„Ezek után mások gyűlölnék a kerékpársportot, de nem én” – Van Hooydonck érzelmes interjúja

Nathan van Hooydonck teljes nyugalommal mondja ki ezeket a szavakat. Egy váratlan szívmegállás véget vetett ugyan a profi karrierjének a Jumbo-Visma csapatánál, ezt a tényt pedig még mindig pokolian nehezen fogadja el, de a legrosszabbat mégis elkerülte. Életben maradt, teljes életet élhet majd, ráadásul nem sokkal később édesapa lett.

Többek közt ezekről a témákról, illetve jövőbeni terveiről is beszélt most a belga sajtónak.

Semmi. Nem emlékszem semmire abból az autóútból. Még annak a napnak az eleje is kiesett. Csak napokkal később raktam össze, mi történhetett. A kórházban voltam, először kapcsoltam be a telefonomat. Talán 200 üzenetem volt, mindenkitől, aki törődött velem. Nagyon megható. Ezek között az üzenetek között láttam, mit írt az esetről a sajtó és mit mutatott a tévé. Hogyan lettem rosszul, hogyan mentem neki annak a csomó kocsinak. Mindezt a szívleállás miatt.

Erre sem emlékszem. Még aznap este, vagy már csak másnap? Az első pár nap nagyon egybefolyik. Egy nagy köd az egész. Azt viszont tudom, hogy egyből realizáltam, hogy súlyos a dolog. Amikor felébredtem, Alicia ott állt az ágyam mellett, a szüleim is… ilyen nem történik, ha csak a karomat vagy a lábamat törtem. Ennek valami súlyosnak kellett lennie. Ösztönösen tudtam, hogy többé nem versenyezhetek.

Ezt megértem, ma már én is így érzek. Akkor viszont a legrosszabb az volt számomra, hogy többé nem tekerhetek. 27 éves vagyok, mondhatjuk hogy ez volt az eddigi legjobb szezonom. Bizonyos szempontból csak most lettem profi, a következő idényben lépni akartam még egy szintet. Aztán egyszer csak mindennek vége szakadt. Kellett néhány nap, amíg leülepedett bennem, ahogy a doktor mondogatta, hogy sokkal rosszabbul is alakulhatott volna.

A sógorom sokszor mondja nevetve, hogy visszatértem, hiszen tudom, hogy halott voltam egy darabig. Ez durva és egyenes, de közben valahol igaz. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik újraélesztettek a helyszínen. Ha öt perccel később érkeznek, egészen más lett volna minden.

Igen. Ha hihetek a kardiológusnak, leegyszerűsítve a dolgot, túl nagy a jobb szívkamrám. Ez vezetett a szívmegálláshoz. Eleinte volt némi remény, hogy csak egy kisebb probléma lesz, ami egy műtéttel orvosolható, de ennél komolyabb a dolog. A következő kérdés az volt, miért van ez? Talán a sportolói karrierem miatt, a sok erőfeszítéstől. Miután átnézték a korábbi teszteredményeimet, azokon is feltűnt, hogy az egyik kamra nagyobb. Csak épp akkoriban senki nem szólt, mert az egész normálisnak tűnt. A sportolóknak nagy szíve van. Szó szerint.

Így van. Egyből világos volt, hogy a beépített defibrillátorral normális életet élhetek. A hozzám közelállóknak ez sokkal fontosabb volt, mint a versenyzői karrierem. Alicia is ezt mondja, kár a kerékpározásért, de az nem a világ. Persze igaza van, főleg annak fényében, ahogy látott elterülve a földön.

Ez nagyon meghatott. Minden versenyzőnek vannak csapattársai, de én mindig barátként tekintettem a sajátjaimra. Amikor Alicia mesélt Jonas gesztusáról, az teljesen elcsendesített, ahogy Wout érzelmei is… Vele nagyon jól kijövünk. Nem véletlen, hogy elsők között hívtam fel, amikor megszületett a fiam.

Közhelynek hangzik, ha azt mondjuk, érzelmi hullámvasút. Nekünk viszont tényleg az volt. Épp kiengedtek a kórházból, mire elvégeztek minden tesztet és kitöltöttem minden papírt, már vagy este hat óra volt. Aztán Alicia görcsölni kezdett a kocsiban. Fájdalmai voltak. Először azt mondtuk, ilyen nincs, elképesztő véletlen lenne, ha most indulna be a szülés. De így volt. Aznap este egyből egy másik kórházba vezettünk, Antwerpenből Brasschaatba, nem sokkal később pedig megszületett Alessio.

Valóban. Ebből bátorságot merítesz, rengeteg pozitív energiát. Nem tudom elképzelni, milyen lenne, ha Alicia nem lett volna terhes és még mindig csak ketten lennénk. Ha ilyen körülmények közt kellett volna megtudnom, hogy többet nem versenyezhetek… Persze tudom, hogy a fiam születése ezen nem változtat. A tény ettől még tény marad. A kissrác viszont igazi figyelemelterelés. Ebből szeretetet merítesz, mindent más perspektívába helyez. Ráadásul itt sem lettem volna a születésénél.

Többször előfordult. Láttam a Copa Bernocchit például, ahol Wout nyert, az boldoggá tett. Önmagában az, hogy jól megy a csapatnak. Végső soron a Jumbo-Visma mindig az én csapatom lesz. Bár mindig kikapcsolom a tévét, amikor a versenyzők befutnak. Az interjúk, a képek a csapatbuszokról nem hiányoznak. Ettől eszembe jut, hogy sose leszek már igazán része ennek, ami túl fájdalmas gondolat. Ebből a szempontból jó, hogy lassan véget ér a szezon, hiszen egyre kevesebb verseny megy a tévében.

Egyáltalán nincs. Hagyom folyni a dolgokat egyelőre, most a család az első. Mindennek ellenére viszont a versenyzés maradt a szenvedélyem. Remélem, hogy valahogy a Jumbo-Vismánál tudok maradni, vagy bárhogy is hívják majd a csapatot jövőre. Hogyan, milyen szerepben? Korai lenne még megmondani, de hamarosan találkozom Merijn Zeemannal a csapat központjában, meglátjuk, mi jöhet szóba. Ezek után mások talán gyűlölnék a kerékpársportot, de nem én.

Forrás: Het Nieuwsblad