A Roubaix közepén ivott egy sört, aztán visszavonult a mezőny különce

Nagy Benjámin

Publikálva 17/10/2021 - 12:04 GMT+2

Nem pont a legszebben fejezte be a karrierjét, de így lett kerek a története az EF kedvelt ausztráljának, aki átadna valamit a szeretetből a jövő generációinak.

Mitch Docker- cyclingtips

Fotó: Other Agency

16 évnyi profi tekerés után az egyik kedvenc versenyén, a Paris-Roubaix-n befejezte a pályafutását Mitch Docker.

A Drapacnál, a Skil-Shimanónál és az Oricánál is megforduló, az utóbbi négy szezonban az EF-nél tekerő 35 éves ausztrál az utóbbi időben leginkább a haj-és bajuszszerkezetével tűnt ki, karrierje utolsó mozzanataként pedig azzal, hogy a neve mellé három betű került Roubaix-ban: DNF. Ez stílszerűen foglalta keretbe a karrierjét, hisz a mögöttes tartalmat, háttérsztorit kevesen ismerik, márpedig ha valaki, ő mindig dolgozott és küzdött az utóbbi években – nem magáért, hanem legfőképpen a csapattársakért.

Túl ideálisnak tűnt, hogy a hattyúdal zökkenőmentes legyen, és felhőtlenül, szabadon tekerhessen még egy utolsót a roubaix-i velodromban, majd lepattanjon a bringájáról és sarasan, piszkosan, de mosolyogva köszönjön el. Bő egy hónappal ezelőtt, a Benelux körön ugyanis eltörte a könyökét, így az is kérdéses volt, egyáltalán visszatérhet-e még a szezonban.

Paris - Roubaix

Nem azért kell két Paris-Roubaix, hogy a feministák végre befogják a szájukat

16/10/2021 - 18:50

„A Roubaix előtti napokban egyre feszültebb lettem, különösen az időjárás miatt. Folyton azt mondogattam magamnak, hogy ne aggódjak, de valójában eléggé féltem. Mindig is tartottam a csúszós, nedves macskakövektől, és bennem volt, hogy tökéletesen akartam lezárni mindent. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így lesz.”

Dockernek egy célja volt: valahogy eljutni a legvégéig. Ezzel szemben gyakorlatilag már az első kilométereken eldőlt, hogy esélye nincs.

„Nagyon ideges voltam az elején. Azt hiszem, ennek is köze volt ahhoz, hogy elestem, és onnantól kezdve az első szektorig szinte végig hátul haladtam. Az első szektorban elkezdtem megtalálni a ritmusomat, de rájöttem, hogy ilyen körülmények között nem élvezem. Nem így szerettem volna küzdeni. Az Arenbergen láttam a rajongói klubomat, ez picit erőt adott, de közben elgondolkoztam: érdemes tök egyedül, egy óra hátránnyal a győztes mögött begurulni a velodromba, csak azért, hogy bizonyítsak magamnak?”

A gondolkozásból az lett, hogy meglátott két Life in the Peloton-sapkában (a Life in the Peloton Docker podcastsorozatának a neve – a szerk.) lévő embert, és megkérdezte tőlük, elviszik-e őt a kocsijukkal a célig.

„Nem hitték el, hogy a kérdésem komoly, de bepattantam az autóba, ahol ittam egy jó sört. Abban a pillanatban realizáltam, hogy ennek valamiért így kellett történnie: nem valamelyik csapat autójában ültem ebben a nyomorúságos utolsó pillanatban, hanem nyugodtan megkönnyebbülhettem.”

Mindez pedig azt is jelentette, hogy a karrierje furcsán, de hivatalosan is véget ért. És ő ezt nem igazán bánja.

„Ez már nem az én helyem. Nem hülyének, hanem bátornak kell lenni manapság, ezzel együtt kockázatot vállalni, miközben nem gondolkozol. Úgy éreztem, ez nekem már nem működött az utóbbi időszakban – tudtam, hogy mit kéne tennem, hogy hol és mit kéne melóznom, de olyan volt, mintha az árral szembe mennék. Ez meg nagyon nehéz fizikálisan és mentálisan is, hisz egész nap főleg magad ellen küzdesz. Úgy érzem, ahogy az Arenbergen befejeztem, a leggyönyörűbb végszó volt.

Emellett a sportágunk megváltozott. Régebben még volt hierarchia a mezőnyben, ki kellett érdemelni az adott helyeket, és amíg ez nem történt meg, nem próbálkozhattál bármivel egy-egy versenyen, hisz tudtad, nem tartasz még azon a szinten. Ezek az íratlan szabályok manapság már nem léteznek. A pályafutásom első három igazán profi évét egy holland csapatban töltöttem, ami Ausztráliából érkező fiatalként igazi sokként hatott, hisz nem tudtam, képes lehetek-e megragadni ebben a világban huzamosabb ideig. Manapság akár juniorkorban is szerződést lehet kapni egyből a WorldTourba – persze ott a másik fele a dolognak, hogy ki a fene utasítaná vissza élete ajánlatát?”

Docker azt is elárulta, mihez kezd a jövőben. Egyrészt érthető okokból hazatér Ausztráliába, hogy minél több időt töltsön a családjával, másrészt a podcastsorozata folytatása mellett részt vesz majd néhány kisebb-nagyobb állóképességi versenyen, az EF-nél pedig edzői munkát vállal.

„Az a célom, hogy hasonló szemléletmódot adjak át a fiataloknak, olyat, amilyen én is voltam. Teret kell engedni nekik, hogy felfedezhessék, kik is ők valójában, ezáltal szeretni tudják a sportágat. Ez a legfontosabb. Az általam hagyott örökség az, hogy megpróbálsz következetes versenyző lenni, akire az emberek felnéznek és akin érzik a munkát.”

Szokásos kép még 2016-ból: Docker dolgozik a mezőny elején

Fotó: AFP

Szokásos kép még 2016-ból: Docker dolgozik a mezőny elején

Talán utóbbi kellett ahhoz, hogy a visszavonulása után rengeteg szeretetet és elismerő szót kapjon az egykori és mostani versenyzőtársaktól, valamint a szurkolóktól.

"Sosem voltam igazán eredményes, így meglepett picit az ováció. Csak kétszer nyertem a karrierem során (2010 júniusában előbb a Delta Tour Zeeland második, egy héttel később a Route du Sud negyedik szakaszán – a szerk.), és csak a munkámat végeztem, mondjuk azt olyan keményen, ahogy csak tudtam. Ezért is csodás érzés látni a reakciókat, és elgondolkodtam, hogy igen, valóban hatással lehettem a mezőnyre. Ehhez pedig úgy tűnik, nem feltétlenül kellenek nagy sikerek”.

Forrás: CyclingNews, Rouleur

Paris - Roubaix