"A nyomás kiváltság, nem félek tőle" – Az Amstel-győztes Mattias Skjelmose triplázna az Ardennekben, de a háromheteseket sem engedte még el

Egy hűvös, szürke vasárnapon Mattias Skjelmose az Amstel Gold Race fináléjában találja magát Hollandiában. Azon az áprilisi délutánon, 255 kilométer megtétele és több tucat meredek emelkedő leküzdése után a Lidl-Trek dán versenyzője a világ két legjobb kerékpárosával együtt száguld a cél felé: Remco Evenepoel és Tadej Pogačar 165 győzelme mellett eltörpül Skjelmose 12 sikere. Egyértelműen ő a legesélytelenebb közülük, akiről nehéz elképzelni, hogy megnyer egy hármas sprintet ebben a felállásban.

Ami ezután történik, az nem csak a külső szemlélőket lepi meg: ez 300 méter és 20 másodperc megváltoztatja mindazt, amit Skjelmose eddig lehetségesnek gondolt. Pogačar hátsó kerekére tapad – se nem látják, se nem számolnak vele –, amikor Evenepoel az élről megindítja a sprintet. A dán bringás is kiáll a nyeregből és balról kerüli a világbajnokot. Ahogy a trió elterül az úton és kinyit a kamera, Skjelmose az utolsó pedálrúgásaival betolja eléjük a kerékpárját. A fejét fogja, nem hiszi el. Hamarosan megerősítik a rádión, hogy ő, a legesélytelenebbnek tartott nyert. Aztán kicsordulnak a könnyek is.

"Tudtam, hogy nyertem, de nem hittem el, hogy lenyomtam Tadejt. Ráadásul abban, amiben ő a legjobb. Az agyam próbálta feldolgozni, mi történt, aztán egyszer csak elöntöttek a színtiszta érzelmek. Olyan volt, mintha betéptem volna – igazából még sosem voltam betépve –, de ez volt a legőrültebb érzés, amit életemben valaha éreztem" – idézi fel győzelmét Skjelmose hét hónappal a történtek után.

Ahhoz, hogy megértsük, ki Mattias Skjelmose valójában és mit jelentett számára az Amstel-győzelem, vissza kell mennünk a története legelejére, messze a kerékpársport csúcsától, a pezsgőzéstől és a kamerák kereszttüzétől, az alapokhoz. A Koppenhága környéki sík, ingerszegény utakig, ahol Skjelmose edzett nyurga tinédzserként, és a nyári délutánokig, amikor a Tour de France mezőnyét csodálta a tévében a nagypapájával. Ugyanis azt mondja, ezek az évek határozták meg őt igazán.

"Papával sokat néztük a Tourt a tévében, innen jött az inspiráció, hogy tekerjek. Sokáig nem versenyeztem, mert sosem voltam jó semmiben. Aztán amikor elkezdtem versenyezni, állandóan csak leszakadtam" – mondja Skjelmose.

Skjelmose nem hisz abban, hogy a tehetségének köszönheti, hogy ma generációja egyik legjobb robbanékony hegyimenőjeként emlegetik. Sokkal inkább a szorgalmat és a kitartást tartja a sikere kulcsának, olyan erényeket, amiket otthonról hoz.

"A mostohaapám nevelőszülőknél nőtt fel, a szülei pedig drogfüggők voltak. Anélkül, hogy ezt tudtam volna, láttam, hogyan vált ilyen jó emberré, és ez nagyon motivált engem. Semmiben nem szenvedtünk hiányt gyerekként, de nem volt gazdag a család, mindig kocsival jártunk nyaralni, és tényleg nem úgy kell elképzelni, hogy mindig a legújabb iPhone-nal rohangáltunk. Jó volt látni azt, hogy fel tudod építeni magad úgy is, ha szerényebb körülmények közül jössz" – fejti ki.

Mivel csupán hét hónappal fiatalabb Evenepoelnál, Skjelmose rengeteget versenyzett az időfutam-világbajnok ellen a juniorok között. A belga szó szerint megelőzte a korát és lavinát indított el azzal, hogy 18 évesen berúgta a WorldTour ajtaját, és rögtön nyerni is tudott. Skjelmose ezzel szemben későn érő típus, sosem számított szupertehetségnek.

"A junior évek nehezek voltak, mert Remco kilométerekkel előttünk járt. Még ha néhányszor oda is értem a dobogóra a Nemzetek Kupája-versenyeken, a nevem nem igazán került be a köztudatba. Remco volt az, aki innen egyenesen a WorldTourba katapultált. Előtte a csapatok nem figyelték ennyire a juniorokat, mint most" – magyarázza Skjelmose.

Skjelmose természetéből adódóan kíváncsi, és állítása szerint úgy állt hozza a kerékpározáshoz is, mintha az egy tantárgy lenne az iskolában. A munkamorálja nem merül ki abban, hogy sok órát tölt a nyeregben, minden egyes információmorzsát begyűjt, ami csak elérhető a sportról.

"Én jobban szeretem magát, a folyamatot, mint elérni a célt. Élvezem a versenyzést, de felkészülni egy fontos versenyre tízszer élvezetesebb számomra. Szeretem látni nap mint nap a fejlődést, a fogyást, a formajavulást" – mondja.

Ez a taktikai tudatosság, melyet a tehetség – inkább csak vélt – hiánya miatt tökélyre kellett fejlesztenie, abszolút jellemzi Skjelmose versenyzését. Ha az Amstelt vesszük alapul, a dán bringás végig mintaszerűen megbújt a mezőnyben, és felesleges energiapazarlás nélkül vette át a támadásokat. Persze a csapattársakról sem felejtkezik meg, Otto Vergaerdét külön is ki is emeli mint kulcsembert, aki nagyot melózott érte. A szintén tankönyvbe illő végső sprint persze már kizárólag rajta múlott: hátul helyezkedett, kivárta a megfelelő pillanatot és tökéletesen osztotta be az erejét. A legyőzött Tadej Pogačar nem túl gyakori látvány…

"Tudom, hogy azért nyerhettem, mert ő elkövetett néhány hibát, míg én mindent jól csináltam, de ez arra is rávilágított, hogy 10-ből 9 versenyen csak a második helyért megyünk. Azon a 10. napon viszont, ha mindent jól csinálsz, van esélyed a győzelemre" – mondja. "Amikor az emberben ott van ez a remény, az egy különleges érzés. Felvértez azzal a képességgel, hogy mindig küzdj, akárhányszor is kapsz ki."

Skjelmose átvitt értelemben és szó szerint is sokszor került már földre; számtalanszor kellett már visszaküzdenie magát bukásokból és sérülésekből, eddigi pályafutását komoly hullámhegyek és -völgyek jellemzik. A nagy győzelmek aztán mindenért kárpótolnak, de ő maga is elismeri, voltak olyan pillanatok, amikor nem volt biztos abban, hogy vissza tud térni.

"Amikor a tavalyi Tour előtt beteg lettem, elég sokat küszködtem. Nehéz időszak volt, mert kicsit úgy éreztem, hogy magára hagyott a csapat" – emlékszik vissza. "Azt hiszem, sikerült leküzdenem a belső hangokat, amik azt súgták nekem, nem vagyok elég jó, és túltettem magam ezen. Egész életemben esélytelennek tartottak."

Skjelmose győzelme az Ardennekben nemcsak arra erősített rá, amiben mindig is hitt, azaz, hogy egy kis ravaszsággal eljöhet az a nap, amikor megnyer egy fontos egynapost, hanem el is gondolkodtatta, mire lehet még képes. Ha már egyszer is lenyomod a Pogačar-Evenepoel duót, nincs kétség afelől, hogy meg lehet csinálni – ahogy sokan, Skjelmose is ebbe kapaszkodik.

"Szeretném megnyerni mind a három ardenneki klasszikust" – jelenti ki. "De abban is hiszek még, hogy jól teljesíthetek a háromheteseken. Tavaly egy bravúros Vueltát mentem [Skjelmose ötödikként zárt 2024-ben] egy olyan útvonalon, ami nem különösebben feküdt nekem. Szerintem még odaérhetek. Amikor látom az olyan srácokat a dobogón, mint Del Toro és Lipowitz, akikkel versenyben vagyok és meg is tudom verni őket, az nagyon motivál. Nekem még nem sikerült erre a szintre eljutnom a Grand Tourokon, de motivál, hogy lehetséges."

Ugyan csábítják a Grand Tourok, Skjelmose leszögezi, nem látja maga előtt, hogy csak és kizárólag erre a műfajra koncentráljon – mint kiderült, 2026-ban egyáltalán nem is megy majd háromhetest. Túlságosan is élvezi az egynaposok dinamikáját ahhoz, hogy feláldozza például az ardenneki triplát egy jó összetett eredményért, meg amúgy is: itt érvényesülnek leginkább a versenyzői kvalitásai.

Skjelmose számára mindig is fontos volt, hogy a kerékpározás mellett időt szakítson azokra a dolgokra és még inkább emberekre, akiket szeret. A bizalmi köre ugyan viszonylag szűk, de sosem felejti el, honnan jött és kik nevelték fel. A holtszezonban a menyasszonyával együtt az Egyesült Királyságba utaznak majd, jövőre lesz ugyanis a nagy nap, amire itt választják ki a ruhát, de édesanyjával is terveznek egy hegyi túrázást Skóciában.

"Nem túl gyakran tudunk együtt időt tölteni, csak én és anyu, nagyon különleges a kapcsolatunk" – mosolyodik el.

Ahogy pedig újra eljön a tavasz, Skjelmose abban reménykedik, hogy megismétli idei sikerét. Ha összejönne egy újabb nagy győzelem, valószínűleg a reakciója is más lenne. Az Amstelen ugyanis a sokkfaktor jelentősen rányomta a bélyegét az ünneplésére, de ezentúl már esélyesként fogják őt kezelni – nem csak a versenytársak elvárásai nőnek, mostantól magától is többet vár majd. Annyi bizonyos, hogy a 2026-os Amstelen nem sötét ló lesz, hanem a címvédő.

Forrás: Rouleur