Pinot: „Rengeteg pofont kaptam a Touron, de ez az, ami erőssé tett"

„Mindig többet és többet akarok, de Giro volt a szezonban a fő célom. Így, hogy teljesítettem, ami tervben volt, innen ez már csak a ráadás” – mondta Pinot, akit a Tour de France-szal való hol ilyen, hol olyan kapcsolatáról kérdezett a L'Équipe, még a verseny rajta előtt.

Nem sok mindenre. A mindennapokban még nem igazán fogtam fel, hogy úgy három hónap múlva vége lesz ennek az egésznek. Most viszont legalább be akartam pakolni a bőröndbe, nem úgy, mint 2013-ban, vagy mondjuk 2015-ben. Minden alkalommal, amikor előző évben összejött valami jó eredmény a Touron, az azt követő évben mindig nagy volt a nyomás, hogy teljesítsek még jobban. 2013-ban, mindössze 23 évesen egy francia csapat kapitányaként rendesen bedobtak a mély vízbe, már a rajt előtt teljesen ki voltam készülve mentálisan. Fél óránként csörgött a telefonom, állandóan jöttek az újságírói megkeresések, már nem bírtam tovább. Abban az évben meg is nyertem a Citrom-díjat*. Ezt soha nem fogom elfelejteni.

Valamelyik a l’Alpe d'Huezről, mondjuk, amikor a motorossal üvöltök, amiért nem megy elég gyorsan a holland-kanyarban. De egyébként az Alpe minden más felett áll, látványban is és az érzelmek miatt is. Vicces, de az edzéseken utálom ezt az emelkedőt., el is kerülöm, ha lehet.

Azt, amikor hátulról, Pailhères lejtőjén leszakadok 2013-ban. Látszik előttem a csoport, ahogy otthagynak, ez a fotó tényleg az őrületbe kergetett, mert annyira gyengének látom magam. És közben a fotóról nem jön le az, amit abban a pillanatban az ember a bringán érez. Csak egy srácot látsz, akit otthagytak, mint a sz*rt, miközben tök más van a dolog mögött. A sebességtől való félelem egy 23 éves, teljesen kiégett ember fejében, aki egy gyors, kanyargós, brutális lejtőn kellene, hogy bizonyítson.

Soha nem tudtam igazán dönteni közöttük, mert három teljesen különböző pillanatot jelentettek a karrieremben. A Porrentruy teljesen váratlanul ért. Az első Tourom első hetén, 22 évesen volt, el sem tudod képzelni, micsoda őrület volt az. Azt ráadásul egyedül nyertem meg, rettentően élveztem.

Az izgalmak szempontjából az Alpe a többihez képest azért kiemelkedik, nemcsak mert az egy legendás emelkedő, hanem mert megmentette 2015-ben az én Touromat és a csapatét is persze.

A Tourmalet pedig… azt hiszem, az emberek ott értették meg igazán, hogy mire vagyok képes. Ott a legjobbakkal meccseltem, és nem csak bírtam, erős is voltam, az volt az egyik legnagyobb győzelmem.

2017. Ez az, amire mindig emlékezni fogok... Akkor adtam fel. Aztán másnap bekapcsoltam a tévét, pont az Izoard-szakasz volt, amit még a verseny előtt kinéztem magamnak és tetszett is, aztán láttam, ahogy Warren (Barguil) ünnepel a befutónál. Épp csak leültem a kanapémra, emlékszem, hogy nagyon meleg volt, pokoli nehezen viseltem, úgyhogy fogtam magam, bementem a szobámba és ástam magamnak egy gödröt (nevet). Azt sem tudom, mikor jöttem ki onnan.

Rengeteg ilyen van. Van valami, amit nagyon szeretek csinálni, az én kis specialitásom, amikor nagy szállodában vagyunk, hogy az emeletről nedves WC-papír golyókat dobálok a földszinten a stábtagokra. Volt már két-három eset, ami necces volt, mert azért ezek elég magasról esnek le és nagy zajt csapnak, de szerencsére senkit sem talált el egyik se. De képes vagyok harminc percet várni arra, hogy valaki végre bejöjjön és meglephessem.

Arthur (Vichot) és én a 2012-es Tour alatt azzal szórakoztunk, hogy a másik kulacsának a száját bekentük a krémmel, amit a nadrág alá szoktunk kenni, hogy ne dörzsölődjön ki a bőr. Na, én egyszer elfelejtettem ellenőrizni a kulacsaimat, elindult a szakasz, 40 fok volt, aztán jött az első korty, de a kulacsba teljesen bele volt rohadva a popsikrém, konkrétan ihatatlan volt. Nyilván eldobtam, de a frissítő zónáig még volt vagy 30 kilométer, úgyhogy végül Arthur megsajnált és kénytelen volt odaadni nekem az egyik kulacsát.

Prat d'Albis, 2019-ben, messze akkor éreztem a legjobbnak magamat. Leráztam magamról Bernalt, a Tour leendő győztesét meg az összes többi nagyágyút. Ez egy ilyen nagy cél a versenyzők számára, hogy egyszer a teljes mezőnyt állva tudja hagyni.

Mont Ventoux, 2013-ban. 40 fok volt, és torokgyulladásom volt. Tippre a testhőmérsékletem magasabb volt, mint a külső hőmérséklet, és nekem úgy kellett felmásznom a Ventoux-ra, Franciaország legkeményebb hágójára… Nem is tudom, hogy a fenébe sikerült. Amikor megérkeztem, rázott a hideg, minden bajom volt, egy napig csak fagyit ettem, mert annyira fájt a torkom, hogy nem tudtam mást lenyelni.

Ott van nyilván 2019 (amikor a Tignes-i szakaszon szállt ki), de akkor nem is igazán fogtam fel azonnal, hogy mi történik velem. Aztán ott van 2020, amikor a 8. szakaszon a csapattársakkal jöttem meg 25 perc hátránnyal, akkor tudtam, hogy elúszott az összetett. Mondtam is a tv-ben, hogy ennyi volt, az egy fontos pillanat volt, akkor ismertem fel, hogy valami történt a karrieremben és az életemben is.

2017-ben feladtam a Tourt, 2018-ban – habár remek szezonom volt – feladtam a Girót úgy, hogy a harmadik helyen álltam az összetettben. 2019-ben feladtam a Tourt úgy, hogy megint nem voltam túl távol a dobogótól, aztán jött 2020, az utolsó csepp a pohárban. Azt mondtam, hogy na jó, most már rohadtul elég, nem akarom ezt a nyomást, elegem van mindenkiből. Akkor nagyon padlón voltam mentálisan.

Abszolút. Ha újrakezdhetném a pályafutásomat, soha nem kérném, hogy én legyek a vezető. Inkább a 2023-as Giro vagy a 2018-as Vuelta-módban tekerném végig a karrieremet, ahol elvagyok minden nap, egyszer időt veszítek, másnap meg támadok. Csapattársak nélkül, különösebb taktika nélkül, ösztönből, vágyból... Sokkal több szakaszt nyertem volna, de sokáig makacskodtam, egészen addig, amíg rá nem jöttem erre. De akkor már mindegy volt.

Annyi frusztráció maradt bennem a Tourral kapcsolatban… Ott van mindjárt a tavalyi châtel-i szakasz, az a legfrissebb emlék. Ha azt megnyerem, sem a Tourom, sem a szezonom nem úgy alakult volna, ahogy alakult. Ha át tudnám írni azt a napot, nem adok előnyt (Bob) Jungelsnek.

Alpe d'Huez. Ahhoz, hogy megnyerd a Tourt, sok szerencsére van szükséged, és persze, arra, hogy minden körülmény klappoljon. Azon a napon az volt a benyomásom, hogy minden összeállt, hogy az összes ajtó nyitva áll előttem. Hihetetlen volt. A Croix de Fer csúcsán lenni az öt legjobbal, aztán támadni (Ryder) Hesjedallal. A legjobbak fütyültek ránk, hagyták, hogy lefelé menjünk. Utolértük a szökevényeket (Winner) Anacona és (Jonathan) Castroviejo társaságában, akik teljes erőbedobással hajtottak. Az Alpe d'Huez lábáig nem szakadtam le. Megérkeztünk másfél-két perc előnnyel, akkor mondtam azt magamnak, hogy még nem erőltettem meg magam annyira, két perc előnyt kaptam a favoritoktól, ami egy isteni ajándék. Na, az lenyűgöző volt.

Mit adott neked a Tour? '

Nem mondok rosszat a Tourra, mert rengeteg ajtót nyitott meg előttem, és persze lehetővé tette, hogy azt az életet éljem, amit szeretnék. A kerékpározás sok mindent adott nekem, de a kerékpározás a Tour nélkül nem ad semmit. Emiatt mindig hálás leszek a Tournak. Az életemet is más perspektívába helyezte, mert annyi pofont kaptam a Touron, hogy ez az, ami erőssé tett.

2013-ban, amikor a Ventoux után egy nappal feladtam, az emberek sokat kritizáltak, pedig csak rosszul voltam. Nem hiszem, hogy azok közül, akik akkor kigúnyoltak, bárki is megtette volna azt, amit én.

Sok barbecue-zást és pétanque-os bulit (nevet). Imádom a nyári estéket, ezért is élveztem nagyon a szeptemberi Tourt.

A lelkesedés és a buli. Amikor versenyzel, tudod, hogy az emberek várnak rád. Ezek borzasztóan felemelő pillanatok, teljesen libabőrös leszel tőle. Aztán amikor mész fel egy hegyre, egyedül az élen, azt az élményt csak a kerékpározás és a Tour adhatja meg.

Emlékszem arra az estére, amikor 2015-ben a Col d'Allos lejtőjén lemaradtam (Simon) Geschke mögött. Gapben aludtunk, és a főút mellett volt a szállodánk. Jérémy Royjal voltam a szobában, és aznap volt a pihenőnap is, ami igazi horror volt. Olyan meleg volt, hogy vizes törölközőkkel aludtunk. A szobák meg olyan kicsik voltak, hogy a bőröndjeinket se tudtuk letenni, sőt, még az ablakot sem lehetett kinyitni, mert a főút 10 méterre volt, és teherautók suhantak el mellettünk.

Mindig emlékezni fogok a reggeli fejünkre. Nem hiszem, hogy sokan hozzánk mertek szólni délután 1 előtt. Attól a naptól kezdve alap volt, hogy legyen légkondi a szobáinkban.

A 2020-as nizzai szakaszon. A 0. kilométertől a célba érkezésig rettegtem. Azon a napon az ASO összes emberét és a versenybírókat is felültettem volna a bringára, hogy mutassák meg, hogy kell ezt csinálni. Az a szakasz tönkre tehette volna a karrieremet, nevetséges és eszement ötlet volt a tükörjégen bringázni. És akkor vannak, akik csodálkoznak, ha három másodperc alatt felmegy bennem a pumpa.