"Mire megérkeztem, már a melegvíz is elfogyott a buszban” - Tom Paquot története, aki utolsó lett a Roubaix-n

Ő volt a legutolsó kerékpáros vasárnap, negyven perccel a győztes után ért célba. De megérkezett, még ha ezért nem is kevesett szenvedett.

Megjártam a poklot, de szó szerint. Nekem tömény szenvedés volt ez a Roubaix. Reggel még az volt a tervem, hogy benne leszek egy korai szökésben, de hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni. A verseny első órájára ötvenes átlag jött ki. Aztán a legelső macskaköves szektor előtt történt egy nagy bukás, én hátul ragadtam és onnantól kezdve a célig mindent egyedül csináltam.

Először én is erre gondoltam. Hetven kilire a céltól még mögöttem volt a kísérőautó. Megkérdezték tőlem, hogy most mi a tervem. Azt mondtam, ha látok egy másik kocsit, ami elvisz Roubaix-ba, akkor beszállok. Láttam egyet a Movistartól, de az nem ment egyenesen a célhoz, így hát folytattam.

De, egy kicsit az. Szerencsére nem ült bent senki, így nem húztam feleslegesen mások idejét. Mivel frissitőt onnan úgy sem tudtam volna felvenni, mondtam a sofőrnek, hogy van GPS-em, látom az utat, be fogok találni a célba. De ő inkább velem maradt. Azt mondta, úgy biztonságosabb. Viszont amikor az emberek megláttak a seprűsautó előtt, teljesen megőrültek. Nyilván tudták, hogy én vagyok az utolsó. Akkora ovációt kaptam, mintha egyedül nyomtam volna szökésben. Na, abban a pillanatban egyértelmű volt, hogy én ezt befejezem.

Igen, a Carrefour de l'Arbre hangulata zseniális volt. Az utolsó kétszáz méteren alig tudtam haladni, de az emberek ünnepeltek. Mindenki orditított meg tapsolt nekem, imádtam azt a tömeget. Idén a Flandrián is indultam, de a Kwaremonton például nem állt kint senki. Az úgy elég lehangoló volt. De itt most kisebbfajta buliba csöppentem. Nem, sört nem vettem fel, de egy kólát igen. :)

Pont ez volt a legnagyobb félelmem. Egy defekt, és vége mindennek, hisz sokáig nem volt mögöttem senki. Képzeld el, odáig kitartok, aztán meg kell állnom a Carrefour de l'Arbre-on, közel a célhoz. Az eléggé fájt volna. Épp ezért próbáltam nagyon óvatosan tekerni a köveken, és végül lehoztam a napot bukás nélkül.

Ezzel nem foglalkoztam, nekem csak az számított, hogy célba érjek, mivel én korábban egyetlen korosztályban sem indultam a Roubaix-n. Amikor befejeztem a körömet a velodrome-ban, jött a segítőnk, és szó szerint a karajiba zuhantam. Egyáltalán nem jellemző rám, de elkezdtem sírni. Minden, amit az úton tapasztaltam, a sár, a szenvedés, a táv, a nézők tapsa és biztatása, akkor valahogy kijött belőlem.

Csak később tudtam meg, mert amikor megérkeztem, a díjátadónak már vége volt. De Floriant nagyon jól ismerem, barátok vagyunk, rengeteget versenyeztünk együtt. Örülök annak, hogy ekkorát ment.

Szerintem ez pontosan így van. Kis túlzással tényleg olyan, mintha háborúba mennél. Régebben ugye volt sorkatonaság. Na, a Roubaix nekünk pont ilyesmi. Aki profi versenyző, annak egyszer le kellene tekernie ezt az egynapost.

Nem, ezt már nem tudtam megtenni. A buszunk elég messze parkolt a zuhitól, és már nem volt erőm odasétálni. Pedig nem lett volna rossz, mivel utolóként érkeztem meg, így nekem már nem maradt melegvíz a csapatbuszban.

És milyen a másnapod? Mindenki azt mondja, hogy az igazi fájdalmak akkor jelentkeznek.

Kifejezetten a kezemet és a hátamat éreztem, de hétfőn már tekertem. Vasárnap Paris-Tours-t megyek, nem lehet leállni. Az egy fokkal „normálisabb” verseny, bár ahogy hallom, mostanra már tettek bele földes-kavicsos szakaszokat.

Elsősorban az ardenneki klasszikusok fekszenek nekem, de szeretnék majd egy száraz Roubaix-t is megpróbálni. Nem feltétlenül jövőre, hagyhatnánk néhány évet a két indulásom között. Azt hiszem, rá kell pihennem a következőre. :)

(Forrás: Nieuwsblad.be)