Pinot: „A kerékpársport miatt lehet olyan életem, amilyet mindig is szerettem volna”

A bejelentés után Pinot egy hosszú és kifejezetten érdekes interjút adott a L’Équipe-nek, majd egy francia rádió vendégeként bedobta a lehetőségét annak, hogy talán még sem ez lesz az utolsó szezonja.

Ez kijelentése egy kicsit érdekessé teszi a korábban elmondottakat, de ettől talán még azzal kell számolnunk, hogy Pinot 2023 végén tényleg befejezi.

A kiváltó ok a 2021-es szezon eleje volt, igazából a nizzai baleset, és a hátsérülés. Akkor rájöttem, hogy tényleg öregszem, és egyre többször kezdtem gondolni a visszavonulásra.

De már a korona miatti bezártság alatt is voltak ilyen gondolataim. Hosszú idő után akkor lehettem újra önmagam, teljesen jól elvoltam otthon. Semmi stressz, semmi nyomás, semmi rohanás. Akkor vettem észre, hogy folyamatosan ezerrel pörögtem, és nem éltem meg a fontos pillanatokat. A leállás után szinte azonnal jött a Tour és a hátsérülésem, mintha az élet segített volna választ találni a nagy kérdésre.

És az idei év végén amúgy is lejárt volna a szerződésem. Ezt az utolsó szezont viszont még szerettem volna végigcsinálni, a Giróval, a Tourral, és a Lombardiával. De még egy nagy győzelem nem változtat semmin, nem lesz kihatással a döntésemre.

Boldog vagyok, de nem vágom a centit, hogy mennyi van még vissza. Amióta meghoztam a döntésemet, szabadabbnak érzem magam.

Szerettem volna szakaszt nyerni a Touron, és szerettem volna győzni a Lombardián. Onnantól kezdve, hogy mindkettőt megcsináltam, más lett az egész. Amióta mindhárom körversenyen nyertem egyet, kevésbé vagyok megszállottja az egésznek. Voltak céljaim, és majdnem mindet elértem. Most végre mehetek a Giróra.

Mert az utolsó képem az a Giroról, hogy épp kórházba visznek. Bár csak kétszer indultam, számomra mindig is ez lesz a legszebb verseny. Nem fejezhetem be a Giróval kapcsolatos történetemet azzal, hogy egy mentőautóra emlékszem. Szakaszt szeretnék nyerni.

Fél szemmel, de majd alakul. Tavaly rájöttem, hogy pár szökős nap nem igazán tud motiválni. Sem a Vueltán, sem a Touron nem volt jó így menni. Ez is része annak a folyamatnak, amely a visszavonulásomhoz vezetett.

Az utolsó évemben nem szeretném kihagyni. Madiot állandóan arról beszél, hogy a lehető legjobb csapatot akarja összerakni a Tourra. Szóval csak rajtam múlik, hogy David mögött én legyek a második legjobb hegyimenő. Tényleg szeretnék segíteni neki. Ahhoz, hogy az utolsó évem szép és kerek legyen, ott kellene lennem a Touron.

Sok embert láttam, aki megszállottan görgőzött otthon, de én inkább arra szántam az időt, hogy kint legyek a farmon. Szabad voltam és ez nagyon tetszett. Nem kellett 4-5 órát tekerni, nem voltak kötelezettségek, és ha megittam egy pohár sört, nem volt bűntudatom a másnapi edzés miatt.

Profiként mindig ott van egy kis hang a fejedben, ami arra emlékeztet, hogy kerékpáros vagy. Gyerekkorom óta először nem volt rajtam nyomás, nem kellett minden percben a versenyzésre gondolnom. A bezártság megerősített abban, hogy a kerékpározás utáni életet tényleg élvezni fogom.

Az eddigi életem egyharmadát a kerékpársport töltötte ki, mostantól a másik szenvedélyemnek, az állatoknak meg a természetnek tudom szentelni az időmet. Mindig is szerettem volna abból alkotni, amit a föld adott nekünk: mézet készíteni, gyümölcsöt és zöldséget termeszteni, foglalkozni az állatokkal. Meséltem már, hogy szeretnék egy kis szállást is kialakítani a farmon. Nyilván idő kell hozzá, hogy mindent összehozzak, de a sportot sem akarom teljesen félretenni. A sífutás például nagyon érdekel. Fontos számomra a mozgás, mivel hiperaktív vagyok.

Azt hiszem igen. Ő volt az, aki kiskoromban kivitt a természetbe és megszerettette velem ezt az egészet. Régóta gondolkodtam a farmon, már akkor, mikor profi lettem. A kerékpárnak köszönhetően mindezt most fel tudom építeni.

Nem, mert igazából utólag raktam össze, mi lett volna, ha megnyerem. Talán valahol áldás volt, hogy nem sikerült. De akkor utána nem voltak álmatlan éjszakáim.

Sokat beszéltek róla az emberek, szóval nyilván rám is kihatással volt az egész. Nagyon rossz átélni, hogy több hónapnyi munkád megy a kukába. Talán a 2018-es Girón indult minden, amikor a tüdőgyulladás miatt egy kórházi ágyon zártam a versenyt. Akkor rájöttem, hogy nem történt katasztrófa, hisz mindössze egy kerékpárversenyről beszélünk.

Szerintem ez a tapasztalat segített elfogadni azt, ami utána történt velem. Korábban nem tudtam elviselni a kudarcot, de 2018 után minden más lett. Azt mondtam magamnak, hogy egy kerékpárverseny egyszerűen nem teheti tönkre az életemet. Talán az a sérülés jel volt számomra.

Hogy nem állok készen egy ekkora győzelemre.

Nem hiszem, hogy sajnálnom kellene, mert a visszavonulás után olyan életet fogok élni, amilyenről mindig is álmodtam. És erre Tour-győztesként biztosan nem lett volna lehetőségem. A győzelemmel túlságosan megváltozott volna az életem. Soha nem akartam, hogy óriási sztárként kezeljenek egy sárga trikó miatt, semmi kedvem nem volt közszereplőnek lenni.

Persze.

Nyilván elég kevesen értenek meg engem teljesen. Összefoglalva: a Tour egy olyan verseny, amit meg akartam nyerni, de nem sikerült, és erre egy jelként tekintek. Nem vagyok túl babonás meg vallásos, de ebben hiszek.

Persze. Soha nem gondolok rá, általában az újságírók hozzák szóba a témát.

Soha, hidd el. Amikor kint vagyok az állatok között, nem a Touron jár az agyam.

Talán még én sem értem teljesen az egészet. Vagy talán nem is akarom. Mindegy, én így vagyok boldog.

Talán. Az én pályafutásom tele van ilyen félbehagyott versenyekkel. Ott van a 2017-es Giro, ahol közelebb voltam a győzelemhez, mint a Touron valaha. De ezt az immunrendszert és ezt a testet kaptam, amit el kellett fogadnom. Ha majd jövőre az almafák metszése közben hörghurutot kapok, annak nem lesz hírértéke .

Amikor profi lettem, soha nem gondoltam volna, hogy ennyit fogok nyerni. Én elégedett vagyok ezzel a pályafutással. Talán bennem volt a potenciál, hogy Grand Tourt nyerjek, de csak a tehetség nem elég hozzá.

Nem, mivel soha nem képzeltem el magam sárga trikósként Párizsban. Verseny közben nincs időd ezen agyalni. Felkelsz, tekersz, eszel, alszol, megszokásból teszed a dolgod.

Minden alkalommal, amikor szakaszt nyertem Touron, direkt nem siettem haza, mert tudtam, hogy csomóan várnak majd a házam előtt. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha enyém a sárga trikó. Lehet, soha nem jöttem volna haza .

Egyáltalán nem. Az egyetlen dolog a magammal szembeni elvárás volt, amit ezzel a felelőséggel én vettem a nyakamba. Például soha nem volt könnyű számomra a Touron a gruppettóban tekerni. Próbáltam a csoport közepére helyezkedni, hogy az emberek ne ismerjenek fel. Szégyelltem magam miatta.

Szerintem igazi klasszis alatt manapság maximum 4-5 versenyzőt értünk, és én biztosan nem vagyok köztük. A sztárok mások, én csak simán egy jó versenyzőnek gondolom magam. Mikor vagy klasszis? Ha GT-t nyersz, vagy nagy egynapost, esetleg 15 versenyt egy évben. Én nem ilyen voltam, nem is szerettem volna sztár lenni. Pont eleget nyertem.

Nem igazán. A példaképeim olyan versenyzők, mint Jérémy Roy, William Bonnet vagy Matthieu Ladagnous. Ők inspiráltak igazán. Láttam, mit tesznek a csapatért, épp ezért bízni tudtam bennük. De ehhez a pályafutáshoz a tesóm, Julien is kellett. Szerencsém volt vele, mert mindent elintézett nekem. Ha ő nincs, biztos előbb abbahagyom.

Tönkre azért nem tette, de gyakran frusztrált, vagy kételyeket ébresztett bennem. Ami a többit illeti, soha nem fogom megtudni. Mindig azt mondtam magamnak, hogy egy szereket szedő versenyző talán nem edz olyan keményen, mint és amikor majd nagyon fáj, tovább bírom nála. Ezzel nyugtattam magam. Aztán, hogy ezért hányszor lettem második vagy harmadik, ki tudja…

Nem igazán. Senki nem hívott miatta, és igazából senki nem is állt mellém ebben a kérdésben. Azt hittem, hogy egy kicsit több támogatást kapok, különösen a csapattársaimtól. Ez is oka annak, hogy különösebb szívfájdalom nélkül hagyhatom el a mezőnyt. Elmondtam, amit gondoltam, segíteni akartam, de nem kaptam visszajelzést. Néhány ember hiányozni fog, különösen a staffból, de maga a közeg nem.

Nem igazán. Én mindig szerencsésnek tartottam magam azért, hogy profi kerekékpáros lehetek. És a változatos pályafutásommal sincs semmi bajom. A nagy győzelmek mellett mélypontok is voltak benne, de a közhelyeket amúgy sem szeretem.A megoldandó problémák az életünk részei, és ha túl vagy egy nehéz feladaton, attól csak több leszel.

Gyakran mondják, hogy a kerékpározás az élet iskolája, és ez teljesen igaz. Engem megtanított arra, hogy maradjak egyszerű, de azért minden nap kérdőjelezzem meg magam. Ez egy olyan sport, ahol nincs helye a színlelésnek, mert úgyis kiderül, ki vagy valójában.

A kerékpár megtanít a szigorra, megtanít a szenvedésre. Arra, hogy túllépd a határaidat. Egy olyan versenyen, mint a 2020-as Tour, a sérülésem miatt az utolsó napokban még arra sem volt erőm, hogy felmenjek a szálloda lépcsőjén.

Teljesen őrültek vagyunk, ez talán az első feltétele annak, hogy valaki kerékpáros legyen. Nézd meg, hogyan edzünk: hőség, -10 fok, eső. És nem teszünk fel magunknak kérdéseket, hanem megyünk és nyomjuk. De valahol így működnek a hétköznapjaink, és ilyen az életünk. Szerintem én most már teljesen készen állok a való életre.

A sok szenvedés ellenére még mindig a megszokottnál jóval kényelmesebb életet élünk. Ha versenyezni mész, nem kell aggódnod semmiért. Ezért akartam mindig egy teljesen más életet. Ha kint lehetek a gyümölcsfák között, vagy épp horgászom, akkor vagyok önmagam. A természet valahogy mindig megnyugtat.