A főszerepben Sevilla, Froome, Contador, Roglic - A 21. század öt legdrámaibb szakasza a Vuelta a Españán

Az 1935-ben indult, 90 éves Vuelta a España immár 30 éve bukkan fel a bringás naptárban az évnek ezen szakaszában, összességében az idei lesz a 80. kiírás. De már csak ebben az elmúlt 30 évben is többször bizonyította a verseny, hogy a drámai fordulatokért és váratlan történetekért nem kell a szomszédba mennie.

Alberto Contadortól Nairo Quintanáig, Tom Dumoulintől Primož Rogličig számos nagy bajnokot láthattunk a spanyol tájban tekerni – és persze küzdeni. Irány a botrányok, válságok, összeomlások és nagy visszatérések korszaka!

A Vuelta szombaton rajtol, erről bővebben itt írtunk, de addig is nézzük meg, melyek voltak a Vuelta 21. századi történetének legdrámaibb napjai.

2001-ben Óscar Sevilla volt a spanyol kerékpározás aktuális feltörekvő sztárja. Épp megnyerte a legjobb fiatal versenyzőnek járó díjat élete első Tour de France-án, ahol összetettben a 7. helyet szerezte meg, majd a Vuelta három hetén is magabiztos teljesítményt nyújtott, az utolsó héten ő vezette az összetettet.

"El Niño" úgy tűnt, hogy folytatja a Kelme sikersorozatát Roberto Heras előző évi győzelmét követően, de Ángel Casero a vártnál keményebb ellenfélnek bizonyult. A Festina versenyzője – aki korábban szintén a spanyol kerékpározás nagy reménysége volt -, 1994-ben megnyerte a Tour de l’Avenirt is, de végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Na, de vissza a Vueltára: a verseny sorsa a madridi utolsó időfutamon dőlt el. Sevilla 25 másodperces előnnyel állt rajthoz Casero előtt, utóbbi volt a jobb időfutamos, így nagy kérdés volt, hogy vajon sikerül-e Sevillának megtartani az első helyet.

Sevilla eleinte jól tartotta magát a 38 km-es szakaszon, de féltávnál drámaian visszaesett a teljesítménye. Később kiderült, hogy technikai problémája volt, Casero viszont nagyot ment, a szakaszt a negyedik helyen zárta, és az időfutamon annyi előnyt hozott össze, hogy végül 47 másodperccel nyerte az összetettet. (Még egy nagy menet: az addig ismeretlen US Postalos bringás, Levi Leipheimer élete addigi legjobb teljesítményével feljött a dobogó harmadik fokára).

Casero győzelme lett a legkisebb különbségű győzelem a háromheteseken Greg LeMond 1989-es Tour-győzelme óta, ő akkor nyolc másodperccel előzte meg Laurent Fignont.

De a nap drámai eseményei nem értek véget a dobogón – egy hónappal a verseny után robbant ki a botrány, amelyben a Kelme csapat orvosa, a bizonyos Eufemiano Fuentes volt a főszereplő, és az is felmerült, hogy Caseróval is együttműködött.

"Nem vagyok Casero orvosa, és nem is mondhatom, hogy az vagyok, mert az hazugság lenne, és beperelne a versenyző. Nem fedhetem fel pácienseim nevét az ő engedélyük nélkül" – mondta akkor Fuentes.

Öt évvel később, az Operación Puerto idején viszont már megnevezték Caserót, mint Fuentes ügyfelét. És egyébként Sevillát is.

Alberto Contador a 2012-es Vueltára azzal a céllal érkezett, hogy bizonyítson. Az év februárjában eltiltották visszamenőleg, mert a 2010-es Touron pozitív lett a klenbuterol-tesztje, emiatt elvették a 2010-es Tour- és a 2011-es Giro d’Italia győzelmét is, az eredményeit pedig törölték 2010 nyarától egészen 2012 elejéig.

A 2012-es Touron nem is indult, épp a Vuelta előtt tért vissza a versenyzéshez, de a háromhetes első két hetében nem sikerült visszanyernie korábbi formáját. Bár a pontevedrai időfutamon feljött a második helyre az összetettben, a piros trikót viselő Joaquim Rodríguez kemény ellenfélnek bizonyult.

Öt nappal a vége előtt Contador 28 másodperces hátrányban volt Rodríguez mögött, és úgy nézett ki, ez az előny már ki is fog tartani a végéig.

Contador úgy döntött, hogy kockáztat a kőkemény 17. szakaszon Fuente Dé felé, folyamatosan csatlakozott a formálódó támadásokhoz, de ezeket a próbálkozásokat Rodríguez csapata kézben tartotta. Végül a Collado De la Hoz emelkedőjén, alig több mint 50 km-rel a cél előtt hagyták elmenni.

Contador bekerült egy tizenöt fős csoportba, Rodríguez pedig úgy gondolta, hogy elég ember van vele, hogy a következő völgyben behozza a lemaradását.

De nem így lett.

A verseny kicsúszott az irányításuk alól, és Contador a hosszú, enyhe emelkedőn Fuente Dé felé elhúzott korábbi csapattársa, Paolo Tiralongo társaságában.

A 2011-es Girón Contador átadta a szakaszgyőzelmet Macugnagában Tiralongónak, aki ezúttal viszonozta a kedves gesztust: teljes mértékben a régi kapitánya szolgálatába állt, míg a piros trikós csoportja mögöttük szétesett.

Mire Rodríguez rájött a hibájára, a baj már megtörtént.

A nap végére Contador állt az összetett élén 1:52-es előnnyel Alejandro Valverde előtt, míg Rodríguez a harmadik helyre csúszott vissza.

Aztán ez így maradt Madridig. Contador akkor is képes volt megnyerni egy Grand Tourt, ha nem ő volt a legerősebb a mezőnyben, de ez a bizonyos Fuente Dé valószínűleg pályafutása egyik mesterműve volt.

Az Andorrába tervezett szakasz hat emelkedőt tartalmazott egy mindössze 138 km-es távon - a Vuelta történetének legnehezebb szakaszaként hirdették, és nem is nagyon lőttek vele mellé.

Ez tipikusan egy olyan nap volt, amikor látszólag bármi megtörténhetett, és ez a bármi már jó korán meg is történt. A verseny előtti favorit, Chris Froome az első emelkedő előtt elesett, és bár felállt, majd csatlakozott a piros trikós csoportjához, a kiemelt kategóriás Collada de la Gallina emelkedőjén kezdett lemaradozni, majd a nap végére hét percet veszített. Később kiderült, hogy az esés során eltörte a lábát.

Mikel Landa megszerezte a szakaszgyőzelmet, miután a Cortals d'Encamp felé elhúzott a szökésből, de a piros trikós csoportban is bőven akadtak izgalmak.

Rodríguez és Valverde az utolsó előtti emelkedő, az Alto de la Comella lejtőjén támadással akarták felforgatni a versenyt, de a végén utolérték őket. Nairo Quintana lemaradt, ahogy Valverde is.

A Vuelta azon a napon egy kieséses versennyé vált.

A piros trikós Tom Dumoulin viszont kitartott, ameddig csak tudott, de végül kénytelen volt megadni magát az Astanának. Bár Landa előrébb volt, a csapattársa, Fabio Aru megérezte a lehetőséget, hogy átvegye a piros trikót, így komoly támadásba lendült.

Aru végül a második helyet szerezte meg a szakaszon Landa mögött, ami elég volt ahhoz, hogy átvegye a piros trikót, 27 másodperccel Rodríguez és 30 másodperccel Dumoulin előtt. A verseny, amelytől sokan Froome és Quintana párharcaként várták, egy szempillantásra Aru és Dumoulin párharcává változott.

2016-ra Quintana háromszor is vereséget szenvedett Froome-tól a Touron, de a Vuelta mindig ott maradt neki lehetőségként a visszavágásra. A kolumbiai versenyző remek formában kezdte a 2016-os Vueltát, La Camperonában lehagyta Froome-ot, majd a 10. szakaszon a Lagos da Covadongához vezető emelkedőn elért győzelmével átvette a vezetést.

A hosszú időfutam előtt azonban Quintana 54 másodperces előnye Froome-mal szemben már nem tűnt annyira acélosnak, különösen mivel a Sky versenyzője az első héten mutatott gyengécske teljesítménye után egyre jobban belelendült a versenybe.

Ekkor lépett színre Alberto Contador. A spanyol versenyző két hét után körülbelül három perc hátrányban volt, és a 15. szakaszra, Formigalra úgy érkezett, hogy már nincs mit veszítenie.

(Fuente Dé visszatér!)

A szakasz mindössze 118 km hosszú volt, és Contador úgy gondolta, hogy akár fel is tehet mindent egy lapra. A korai támadásai szétrázták a mezőnyt, de Quintana résen volt, és gyorsan csatlakozott is a 14 fős szökéshez.

A mezőny felaprózódott, Froome és a Sky gondba került, míg Quintana csapattársa, Alejandro Valverde szinte tapadt Froome-ra. Talán először fordult elő, hogy a Sky-uralom korszakában a verseny egyszerűen kicsúszott a csapat ellenőrzése alól.

Elöl Gianluca Brambilla sprintelt Quintana előtt a szakaszgyőzelemért, de a piros trikós még így is tudott adni 20 másodpercet Contadornak – és ami még fontosabb, 2:40-et Froome-nak.

Hiába volt még egy időfutam, amit megnyert Froome, Quintana három és fél perces előnye kitartott a végéig, 1:23-mal ő nyerte a versenyt, Froome a második, Esteban Chaves pedig a 3. lett.

A nap olyan őrült volt, hogy 93 versenyző időlimiten kívül ért célba, de végül megkegyelmeztek nekik. Ha nem döntenek így, Froome hét(!) csapattársa mehetett volna haza a nap végén. Olyannira elégedetlen volt csapata teljesítményével, hogy másnap azt nyilatkozta:

– mondta.

Primož Roglič nehéz időszakon ment keresztül a pandémiával rövidített 2020-as szezonban. Három héten át ő volt a legerősebb versenyző a Tour de France-on, de ő és a Jumbo nem tudta kihasználni ezt az előnyt – végül elveszítette a sárga trikót honfitársa, egy bizonyos Tadej Pogačar ellenében.

Egy héttel később a fáradt Rogličot hevesen bírálták Belgiumban, mert az imolai világbajnokságon nem segítette eléggé a csapattársát, Wout van Aertot. Ám hét nappal később Roglič váratlan győzelmet aratott a Liège-Bastogne-Liège-en, miután a friss világbajnok Julian Alaphilippe túl korán ünnepelte a győzelmét. (Atya ég, micsoda versenyek!)

A közel sem szokványos szezon novemberben is folytatódott a késleltetett Vueltával. Roglič volt a címvédő és a favorit is, négy szakaszgyőzelmet aratott, így 45 másodperces előnnyel vezetett Richard Carapaz előtt az utolsó hétvége előtt.

A verseny megnyertnek tűnt, de ki ne emlékezett volna arra, hogy a Touron is 57 másodperces előnnyel vezetett. Nem történhet meg újra, ugye?

Hát... majdnem.

Az Alto de la Covatilla hegyi szakaszán Carapaz kivárta a megfelelő pillanatot. Miután Roglič két Hugh Carthy-támadást is visszavert, Carapaz 3,5 km-rel a cél előtt begyújtotta a rakétákat, és pillanatok alatt jelentős előnyt szerzett.

2 km-rel a cél előtt 25 másodperces előnye volt a küzdő Rogličcsal szemben, aki addigra már a csapattársai nélkül maradt. Újra a La Planche des Belles Filles emléke kísértette.

Úgy tűnt, a Vuelta kicsúszott a kezei közül, akárcsak a Tour.

Ezúttal azonban Roglič nem volt teljesen egyedül. Bár Carthy elhúzott tőle, a szlovénnak valahogy sikerült stabilizálnia a helyzetet, követve a movistaros Enric Mas kerékét.

Az utolsó emelkedőkön Roglič újra támadott, és sikerült 21 másodpercre csökkenteni Carapaz előnyét. A Vuelta az övé lett, de brutális küzdelem árán sikerült megnyernie.

Már csak egy kérdés maradt: vajon idén mire számíthatunk?

Barry Ryan eredeti cikkét a Domestique Cycling oldalon lehet elolvasni.