövésből mondjuk négyszer találjon. (De talán még a három is belefért volna.) Nem sikerült. Ő, aki a teljes szezonban nyolcvan százalék felett teljesített az álló lövészeteknél, most három büntetőkörre kényszerült, a biztos aranyból pedig egy ezüst lett.

– ezt a mondatot aligha tudjuk értelmezni, pláne akkor, ha síléc is van a lábukon. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy ezek a fordítások vagy leolvadások, ahogy újabban mondjuk – nyilván a meltdown tükörfordításaként – benne vannak a sportban. Ha fájnak nagyon, akkor is. A csapatjátékok dinamikájához egyértelműen hozzátartozik az, hogy ha nem használod ki a mérkőzéslabdáidat, nem zárod le a meccsed akkor, amikor még lezárhatnád, az ellenfél vérszemet kaphat, és adott esetben feltámad. 8-4-nél a franciák ellen volt egy ziccerünk, és dobhattunk egy ötméterest is. Ha bármelyik bemegy, nyilván mi vagyunk ott az elődöntőben, ám ezúttal nem ment be. Ám nem azért nem ment be, mert Manhercz Krisztián egy nagyképű pernahajder, vagy azért, mert magyar, hanem azért, mert ez egy ilyen nap volt. És a sportban vannak ilyen napok is.

Egészen biztosan a szerbeknek is ugyanígy megvolt a labdájuk az olimpiai aranyhoz akkor, amikor elveszítették ellenünk azt a bizonyos döntőt, ahol hárommal vezettek az utolsó negyed előtt, csak arra a meccslabdára már senki sem emlékszik Magyarországon. Hiszen azt a meccset mi nyertük.

– valahogy ez a mondat sincsen benne a szótárunkban, ha csapatjátékokról beszélgetünk. Az viszont nem fair, hogy amikor hátrányból nyerünk, akkor magyar virtusról, huszáros hajráról papolunk, amikor ellenünk fordítanak, akkor ott rúgunk bele a mieinkbe, ahol csak tudunk. Tudomásul kellene vennünk, hogy ezek a meccsek ugyanúgy részei a sportnak, mint egy parasztos 0-0, vagy egy kamu tizenegyessel kiharcolt idegenbeli 1-0.

Arról nem is beszélve, hogy ezek a nagy előnyök sokszor csak a laikus számára nagy előnyök. Kézilabdában például már a nyolcvanas években kikutatták – akkor, amikor még sokkal lassabb volt a játék, hiszen a középkezdésnél meg kellett várni, amíg a védekező csapat visszaér a saját térfelére –, hogy a második félidő tizedik percéig hiába vezetsz 5-6 góllal, pontosan olyan valószínűséggel lehetsz győztes, mint vesztes. Amikor a dánok fordítottak ellenünk az olimpiai döntőben, az pont ilyen meccs volt. Nyilván a franciák elleni zágrábi döntő már nem, és a Veszprém Kielce elleni BL-döntője sem, azokat a meccseket meg kellett volna nyerni, de a turáni átkot csak akkor lenne értelme emlegetni, ha soha senki mással nem fordulna elő hasonló.

Ám ez koránt sincs így. A sport története tele van döbbenetes fordításokkal, egy 22 pontos hátrányból megfordított kosármeccs még csak említést sem érdemelne feltétlen. Ilyen nagyon sokszor előfordul ebben a sportágban, ahogyan arra Rátgéber László is rávilágított. És bár sokan most katasztrófaként gondolnak vissza mindarra, ami Sopronban történt, hiszen tényleg nagyon nagy lehetőséget hagytunk kihasználatlanul, azért voltak már ennél nagyobb bukták is a sporttörténelemben.

Gondoljuk csak a Manchester United – Bayern München BL-döntőre, ahol hiába vezettek a németek még a 90. percben is, végül még a hosszabbítást sem sikerült kiharcolniuk, vagy a Liverpool – Milanra, amit 0-3-ról fordítottak meg az angolok. A pekingi olimpián a férfi 4X100-as gyorsváltóban 50 méterrel a vége előtt a világcsúcstartó Alain Bernard-nak egy teljes testhossz előnye volt Jason Lezakkal szemben, mégis az amerikaiak nyertek. Ha Lezak nem fordít, Michael Phelps nem nyer nyolc aranyat egy olimpián, és nem dönti meg Mark Spitz müncheni rekordját például.

De még az sem igaz, hogy a legnagyobb formátumú sportolók mindig a történet jó oldalán állnak.

Gondoljunk csak arra, hogy Roger Federer hány meccset veszített el életében meccslabdáról (22), ebből hányszor kapott ki Djokovictól (3) úgy, hogy azokon a meccseken alighanem Grand Slam-trófea múlott. De Djokovicnak és Nadalnak is megvannak a hasonló történetei. A szerb például nem tudta kihasználni a meccslabdáit Sinner ellen tavaly a Davis-kupában, ami Szerbia trófeájába került.

Ha Michael Jordanre gondolunk, arra, hogy hány meccset döntött el az utolsó pillanatban, akkor a legtöbbeknek ez a kép ugrik be.

Azt viszont rajta kívül nem tudná senki sem, hogy hány ilyen utolsó pillanatos meccslabdája maradt ki (26) akkor, ha nem mondta volna meg.

Most akkor ők lúzerek lennének?

Vagy tényleg ilyen a sport?

De ami még ennél is fontosabb: milyen lenne a sport ezek nélkül a történetek nélkül? Milyen lenne, ha mindenki minden meccslabdát kihasználna?

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!