2024 – Akikre szerények voltunk

Lassan húsz éve már, hogy eurosportos kommentátor eurosportos minőségében bármiféle díjat, szakmai elismerést kapott volna. Ahhoz, hogy bármiféle ilyesmit kapjál, ahhoz leginkább el kell, hogy igazoljál tőlünk, mint azt Székely Dávid, Vásárhelyi Tamás, Knézy Jenő és Varga Ákos tette. (Feleki László-díj, Gyulai István-díj, Magyar Atlétikai Szövetség Médiadíj azóta, és még nyilván sorolhatnám.) Azt ugyanis nem gondolnám, hogy ők afféle csiszolatlan gyémántok lettek volna akkor, amikor elmentek, akiket a közmédia élesszemű scoutjai kiragadtak volna egy szürke masszából.

Akad még egy másik lehetőség persze, mégpedig az, hogy időnként eleget teszel valamiféle külsős felkérésnek. Mint például Horváth Mariann, aki a közmédiás vendégközvetítéséért kapott médiadíjat a Magyar Sportújságíró Szövetségtől, vagy Balázs Boldizsár, aki az Év fiatal újságírója lett néhány éve ugyanott, gyaníthatóan (értsd: egészen biztosan) azért, mert az europsort.hu-n kívül írt néha máshova is.

Még csak az Év szakkommentátorának járó Lázár Bence-díjnál sem kerülünk szóba sohasem, pedig őszintén szólva nem tudom miként lehet jobban szakkomentátorkodni, mint azt Kurucz Laci vagy Szebényi Dani teszi.

Mindezért nincs bennünk semmiféle sértettség, mint mondtam, aki nálunk dolgozik, annak ezzel együtt kell élnie, amiért bőségesen kárpótol egy-egy Tour de France- vagy Ausztrál Open-közvetítés. Esetleg egy kitzbüheli lesiklás.

És talán némiképp kárpótolnak azok a belsős díjak is, amiket így év végén magunk között kiosztunk. Merthogy minden évben megválasztjuk az Év kommentátorát, az Év újságíróját, és kiosztjuk a Szabó Mari-díjat is, melyet egykori főszerkesztőnkről neveztünk el.

Ám mivel ott élünk, ahol, a fent emlegetett körülmények pedig fennállnak, ezért talán érdekes lehet a szavazás eredménye azoknak is, akik nem dolgoznak nálunk, ám napi rendszerességgel néznek, esetleg olvasnak minket.

Tekintve, hogy idén olimpiai év volt, ezért különösen nagy volt a tolongás a különböző díjak környékén. Ezt jól mutatja, hogy olyan közvetítésekkel, mint amilyen Horváth Marianné volt, amikor a párbajtőrcsapat olimpia bajnok lett, még csak az első három közé sem lehetett kerülni, és ugyanez nem sikerült Bodnár és Lantos Uraknak sem, pedig a férfi országúti mezőnyverseny közvetítése Valter Attila negyedik helyével sem sikerült rosszul.

Csak hát ott volt például Balázs Boldizsár közvetítése Gulyás Michelle olimpiai aranyáról, a klasszikus öttusa utolsó momentumáról, ami sokak (sokunk) szerint jobb volt még ezeknél is. Olyan mondatok hangzottak el benne, melyek azért nem mindennap hangzanak el egy sportközvetítésben. Hogy mást ne mondjak, Bolditól tudtuk meg, hogy nem szeretnénk száz évet várni a következő párizsi olimpiára. És ami még ennél is fontosabb, a közvetítés méltó volt mindahhoz, amit ez a sportág nekünk magyaroknak az elmúlt 70 évben jelentett.

Mint ahogyan Nagy Benjámin és Fonyódi Tamás közvetítése is méltó volt ahhoz, amit az Eurosport lassan harminc éve képvisel. Ahhoz, amilyenek szeretnénk lenni. Hozzáértők, profik, de ugyanakkor szerények és alázatosak. Egy olyan országban, egy olyan szakmában, ahol sokáig minden arról szólt - és sokhelyütt még mindig arról szól -, hogy ki-hány olimpiai aranyérmet közvetített, ott egy 25 éves srác nálunk azt tudta mondani a kommentátortársának Rasovszky Kristóf célbaérése előtt, hogy "nyugodtan csináld te, Tomi, mert én már közvetítettem egy olimpiai aranyérmet".

És ez szerintem nagyon nagy dolog. Olyasmi, ami ebben a szakmában nagyon ritkán fordul elő, ám amire az ember főnökként rettenetesen büszke.

Legfőképp tényleg azért, mert ennek a szakmának, amit űzünk, a déenesében van a törtetés. Ennek a szakmának a legnagyobb öregjei – akiknek a nevét mind a mai napig csak aranyozott kezdőbetűkkel szabad leírni – úgy számolgatják az olimpiai aranyérmeket, mintha legalábbis ők nyerték volna.

Mi erről nagyon másként gondolkodunk, úgy hisszük, a siker teljes egészében a sportolóké, ők kelnek fel hajnali négykor ugyanis, mi pedig pusztán szerencsés kiválasztottak vagyunk, akikkel megosztják életük egyik legfontosabb pillanatát.

A közhiedelemmel ellentétben egyébként egy olimpiai aranyérmet nem olyan nehéz közvetíteni. Vagy hát inkább úgy mondom, a nehézségét az adja, hogy csak elrontani tudod. Legendás közvetítésre felkészülni, azt akarni úgysem lehet, ám ha hozol egy normális szintet, a közvetítés önmagától emlékezetessé válik.

A siker, az aranyérem felemeli.

Ezért örültem nagyon, hogy az Eurosportnál végül egy olyan kommentátort választottunk a legjobbnak az idén, aki nem közvetíthetett olimpiai aranyérmet. Rév Dani közvetítette ugyanis nálunk a kézilabda-mérkőzések javát. Persze párszor ugyanaz volt a helyzet, mint az olimpiai aranyak közvetítésénél - egy utolsó másodperces magyar győzelmet igazából megint csak elszúrni tudsz, ám a kézitorna azért összességében nem a magyar sikerektől volt hangos.

Viszont ezek a közvetítések nagyon eurosportos közvetítések voltak. Szakkommentátor nélkül is szakértőek, de ugyanakkor nem túlzottan azok, nem magamutogatók egyáltalán. Dani két héten keresztül terelgette azoknak a nézőknek a figyelmét, akik értik a kézilabdát és azokét is, akik csak egy olimpia idején nézik azt.

Ennyi a dolgunk egyébként, nem több, de azért ez néha nem olyan egyszerű feladat.

Az Év újságírójának a szerkesztőség – bátran mondhatom, mindannyiunk legnagyobb örömére – Kálmán Lacit választotta. (A Lászlót egyszerűen nem tudom leírni, elnézést.) Laci tanári állása mellet dolgozik nálunk - fáradhatatlanul. Soha senkinek nem sikerült még olyat kérnie, amit ne teljesített volna szinte azonnal, és ami még hihetetlenebb: a legnagyobb örömmel. Laci úgy került annak idején még a hosszabbitas.hu-hoz, hogy folyvást az Eurosportot nézte és minket olvasott. Ránk írt, és felajánlotta a segítségét, amiről akkor még nem tudtuk, hogy valójában egy olyan zsák, ami sosem fogy ki.

Innen jutottunk el tíz év alatt eddig a díjig.

A harmadik díjazottnak még ennyi idő sem kellett. Pepó Jani technikusként a tokiói olimpia idején érkezett hozzánk, mégpedig azért, hogy segítsen az alatt a két hét alatt a többi technikusnak, hiszen ilyentájt azért sokkal több a munka.

Azóta eszünk ágában sincs elengedni.

Három nálunk töltött év után kapta meg a legrangosabb díjat, amit nálunk kapni lehet - a Szabó Mari-díjat - úgy, hogy már tavaly is rengetegen szavaztak rá. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Az élet bármilyen területén, bármilyen közösségbe igazán beilleszkedni is nehéz ennyi idő alatt, nemhogy megkapni egy olyan elismerést, amit azok ítélnek oda, akikkel minden nap együtt dolgozol.

SZG#94 - Senki sem kérdezett