„Szembe akartam nézni a fájdalommal” - Túl nagy szíve van, így nem lehet többé kerékpáros

A baleset idején ott ült az autóban Nathan Van Hooydonck terhes felesége, Alicia is, ő azonban szerencsére nem sérült meg. Néhány nap múlva pedig megszületett kisfiuk, Alessio.

Azt a szerződést még kerékpárosként kötöttem, viszont azóta eldőlt, hogy más szerepben ugyan, de jövőre is a csapattal maradok. A balesetet után kellett némi idő, hogy felépüljek és kipihenjem magam, de tavasszal és a Touron már a csapat rendelkezésére álltam, elsősorban VIP-sofőrként. Nagyon érdekel a kerékpár üzleti oldala, úgyhogy ezen az úton megyek majd tovább. Hálás vagyok a főnökeimnek, hogy kipróbálhattam magam különböző területeken, így sikerült magamat is jobban megismernem.

Azt kétlem. A Visma egy ilyen kivételes csapat. Az országúton, és azon kívül is.

Az ingatlanpiac érdekelt már a profi pályafutásom idején is, úgyhogy valószínűleg abba az irányba mentem volna. Az is izgat már egy ideje, hogy miért megy tönkre anyagilag annyi élsportoló, miután befejezi a karrierjét. Úgyhogy az is egy opció lett volna, hogy segítsek nekik abban, hogy tudatosabbak legyenek ezen a téren. A CEO, Richard Plugge azonban meggyőzött, hogy maradjak, úgy véli, nem csak kerékpárosként vagyok értékes a csapat számára.

A napra, amelyből túl sokra nem emlékszem. De mások elmondásából nagyjából tudom, hogy mi történt.

Annyira valószerűtlen ezt így hallani. Az egy iszonyú nehéz nap volt, főleg a feleségem, Alicia számára. Ugye gyakorlatilag halott voltam, nem mozogtam, szerencsére nem messze voltunk a rendőrség épületétől. Ha az ott dolgozók nem látnak el szakszerűen, ma nem ülnék itt.

Először nem, de miután felkeltünk, Alicia rám mosolygott, és azt mondta, „boldog szülinapot!”. Találó, hisz aznap tértem vissza az életbe. Új esélyt kaptam. Nem sokkal később elmentünk a baleset színhelyére. Előtte felhívtam az ottani rendőrséget, hogy megtudjam, szolgálatban van-e aznap Jelle Coutteau, aki újraélesztett. Vittünk neki sütit, ami apró dolog, de nem lehetek neki eléggé hálás.

Néha igen, néha nem. Amikor magamhoz tértem, azonnal tudtam, hogy többé nem versenyezhetek. A szívem túl nagy volt, szó szerint. Ezt már az első tesztek kimutatták. A szív egy izom, ami meg tud nőni, és össze is tud zsugorodni. De nem volt semmi, amit műtéti úton tenni lehetett volna. Azonnal kaptam egy beültethető defibrillátort, és tudtam, hogy nincs orvos, aki erre megadná a versenyzői engedélyt. Igaz, én sem akartam volna. Imádtam versenyezni, de nem akartam minden áron.

Az első néhány hétben nagyon fájt. Kerékpárosként eléggé alacsony volt a testzsírszázalékom, így nálam nem tudták a zsírszövetbe helyezni a készüléket, hanem közvetlenül a bőröm alá tették. Még most is látszik, még pólón keresztül is. De most már persze hozzászoktam. Csak a reptéren és váratlan öleléseknél emlékeztet a kütyü, hogy ő még mindig ott van, és monitorozza a szívem.

Szerencsére igen. De a vörös zónába már nem mehetek. A baleset óta nem tekertem három óránál többet egyszerre, és ritkán mentem gyorsabban, mint 30 km/h.

Örülök, hogy egyáltalán bringázhatok, és hogy még itt vagyok. Próbálom kerülni, hogy más kerékpárosok csatlakozzanak hozzám, vagy rákerüljenek a kerekemre. Már nem kell bizonyítanom semmit, azért tekerek, mert szeretem. Rövideket megyek, félúton kávézom egyet, és élvezem.

Essen környékén igen. Szerencsére Nathanként ismernek, nem pedig az exkerékpárosként, akinek szívrohama volt. Sokszor kérnek szelfit, sokan nem tudják a sztorit, és kérdezik, mikor lesz a következő versenyem. Na, ez még mindig eléggé betalál. Ezért inkább full feketében megyek, nem pedig sárga-feketében.

Igazából a nyitóhétvége volt az, ami nehéz volt. Az Omloop reggelén hányingerem volt, de kitartottam. Közhelynek hangzik, de szembe akartam nézni a fájdalommal. És sikerült. Másnap Wout megnyerte a Kuurnét, és utána azt mondta, csodál engem azért, mert ott voltam. Ez megérintett.

A pályafutásom során mindig feláldoztam magam ezekért a srácokért. Egyszer egy Ausztráliába tartó gépen átadtam a helyem Woutnak, mert ott jobban elfért a lába. Neki kellett világbajnoknak lennie, nem nekem. Szerencsére mindig vissza is kaptam a segítséget. És bár már nem tekerek ott mellettük, mindenben a létező legjobbat kívánom nekik.

Az antwerpeni klinikáról egyenesen Brasschaatba vezettem, hogy ott legyek a születésénél. Csodálatos pillanat volt, de egy érzelmi hullámvasút is. Az első hetekben nem tudtam a karomba venni, mert még óriási fájdalmaim voltak. De aztán decemberben és februárban már családként utaztunk el nyaralni. Gran Canariára mentünk és Portugáliába. Mit ne mondjak, élveztük.

Kemény menet volt. Alicia és én sok mindenen mentünk keresztül rövid idő alatt. Ez az időszak meg is keményített minket, azt hiszem. A feleségem hihetetlenül erős. Egész életemben jól kezeltem a viszontagságokat, de Thiago születése után borzasztóan nehéz volt. Alicia segítsége nélkül talán sosem ültem volna vissza a kerékpárra.

Néha úgy érzem, leéltem egy egész életet, pedig még csak 28 éves vagyok. Profi kerékpárosként bejártam a fél világot, közben átestem személyes megrázkódtatásokon, aztán jött a tavalyi év, amikor nagyon mélyre kerültem.

Nem fogalmaznék ilyen erősen, de kerestem az életem értelmét. Szerencsére támaszkodhattam a feleségemre, és a csapatra is. Többször elmentem pszichológushoz is, legutóbb a Tour előtt voltam. Úgy érzem, túl vagyok a történteken, de őt bármikor felhívhatom, ami nagy megkönnyebbülés.

A feleségem négy gyermeket szeretne Thiagóval együtt, tehát még kettőt. Én hárommal is boldog lennék, meglátjuk. Nem panaszkodhatok az álmatlan éjszakák miatt, a feleségem gondoskodik mindenről, igazi háziasszony. Sokan azt mondják, hogy nem dolgozik, holott neki van a legkeményebb munkája. Elmondhatatlanul tisztelem őt, sok mindenen átsegített az elmúlt években. Hamarosan lesz egy nagy bulink is. Tavaly augusztusban szép csendesen összeházasodtunk, de most jön majd a lagzi.

via Het Nieuwsblad