"Az emberek egyszerűen nem fogják nézni a versenyeket" – Bardet szerint bajban van a kerékpársport

Romain Bardet az elmúlt tizenhárom profi szezonjához hasonlóan 2025-öt is egy spanyolországi edzőtáborral kezdte, február 19-én pedig az Algarvei körversenyen megkezdi az idényét is – ezt viszont már utoljára. Bár továbbra is szenvedélyesen szereti a sportot, nem fognak hiányozni neki a családtól távol töltött hetek, ahogy az sem, amilyen irányba szerinte tart a kerékpársport.

Bardet úgy látja, a sportág költségvetése elképesztő módon megnövekedett, a nagy sztárok mellett viszont az amatőr bázis szinte felmorzsolódott, úgyhogy aggasztó folyamatoknak lehetünk szemtanúi.

A Picnic PostNL versenyzője 34 évesen, a júniusi Critérium du Dauphiné után vonul vissza, de már most azon gondolkodik, hogyan tudna tenni valamit a kerékpársport jövőjéért. A L'Équipe erről kérdezte most.

Romain Bardet: Igen, de nem biztos, hogy ezt mondanám, ha 21 éves lennék, akkor lehet, hogy izgalmasnak találnám a jelenlegi állapotokat. A 24-25 éves önmagam mindent irányítani akart, a lehető legtöbb bizonytalansági tényezőt kiiktatva.

Most viszont, amikor már mindenki így csinálja, én egyre inkább eltávolodom ettől. Elértem a csúcspontot, és úgy érzem, már megvan az az alap, amit a saját igényeim szerint alakíthatok, de a teljesítményem már nagyban múlik a lelki egyensúlyomon is, már csak azért is, mert jobban ismerem önmagam.  

34 évesen kicsit már kívülállónak érzem magam, nem a csapatnál, hanem inkább a mezőnyben. Fontosnak éreztem, hogy még időben hagyjam abba a versenyzést, mielőtt elkezdenék azon agyalni, hogy hogyan tudok alkalmazkodni a jelenlegi folyamatokhoz.

A túlzott kontroll.

Igen, de ez az én művem volt. Manapság a csapatok úgy vannak felépítve, hogy a versenyzőt belehelyezik egy sablonba, ahol egy nagyon pontos teljesítménytervnek kell megfelelnie. Régebben elég sok dolgot kellett magamra erőltetni, de volt legalább egy olyan része ennek, hogy autodidakta módon tanultam is ezekről az új módszerekről, tervekről, magamhoz tudtam igazítani őket. Most ez már egyre kevésbé van így. A versenyzők már csak végrehajtói ennek a tudományos aspektusnak, ami immár lefedi a kerékpározás teljes egészét: táplálkozás, alvás, regenerálódás, edzés, a verseny fázisai…

A fizikai és mentális követelmények borzasztó magasak, és egyre nagyobb a verseny. Egyre több a tehetség: minden évben találnak juniorokat, akik készen állnak a World Tourra, a szintlépések pedig egyre gyorsabbak lettek.

Régebben ahhoz voltunk szokva, hogy a csapatok alkalmazkodtak a versenyzőkhöz, de most ez fordítva van. Egyre kevesebb tér marad a személyes önkifejezésre egy ilyen sűrű naptárban és egy ilyen strukturált munkaszervezetben.

Ez nem újdonság. Már a Sky idején is így volt a dominanciájukkal. Hogy ennek mi köze volt ehhez, nem tudom... De ma már mindenki a legapróbb optimalizációkat keresi, mert az alapokat mindenki elsajátította.

December 13-án érkeztem meg a calpei edzőtáboromba, miután egy hónapig otthon edzettem csak, akkor még a közösségi oldalakat sem néztem. Itt viszont láttam egy csomó fiatalt, akiknek saját lakásuk van már Spanyolországban, pedig még több mint három hónap volt hátra a versenyekig. Akkor tudatosult bennem: ha van életed, családod a kerékpározáson kívül, az ma már szinte összeegyeztethetetlenné vált ezzel a sporttal.

Szinte sokként ért ez a felismerés. Pedig ez az egyensúly alapvető fontosságú. A tesztjeim, az értékeim kiválóak, de a közösségi média hatására egyre inkább az a tendencia, hogy mindenki figyeli, ki hol edz, mikor, és mintha mindenkit ugyanabba a sémába akarnának illeszteni. Már szinte fura, ha nem töltöd a teljes decembert és januárt itt, a napsütésben... Már alig vannak versenyzők, akik alternatív edzésprogramot követnek, és a fiataloknak nagyon nehéz a saját útjukat járni.

Igen, nagyon is aggódom. Ha az illetékes szervek rövid távon nem léptetnek életbe új szabályozást ezen a téren, komoly problémák lesznek a kerékpársport vonzerejével:

Néhányan azt mondják majd, hogy a sportágat a nagy párharcok, rivalizálások éltetik, és nincs szükség sem a kiszámíthatatlanságra, sem a kisebb csapatokra. Én viszont pont ellenkezőleg látom: a kerékpársportban két-három szint alakulhat ki, és ha nem változik semmi, a mezőny hátsó felében lévő csapatok számára ez az egész fenntarthatatlanná válik. A bevételeket nem tudom, de bizonyos szintű egyenlőségre van szükség az erőforrások elosztásában, kellene valamiféle egyensúly. Ha három évre előretekintünk, a világ legnagyobb versenyein, vagy a Tour de France-on már most tudni lehet, hogy melyik csapatok fognak győzni.

Igen, de szerintem ez még nehezebbé teszi a 12. és 18. hely közötti csapatok helyzetét, akik elveszítik emiatt a szponzorukat: mit tudnak eladni a partnereiknek? Bevezethetnénk egy kicsit kevésbé archaikus rendszert a fiatal tehetségek toborzására, egy draft-rendszert fizetési sapkával, vagy mondjuk miért ne lehetne csökkenteni a csapatok méretét a legnagyobb versenyeken? Ez lehetővé tenné, hogy több csapatot hívjanak meg, a versenyeket nehezebb lenne leuralni, és sportszerűbb is lenne az egész.

Az UCI jelenlegi rendszere egy kicsit megöli a sportágat, mivel nem felel meg az eredeti céljainak. Jó ötletnek indult, de láthatjuk, hogy a rangsor alján lévő csapatok a kerékpársportot uraló behemótokhoz képest nehezen találják meg a túléléshez és a hosszú távú tervezéshez szükséges forrásokat.

De vajon a sportág nem lehetne sokszínűbb is? Szeretnénk szép sztorikat látni, kisebb csapatokat, amelyek képesek fejlődni, előretörni. Gondolok ránk, vagy mondjuk az az Intermarché (Wanty) csapatára. Hihetetlen, amit tavaly elértek (három szakaszgyőzelem a Touron és a zöld trikó Biniam Girmay számára), de ez nem lesz mindig így.

Vajon megengedhetik maguknak, hogy hosszú távon megtartsák a legjobb versenyzőiket? Valóban szükség lenne arra, hogy a World Tour tizennyolc csapatának költségvetését valamilyen módon korlátozzák.

Nem ismerem elég jól a futballt, de a rögbiben jól működik a fizetési sapka. A francia top 14-ben még mindig nehéz dolguk van a feljutó csapatoknak, de ha elérnek egy közepes költségvetési szintet, akkor esélyük lehet a rájátszásra. A Castres például francia bajnok lett (2018-ban). Rendben, a Toulouse kiemelkedik a mezőnyből, de ez teljesen egészséges, mert fantasztikus utánpótlásközpontjuk van, kiváló a vezetésük, és mindenki számára példát mutatnak. Nem tűnik úgy, hogy ott akkora szakadék lenne a csapatok között, mint a kerékpárban, ahol egyes szponzorok szinte korlátlan forrásokkal rendelkeznek, és akár versenyzők szerződéseit is felvásárolhatják.

Remélem, hogy tévedek. Szeretném, ha a sportág irányító szervei határozottabban fellépnének, mert a piaci törvények a kerékpárban rendkívül kemények, és a rendszer nem szabályozza önmagát. Meg kell várnunk egy válságot? Attól tartok, hogy komoly károk keletkeznek, mielőtt bárki felismerné, hogy "ez így nem mehet tovább".

Úgy látom, hogy a legerősebb csapatok csak még erősebbek lesznek. Bár több dologban nem értek egyet Jonathan Vaughtersszel (az EF Education-EasyPost menedzsere), de a Cyclingnewsnak adott egy interjút, én pedig teljesen igazat adok neki, amikor azt mondja, hogy a siker ma már egyszerűen megvásárolható középtávon. Ez egy olyan probléma, amelyet az UCI-nak sürgősen szabályoznia kellene.

Sok mindent meg kellene valósítani, több szinten is. Sokat gondolkodom ezen, de még nem tudom, milyen formában lehetne ezt megtenni. Az élsportban a fiatalokat egy szűk alagútba terelik, pedig van egy kiaknázatlan szociális szerepe is ennek: megtanítani nekik a türelmet, az idő fontosságát, és egy életutat mutatni számukra, nem csupán egy előre kijelölt teljesítményközpontú pályát.

A kerékpársport elveszít egy kis darabot a varázsából ebben a túlzott profizmusban. Harminc versenyzőt, mind különböző háttérrel, ugyanazokba a szigorú keretekbe kényszeríteni – hosszú távon szerintem ez nem a jó irány. A kerékpározás nem csupán egy munka, hanem egy életforma, amelynek az ember teljesen alárendeli az életét.

Forrás: L’Équipe