"Nekem el kell jutnom Triesztbe!" - amikor a világháború után a Giro tényleg az újrakezdést

A monarchikus és republikánus rendszer közti választás, az új alkotmány megalkotása, és gazdasági újjáépítés. Ezek voltak a világháború utáni Olaszország legfontosabb feladatai. Egy kerékpárverseny sorsa - a mindennapi élet nehézségei, és a folyamatos élelmiszerhiány mellett - nem tűnt a legfontosabb kérdésnek.

Armando Cougnet azonban ezt nem így gondolta. A Giro d'Italia történetének első versenyigazgatója megbízta a szervezőbizottságban dolgozó fiatal Vincenzo Torrianit, hogy - hat év kényszerszünet után - szervezze meg az 1946-os kiírást. Ő pedig meglátta a versenyben rejlő lehetőséget, és nem ijedt meg a kihívástól. Jobban belegondolva az olasz úthálózat akkori állapotába, vagy a krónikus benzinhiányba, nem lehetett kis feladat összehozni a mezőnyt, és megszervezni a három hétig tartó, 20 szakaszos körversenyt. 

De Torriani megcsinálta. 

Igazi újító volt, ebben az évben például ő vezette be az összetettben utolsó helyen álló versenyzőnek járó fekete trikót (maglia nera). Ez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy az 1946-os Giro teljes sikerrel záruljon. Volt ugyanis a mezőnyben két versenyző, akik előbb összehozták, majd évekkel később meg is osztották Olaszországot.

Fusto Coppi és Gino Bartali.

Ők ketten a világháború miatt hosszú évekig nem találkozhattak, de most eljött a pillanat, és a háború borzalmait feledni akaró, szórakozásra vágyó ország, lélegzetvisszafojtva várta az párharcukat. Hatalmas igény mutatkozott a friss köztársaságot (a népszavazást két héttel a nagy rajt előtt tartották) egyesítő sporteseményre, ráadásul akkoriban az olaszok körében a kerékpársport jóval népszerűbb volt, mint a labdarúgás. 

Coppi és Bartali a teljes közvélemény figyelmét ráirányította az újjáéledő Giróra. Melynek szervezői gyorsabban reagáltak és "beválalósabbak" voltak, mint a franciák, hisz a Tour de France-t csak egy év múlva tudtak ismét megrendezni. 1946-ban az olasz kör számított az év legfontosabb és legrangosabb kerékpáros eseményének.

Pedig korán sem volt biztos, hogy a 79 versenyzővel elrajtoló Giro képes lesz körbejárni az országot, eljut délre Nápolyig (ahol a népszavazás eredménye szerint elsöprő többségben voltak a monarchia pártiak) és 3000 kilométer megtétele után visszaérkezik Milánóba. Torriani ugyanis betette a programba Triesztet, ami a város világháború utáni helyzetét ismerve, elég rizikós döntésnek számított.

Talán nem közismert, de Trieszt hivatalosan csak 1954. október 26-a óta része ismét Olaszországnak. A szövetségesek ugyanis akkor adták át a hatalmat az olaszoknak, az addig két részre osztott városban. Ennek oka az volt, hogy a világháború véghez közeledve a jugoszláv hadsereg egészen idáig, az 1700-as évek közepén Európa legjelentősebb kikötővárosának számító Triesztig felküzdötte magát.  

Churchill közbenjárásával sikerült elérni, hogy 1945. június 9-én a jugoszláv népi felszabadítók elhagyják - az amúgy többségében olaszok lakta várost - és a szövetségesek felügyelete alá helyezzék. Az ENSZ 1947-ben - tehát egy évvel az újrainduló Giro után - védnöksége alá vonta Triesztet, felosztván egy A és egy B jelzésű zónára. Utóbbi lett a jugoszlávoké (a határ majdnem a városig ért), de maga Trieszt végül Olaszországhoz került. Amikor viszont elrajtolt a Giro, ezt még senki nem tudhatta biztosan.

A Giro végül eljutott Triesztig, de egyáltalán nem úgy, ahogy "kellett" volna. 1946. június 30-a egy csoport Olaszország ellenes tüntetőnek köszönhetően a verseny történetének egyik legemlékezetesebb és legdrámaibb napjává vált.

A 12. szakasz során a mezőnyt szó szerint megtámadták Pieris városának közelében, eltorlaszolták az utat, és a Tito-párti jugoszláv támadók kövekkel dobálták meg a kerékpárosokat. A korbeli beszámolók szerint a karavánt védő olasz rendőrség tűzharcba is keveredett a tüntetőkkel.

A szakasz ugyan félbeszakadt (a kerékpárosok közül többeket ökölnyi szikladarabokkal dobtak arcon), Torriani viszont tudta, hogy nincs más választás, valahogy el kell jutni Triesztig. Hisz tízezrek várták a mezőnyt. Rábeszélte a csapatokat, hogy mindenki jelöljön ki egy-egy versenyzőt, akiket majd ő - amerikai teherszállító kamionokkal - elvisz a célvárosba, hogy legalább valamiféle kerékpárversenyt láthassanak a Girót váró szurkolók. Torriani többek között azzal érvelt, hogy ez a támadás tökéletes alkalom arra, hogy minden főszereplő megmutassa a hazafiasságát.

Másnap a Giro a Dolomitok felé fordult, ahol elkezdődött a Coppi-show. Az 1940-es győzelme miatt címvédőnek számító, és most is az első számú esélyesnek tartott olasz versenyző két hegyi szakaszt nyert, de a korábbi Chieti-Napoli etapon összeszedett négy perces hátrányát nem tudta ledolgozni.

A korábbi csapattárs, de most már a Legnano csapat színeiben tekerő Gino Bartali 47 másodperces előnnyel nyerte az összetettet. Az volt pályafutása utolsó, és egyben harmadik Giro-győzelme A világháború utáni első olasz körverseny eljutott Milánóig, és kétségtelenül elérte a célját. Összehozta a világháború borzalmai után némi szórakozásra, és egy nagy sporteseményre vágyó nemzetet.

A legendássá váló 12. szakasz győztese Giordano Cottur egyébiránt vastagon benne volt abban, hogy a támadás után még rendeztek valamiféle versenyt. Amikor ugyanis a szervezők Pieris városának közelében félbeszakították a szakaszt, a trieszti születésű Cottur többször hangosan megismételte a legendássá vált mondatát: 

Ő ugyanis azért került be a régió legjobb kerékpárosaiból összehozott venetói válogatottba, hogy a saját szurkolói előtt megnyerje ezt a napot.

Azt meg talán mondani sem kell, hogy az által használt Wilier márka, egyáltalán nem véletlenül vette fel a Triestina nevet.