Egy rocker-bringás vallomásai modern kütyükről, emberi kapcsolatokról és örömtekerésről

Daniel Osst, a TotalEnergies 35 éves olasz versenyzőjét nem is annyira az eredményeiről, mint inkább a háromszoros világbajnok Peter Sagan hű fegyverhordozójaként ismerhetjük, akinek a kerékpározás mellett a rock ’n’ roll a másik nagy szenvedélye – egy igazi különc, a szó legpozitívabb értelmében, amit egy újabb rendhagyó, filozófiai mélységű interjúban is bizonyít.

A kerékpáros mezőny egyik rocksztárja, a Peter Sagan legfőbb bizalmasaként ismert Daniel Oss mesélt arról, 30 fölött hogyan fedezte fel újra a tekerés örömét.

A 13. profi szezonját teljesítő Oss a Rouleurnek beszélt arról, milyen kompromisszumokkal jár a versenyző-lét, hogyan erodálja el az emberi kapcsolatokat a sportkarrier, miért tartja csapdának a már felfoghatatlan tempójú technológiai fejlődést, és ő hogyan igyekszik ellensúlyozni a versenyzéssel járó stresszt: „Just Ride” nevű projektjével nem csak új tájakat fedez fel, hanem a tekerés örömét is, anélkül, hogy ezt menekvésnek érezné.

Kerékpár

„Azt hittem, nekem annyi” – A Baszk körös horrorbukása után Cras már a Tourról álmodozik

01/05/2024 - 12:54

Daniel, mi a profi kerékpáros lét legnehezebb része?

Amikor elkezded, minden pazar. Nagyon izgatott az ember, de nagyon sok a bizonytalanság is. Sokat hibázol, de ez tart a földön. Amikor visszagondolok azokra a korai évekre, a legfontosabb az volt, hogy hozzászokjak ehhez az életvitelhez.

Az első nehézség fizikai jellegű: A százkilométeres versenyek után jönnek a 200 vagy 300 km-es távok, mint a Milánó-Sanremo. A három-négynapos versenyektől pedig eljutsz a háromhetes Grand Tourokig. És a versenyek mennyisége is egyre több lesz, 40 versenynap helyett akár közel 100.

Ez már egy másfajta életstílus, meg kell találnod az időt az edzésre, de az is fontos, hogy megtarts valamiféle egyensúlyt, hogy közben élhesd a normális életed is.

Ezeken túl olyan dolgokat is menedzselned kell a szezon alatt, mint például a jetlag. Ez olyasmi, amire nem is gondolnak az emberek, pedig nagyon is meghatározó. Az utazás már nem a kalandokról szól, vagy hogy felfedezd a világot, hanem stresszfaktorrá válik, ezért alaposan meg kell tervezni. Ki kell tapasztalnod, mikor és mennyit aludj, hogy ne hullafáradtan érkezz meg; és óvatosan kell megválogatnod azt is, mit eszel a reptéren vagy a repülőn.

Röviden, rengeteg dolgot kell megtanulnod, hogy egyáltalán boldogulj ebben a szakmában, és csak utána gondolkodhatsz azon, hogyan tudnál fejlődni. Egy elsőéves profitól elvárják, hogy maximális sportteljesítményt nyújtson, miközben érjen és fejlődjön is, szóval neked minden energiádat a kerékpározásra kell fordítanod.

Fotó: Twitter

Ez próbára teszi az emberi kapcsolatokat is?

Igen, ez a másik. Mindenki vár tőled valamit. Ott vannak a csapattársaid, a sportigazgatók és csapatfőnökök, a szponzorok, és mindenkinek megvannak a maga kérései, elvárásai, no meg persze a szurkolók és az újságírók is; ez is fontos része a munkánknak, amit meg kell tanulni és senki sem tanít meg rá. Úgy kell megválaszolnod a legkülönbözőbb interjúkérdéseket, hogy közben ne tűnj komplett idiótának. De idővel menni fog.

Persze, minden munkakörnek és szakmának megvannak a maga nehézségei a világon, de ha a versenyzés az egyetlen dolog, amit ismersz, nem könnyű megérteni, hogy a profizmus csak a kiindulópont, nem a végcél.

Mi a helyzet a családdal, barátokkal, vagy úgy általánosságban az otthoniakkal, akiknek olyan érzésük lehet, mintha te folyamatosan csak nyaralnál valahol?

Ez örök probléma. Nekem, személy szerint az utazással sosem volt problémám, mindig úgy tekintettem rá, mint egy hatalmas lehetőségre, hogy világot lássak, és én imádok új emberekkel találkozni. De néhány év után rájössz, hogy ezt csak a legfontosabb kapcsolatok élik túl.

Egy kerékpárversenyző élete sokkal összetettebb annál, amit az emberek elképzelnek. A családod láthatja, hogy boldog vagy, és ez őket is boldoggá teszi. Ami a barátokat és barátnőket illeti, még bonyolultabbak a dolgok.

Daniel Oss (Forrás: A.S.O./Charly Lopez)

Fotó: ASO

Mi a te recepted a fejlődéshez?

Számomra a kíváncsiság életbevágó. Az időbeosztások és a rutinok megnyugtatóak lehetnek, de én egy kíváncsi ember vagyok, aki szeret új dolgokat kipróbálni, megérteni és tanulni. Egy helyben maradni, akár átvitt értelemben, akár szó szerint, sosem jó.

Honnan, miből merítesz inspirációt?

Sok ilyen van. Mindig próbálok olvasni és továbbfejleszteni magam. Most éppen Umberto Galimberti munkásságát tanulmányozom, az olasz filozófusét, aki azt állítja, a technológia és innováció már olyannyira felgyorsult, hogy felfoghatatlanná vált az emberek számára, és szinte öncélúvá vált. Vagyis úgy csinálunk dolgokat, hogy már nem is igazán tudjuk, hová vezetnek és milyen hatással lesznek a jövőnkre.

Ha csak a kerékpársportot nézzük az összes innovációjával együtt a technológia, az adatelemzés, vagy a táplálkozástudomány terén, minden az extremitások felé halad, de ha engem kérdeztek, egyetlen versenyző sincs a mezőnyben, de még az edzők között sincs olyan, aki valóban tudná, mit hozhat a jövő. Nincs egy egyértelmű irány, csak a száguldást látjuk a versenyeken, meg egy csomó gyönyörű új bringát és kütyüt, de én már nem tudom, hová vezet mindez.

Fotó: AFP

Te hogy veszel részt ebben, vagy hogyan védekezel ellene? Mi is pontosan a „Just Ride” (Csak tekerj!)?

A Just Ride egy módja annak, hogy kikapcsolódjak és újra felfedezzem mindazt, amiért szeretem a kerékpározást. A szezon alatt egyszer fogom a bringámat pár napra és elmegyek túrázni, minden alkalommal egy másik helyre, hogy új emberekkel találkozzak és új dolgokat lássak.

Idén hová mentél?

San Francisco és San Diego között tekertem, a part mentén még májusban. Azért választottam ezt, mert eddig csak versenyhelyszínként tekintettem Kaliforniára, a kaliforniai körverseny miatt. Az északi klasszikusok után általában rögtön edzőtáborba szoktam menni, valahova magaslatra, az Egyesült Államokba, mondjuk a Tahoe-tó környékére. Idén volt egy szabad hetem volt a utahi edzőtáborunk előtt, ahol Peterrel edzettünk.

Jó volt visszatérni Kaliforniába, mert amikor turistaként megyek vissza egy olyan helyre, ahol versenyezni szoktam, mindig rácsodálkozok dolgokra. Az Államokban minden olyan hatalmas, már-már túlzó. Bizonyos szempontból Európa kifizetőtőbb, ha bringával járja be az ember, mert változatosabb a táj.

Fotó: AFP

És az előző években hol jártál?

Kalifornia előtt például Szardínián voltam. Az egyik évben pedig Milánótól tekertem el egészen Rómáig, a legelső alkalommal pedig otthonról, Torboléból indultam és kissé céltalanul haladva végül Toszkánában kötöttem ki. Ez az első út felnyitotta a szemem, úgy éreztem, felfedeztem valami újat.

Miért érzed úgy, hogy szükséged van erre?

A versenyzés örömét régen a sprintek, a tempóváltások adták; amikor a nyélen mentünk, aztán lelassítottunk és visszacsorogtunk a mezőny végére. De ma már nem ilyen a versenyek ritmusa.

Most mindenkinek megvan a maga, specifikus feladata. Minden versenyzőnek megmondják, hogy tartson egy bizonyos tempót, egy bizonyos wattértek mellett, egy adott időtartamig, a verseny egy adott szakaszában. Aztán kész. A versenyek most már arról szólnak, hogy állandóan nyélen megyünk. Ez egy kicsit szomorú, de ide jutottunk. A Just Ride-ra azért volt szükségem, hogy újra felfedezzem a tekerés örömét.

Fotó: Instagram

Úgy gondolod, hogy ez segít neked jobb versenyzővé válni?

Ha sokáig akarod húzni a profi mezőnyben, meg kell ütnöd egy bizonyos szintet, gondolok itt a teljesítményadatokra, watt/kg értékekre. Folyamatosan figyelned kell a súlyodra. Röviden, elvárásoknak megfelelned és ehhez bizonyos normák szerint kell élned. Ez különbözteti meg a kapitányokat a segítőktől. És ez így normális, de vannak olyan versenyzők, akiknek ez nehezükre esik és képtelenek hosszú ideig csinálni, és számukra talán a legjobb módszer a sikerhez – vagy csupán ahhoz, hogy kitartsanak –, az, ha egy időre teljesen kiszakadnak ebből. Nézzétek meg Tom Dumoulin vagy Lennard Kämna példáját, akik szüneteltették a pályafutásukat és átgondolták a céljaikat, a maguk felé támasztott elvárásaikat.

Korábban még több időnk volt arra, hogy elgondolkodjunk dolgokon, vagy hogy lelkizzünk a csapattársainkkal. Leülhettél valakivel vacsora után beszélgetni egy órát, és sokszor ezek a pillanatok voltak azok, amelyek értelmet adtak ennek az egésznek. Most viszont nincs meg ez a fajta énidő, és szigorú időbeosztás szerint élünk. Olyan, mintha a még jobb teljesítmény hajszolása és a ’marginal gains’ lennének az egyedüli dolgok, amik számítanak.

Szóval te úgy menekülsz ebből, hogy egyedül tekersz?

Nem, ez nem menekülés. Számomra a Just Ride egy új, más jelentést ad a kerékpározásnak, anélkül, hogy bármi elől is menekülnék. Sosem éreztem úgy, hogy el kellene menekülnöm a kerékpársportból. Ez inkább arról szól, hogy egy más oldaláról tapasztaljam meg, és hogy emlékeztessen arra, milyen a tekerés puszta öröméért kerékpározni, ahelyett, hogy állandóan a wattmérőt nézegetném. És ez még segíthet is abban, hogy jobb versenyző legyek.

Mindannak ellenére, amit a sportolók és a csapatok megtesznek a győzelem érdekében, a kerékpárosok nem gépek – legalábbis én biztos nem. Nekem kell, hogy álmodozzak, hogy inspirációt merítsek, hogy más dolgokat is csináljak.

Szerinted változik a versenyzők hozzáállása?

Eleinte az bosszantott a legjobban, hogy mindenkinek el kellett magyaráznom, miért is csinálom ezt, mintha állandóan azt bizonygattam volna, hogy nem nyaralgatni megyek. Ez mára megváltozott. Több olyan versenyzőről is tudok, akik hasonló dolgokat csinálnak. A túrabringázás menő lett, akárcsak a gravel [Oss ezüstérmes lett az első gravel-vb-n – a szerk.]. Sok profi szeretne új dolgokat kipróbálni.

A Just Ride-ot már a szponzorok is értékelik, megértik az ötletet és érzik a súlyát. Idén például először tekerhettem semleges mezben a szokásos csapatmez helyett, és nekem ez fontos dolog volt mentálisan.

Remélem, hogy ez folytatódik, és a Just Ride a kerékpározásról való gondolkodás alternatívájává válik a szurkolók és a sportolók számára is, mivel mi is csak emberek vagyunk eltérő igényekkel, motivációkkal, amelyek nem korlátozódnak pusztán a kerékpársportra. Ez az egész arról szól, hogy egy kis normalitást és életet vigyen a versenyzésbe, nem arról, hogy kimeneküljünk belőle.

Fotó: Instagram

Ha a Just Ride lényegét egy anekdotával kellene elmagyaráznod, mi lenne az?

Idén San Diegóban találkoztam egy gördeszkás legendával, Steve Caballeróval. Emlékeztem rá az X-Gamesről, és egyszer csak ott volt előttem, gyakorolgatott ebben a gördeszkaparkban. Ő egy 57 éves pasas, aki 15-20 éves srácokkal deszkázik együtt, de a szenvedélye a sportja iránt ugyanolyan erős, sikerült ennyi időn át megőriznie és életben tartania a lángot, ahelyett, hogy kihunyt volna.

Számomra ő a ’90-es évek legendája, egy igazi rocksztár. Olyanokkal lógott együtt, mint Tony Hawk, és még mindig itt van a parkban, jól érzi magát. Beszélgettünk egy kicsit; semmit sem tudott a kerékpársportról, még a Tour de France-t sem ismeri, de kiderült, hogy ő is szeret zenélni, basszusgitározik, pont mint én.

via Rouleur

Kerékpár

A pék, a papa, a panziós és a perui kalandor – elárulták 2023 búcsúzói, mi jön a visszavonulás után

24/10/2023 - 18:07

Országúti Világbajnokság

Bukás, könnyek és egy váratlan wc-szünet – Van der Poel őrült napja a világbajnoki címig

08/08/2023 - 10:36