Pinot: „Néha a testem dönt helyettem”

Ha ilyen fiatalon kezdesz, a tested megpróbál hozzáidomulni a kerékpárhoz. Ha nem is szó szerint, de mindenesetre alkalmazkodik hozzá az évek során. Harmincegy évesen már én is kicsit hajlott vagyok, egyre jobban púposodom. Van erre egy orvosi kifejezés: dorsalis kyphosis, vagyis hajlott hát. Nem hiszem, hogy én lennék a legszebb látvány a kerékpáron, de amíg versenyeket nyerek, ez nem igazán érdekel.

Amikor tekerek, egyébként sem tudok elbújni, mindent kifejezek a testemmel és az arcommal. Képtelen vagyok megjátszani magam, ha valami rosszul esik, azt látni fogod az arcomon és a tekerési stílusomon.

Azt is megfigyeltem, hogy nálam évente 2-3 alkalommal van igazi csúcsforma, többször nem. A 2019-es Tourmalet-hez hasonló napok talán, kétszer-háromszor ha jönnek, akkor viszont minden stimmel: a fej és a test egyaránt kimagaslóan teljesít. A mentális rész ugye…

Arról a szakaszról egyszerűen tudtam, hogy meg fogom nyerni. Annyira felhúzott a pár nappal korábbi oldalszélben kapott hátrány, hogy nem tudtam mást elfogadni, mint az első helyet. Ez egy belső harc volt, egyszerűen el akartam engedni a bennem lévő dühöt, és mindennél jobban szerettem volna elsőként felérni a csúcsra. Úgy voltam vele, hogy akkor is én nyerek, ha a cél után lefordulok a kerékpárról. Az agyam átvette az irányítást a testem felett, de nyilván a testnek is tudnia kellett reagálni a kérésre.

Persze az is előfordul (és ezt nyilván tudjátok rólam), hogy a testem nem tud segíteni. Vannak ilyen mélypontok, amiben talán az is benne lehet, hogy a pályafutásom elején nagyon laza voltam. Nem értettem, a többiek miért járnak rendszeresen csontkovácshoz, miközben én még otthon sem masszíroztattam. Ha volt öt szabad percem, akkor nyújtottam, de az sem volt rendszeres. Nem gondoltam ezekre a dolgokra, mert minden működött. Amikor jól mennek a dolgok, nem teszel fel magadnak kérdéseket.

Múltkor írtam, hogy nem tudok unatkozni, és tényleg hiperaktív vagyok. Soha nem pihentem túl sokat, az evéssel viszont szerencsém volt. Sok versenyző frusztrálttá válik a rendszeres megszorítás és lemondás miatt, nekem viszont nem volt ilyen gondom, hisz szerencsére tökéletes az anyagcserém. Mindig többet tudtam enni a többieknél, mégsem híztam. Valószínűleg azért is, mert az edzések mellett állandóan pörgök.

Manapság viszont már kötelességem foglalkozni a testemmel, ezért rendszeresen masszázsra, kéthetente meg csontkovácshoz járok. A versenyek közben viszont minden nap megyek. Sokkal komolyabban veszem a sport ezen részét, mint fiatalabb koromban, amikor nem voltam tisztában a dolgokkal.

A fordulópontot és a nagy felismerést, a 6 évvel ezelőtti, első komolyabb bukásom jelentette. Pedig nem vagyok az a fajta, aki sokat esik, mégis valahogy minden alkalommal a hátam sérül meg. Utoljára ugye Nizzában, a 2020-as Tour első napján, amikor hátulról beleszálltak a hátamba. Ez volt az a sérülés, ami a leghosszabb ideig hátráltatott.

Kissé ostoba módon annyira rákoncentráltam a következő évi Giro-ra, hogy nem hallgattam senkire. Makacs voltam, na. Kiderült, hogy elsiettem a visszatérést, így fél évet vesztettem. Szeptember végén kellett volna elmennem a szükséges vizsgálatokra, de csak a következő év áprilisában jutottam el az orvoshoz. Ez pedig hiba volt. Hallani sem akarok többé az MRI-ről. Háromhetente jártam, ami egy valóságos trauma. Nem vagyok klausztrofóbiás, de 45 percig feküdni azon a szűk helyen azért elég ijesztő.

Ha már magamról írok, akkor ki kell térnem az emlékezetes 2019-es sérülésemre. Arra a combizomszakadásra, ami egy teljesen ártatlan és váratlan szituációban jött ki, és bárkivel előfordulhatott volna. Egy kis izomcsomó a bal combomban, ami elszakadt az egyik erőkifejtésnél. Három nappal a Tour vége előtt. Ezt hívják igazi balszerencsének.

Ez van, ilyen a testem, ezzel kell együtt élnem. Az immunrendszerem is gyengébb az átlagosnál, ez pedig többször kihatással volt az eredményeimre, különösen a háromhetesek alatt. Én az a fajta ember vagyok, aki mindenféle légúti betegséget elkap: hörghurut a Tour de France-on, tüdőgyulladás a 2018-as Girón, súlyos hörghurut egy évvel korábban ugyanitt, amikor a 4. helyen végeztem összetettben. Nem tudok mit tenni, megtanultam együtt élni vele, anélkül, hogy túl óvatos lennék. Próbálom nem túlságosan felidegesíteni magam, nem is gondolok rá.

Néha azt mondják, hogy "kezelnem" kellene magam, abban az értelemben, hogy szedjek kortikoszteroidokat. "Hiszen mások is ezt csinálják" – hallottam nem is egyszer. Lehet, hogy mások így tolják, de én nem. Eszembe sem jut, hogy olyan dolgokat használjak, ami nem megengedett. Még ha a kortikoszteroidok versenyen kívül engedélyezhetők is, nem vagyok hajlandó szedni őket. De ez nem külső nyomás miatt van, kizárólag én döntöttem erről. Szerencsére a csapatnál is hasonlóan gondolkodnak, és ennek nagyon örülök.

Ezen túlmenően nem akarom, hogy bármi történjen velem a civil életben, mert beveszek valamit. Számomra a kerékpározás sport, szenvedély, valahol játék, mint gyerekkoromban is volt, de felelőtlenül nem fogok egészségügyi kockázatot vállalni miatta. Még akkor sem, ha cserébe versenyeket nyerhetek. Köszi, de ezt nem. A kerékpározás akkor az én nézőpontom szerint elveszítené minden értelmét.

Szeretném kihangsúlyozni, az egyetlen ellenfelem én magam vagyok. Amikor egy nagy körön versenyzek, sokszor attól félek, hogy megbetegszem. Ez már nem egyszer megtörtént. Amikor 100%-os formában érzem magam, rendkívül törékennyé válok. Sokat nem lehet tenni ellene, valószínűleg ez a legnagyobb frusztráció a pályafutásom során. Nehéz vitatkozni azokkal, akik így gondolkodnak, de én soha nem színészkedem, mindig mindent beleadok.

Először huszonegy évesen, egy héttel a fő versenyem, a Dauphiné előtt betegedtem le. Egy világ omlott össze bennem. Ennek ellenére a második helyen végeztem az egyik szakaszon Purito mögött. Amikor 2013-ban 40 fokos lázzal, torokfájással megmásztam a Ventoux-t, ugyanez történt. Megtanultam a dolgokat más perspektívába helyezni. Érettebb lettem. Ilyenkor legbelül tudom, hogy a legjobbamat próbálom adni, soha senki nem vádolhat azzal, hogy könnyen feladom.

És akkor itt van ez a mindennapjainkat meghatározó COVID-kérdés. Elővigyázatos vagyok, nem váltam extrém óvatossá az elmúlt években, de tiszteltben tartom a szabályokat. Tesztelek és maszkot viselek. A szüleim 2020 márciusában, az első hullám idején elkapták a vírust, így rögtön megértettem, hogy mi ez, mert nagyon közelről láttam. Apám egy hónapig nagyon beteg volt, anyunak még mindig szívproblémái vannak.

Én két oltást kaptam, és február közepéig kellene megkapnom a harmadikat. Támogatom a vakcinát, de nekünk élsportolóknak nagyon oda kell figyelnünk arra, mikor adatjuk be. Jól kell időzíteni, amikor a szervezeted épp kimerült, nem szabad oltásra menni. Ezt Jacky Maillot-val, a csapatorvossal és Juliennel, a bátyámmal fogjuk ellenőrizni, nehogy hibázzunk.

Hát ennyi. Most szerencsére minden rendben velem, készülök az új szezonra, próbálok minden héten csak 1%-al jobb lenni az előzőnél. Régebben nem voltam ilyen türelmes, talán az elmúlt években előrébb jártam ilyenkor, de ez nem nyomaszt. Magamra figyelek, próbálom lerakni az alapokat, biztos vagyok benne, hogy februárra minden rendben lesz velem.