Thibaut Pinot: „Boldog vagyok, hogy nem nyertem Tour de France-t”

Azt hiszem, igen.

Gyerekként szerettem Virenque-ot, tinédzserként szerettem Moncoutiét, aki ugyan nem sokat nyert, mégis bátran versenyzett. Voeckler is nyomot hagyott bennem, mint egy egész generációban, anélkül, hogy igazi rajongója lettem volna. Úgy jellemezték, mint egy "anti-Armstrongot", és az ő eredményessége, karaktere segített nekem visszaadni a hitemet, amikor több időt töltöttem a focipályákon a barátaimmal, mint a bringán.

Ha igazán szereted a kerékpározást, nem érdekel, hogy egy versenyző nyer-e. A győzelem, ha úgy nézzük, túl könnyű! Úgy érzem, a pályafutásom hasonlít arra a PSG-re, amit fiatalabb koromban imádtam: több időt töltöttem sírással a tévé előtt, mint azzal, hogy a győzelmeknek örüljek.

Lehet, hogy lúzernek tűnök, de ez a címke nem zavar. Amire a közönség emlékszik a 2019-es Tour de France-omról, az nem a Tourmalet-győzelmem, hanem a feladásom. Emellett én is inkább az utóbbit részesítem előnyben. Nagyon franciásnak tűnik, látszik, hogy milyen nép vagyunk! Vegyük példának a Forma-1-et. Verstappen győzelmei a végén többet ártanak neki, mint bármi más. Korábban Hamilton mindent megnyert, ezért inkább Verstappent szerettem, manapság meg inkább Hamilton pártjára álltam... Van valami unalmas a győzelmekben.

Be kell vallanom, hogy néha jobban szerettem volna, ha a győzelmeimről maradok emlékezetes, mintsem a vereségeimről. Egy sportoló mentálisan arra van programozva, hogy felemelje a karját a dobogón, de ha jobban megnézzük, a sport ereje nem a győzelemben rejlik, hanem az érzelmek megosztásában, legyen az jó vagy rossz.

Havonta ötven és száz levél között. A levélírás az idősebb generáció szokása, de nekem ez is megfelel, és amúgy is szívesebben olvasom minden reggelizésnél például a L'Est Républicain újságját, mintsem digitális formában olvassam a L'Équipe-et. A fiatalabbak a Facebookon és az Instagramon írnak nekem, de nekem nincs időm olvasni ilyeneket, ellentétben a papíralapú levelekkel.

"KÖSZÖNÖM".

Azért, mert érzelmeket adtam nekik. Ha kételkedünk abban, hogy a sport csak és kizárólag érzelmek kérdése, akkor újra kell olvasnunk ezeket a leveleket. Aztán van még valami, ami kiemelhető: az, hogy olyan vagyok, mint az emberek.

Tudják, hogy egyszerű örömeim vannak, mint a legtöbbjüknek: mozi, éttermek, kertek, állatok... Ha egy sportolót bálványozol – ami hülyeség –, akkor egyből azt hisszük, hogy nagy autója van és Monacóban él. De ez nem feltétlenül igaz.

Kíváncsiak vagyunk, mikor veszítenek... Három csapatunk van – ebből kiemelkedően egy –, ők egy szezon alatt a győzelmek felét szerzik. Néha azt mondják, hogy a kerékpársportban az eredmény előre ismert, a versenyzés módja kiszámítható, és ez szerintem igaz is. A Sky kezdte ezt a dolgot a 2010-es évek elején, és most a saját csapdájába esett a Jumbo. Én nem találom magam ebben a felépített rendszerben. Mindig is jobban szerettem kockáztatni, a saját utamat járni.

A közönség a hiteles embereket keresi, és úgy gondolom, hogy mélyen legbelül jól érzik a dolgokat. Őszintén szólva, a csalás nincs benne sem az értékrendemben, sem a neveltetésemben. Persze, Unóban például tudok csalni (nevet), de a kerékpározásban nem! Mi hasznom lett volna abból, ha doppingolok?

Talán, de nem erről álmodtam, szóval...

Nem tudtam, milyen következményei lesznek egy szakaszgyőzelemnek, sem annak, hogy azonnal a Tour potenciális győzteseként mutatkozom be. Ezt a címkét a sajtó azonnal rám ragasztotta. Amíg nem éljük át ezt az izgalmat, addig nem tudhatjuk... Az első Tour volt az első lépés a népszerűségem felé. Aztán jött a 2019-es, aztán a 2023-as Tour, az utolsó, a több ezer szurkoló által alkotott kanyarral a Petit Ballonon, ahol nagyon közel az otthonomhoz a Vogézekben. Éppen a következő, a végső lépés előtt álltam meg: a Tour megnyerése előtt.

Sokan látták bennem az első franciát, aki Bernard Hinault 1985-ös sikere óta képes megnyerni a Tour de France-t. Soha nem mondtam ki, hogy nyerni fogok, mert ez nem az én természetem, de a dolgok alakulása azt jelentette, hogy az emberek hittek bennem 2012 és 2019 között. Megvoltak képességeim, én voltam az első, aki ezeket a reményeket Virenque óta nagyjából először hozta elő a francia emberekből.

Nem igazán. Vagy talán egy-két órával a 2019-es Tour de France pireneusi hétvégéjének vasárnapi befutója után. Szombaton megnyertem a Tourmalet-t, másnap pedig a Prat d'Albis emelkedőjén leszakítottam a későbbi győztes Bernalt. Rég nem sikerült ilyesmi egy franciának. Marc Madiot többször is megpróbálta megértetni velem, hogy képes vagyok rá. De a sors másképp döntött. Egyszerűen nem volt nekem való a győzelem.

Mindkettő. A győzelemhez való közelség és a győzelem elérése között óriási a szakadék. Még a dobogó első és harmadik foka között is, pedig 2014-ben harmadik lettem. De nem bánok semmit. Épp ellenkezőleg. Boldog vagyok, hogy nem nyertem Tour de France-t.

Igen. Most, hogy ez az egész rám nehezedik a visszavonulásommal és mindennel együtt, nem merek belegondolni, mi lett volna, ha Tourt nyerek. Azt gondolom, hogy az emberek összességében tisztelettudóak, de néha elég egyvalaki, és mindent tönkretesz. Minden alkalommal, amikor étterembe megyek, valaki biztosan közös képet kér tőlem, és érzem az emberek tekintetét. Utálok a figyelem középpontjában lenni. Ahogy telik az idő, egyre vadabb és vadabb leszek. Olyan vagyok, mint egy állat, aki egyszer megijedt, elfutott, és örökké a szabadban maradt.

Biztosan el kellett volna költöznöm Franciaországból, márpedig számomra a legnagyobb szenvedés az lett volna, ha mindent elhagyok, amit a falumban, Mélisey-ben felépítettem: a családomat, az állatokat a farmomon, a kertet, amit művelek, a gazdaságot.

Boldog voltam a kerékpározásban, de igen, megkönnyebbültem, hogy vége. Ma, vasárnap lesz pár médiaeseményem Párizsban, aztán hétfőn reggel a 7:20-as vonattal megyek haza. Ahogy a csapatunk sajtósának mondtam: ez lesz a szabadság vonata.

Egyszer majd visszajövök, de előbb hadd tűnjek el egy időre...

Forrás: Le Temps