„Elpusztíthatatlannak éreztem magam” – a halál torkából tért vissza a lécekre a norvég sztár

Erre lélekben és fejben van leginkább szükségem. Az orvos minimális sízést engedélyezett. Iszonyú óvatosnak kell lennem, és semmiképp sem eshetek el. Ez fantasztikus dolog a számomra, hisz végre azt érezhetem, hogy a testem dolgozik. Kivéve a vállam.

Erre még nem került sor. Várni kell, amíg a csontszerkezet elég jó állapotban lesz. Új képalkotó vizsgálatok készülnek majd januárban, és akkor majd kiderül, elkezdhetjük-e újraépíteni a vállam.

A Lauberhornon mindig fáradt vagy több mint két percnyi síelés után, de aznap annyira rettenetesen kimerült voltam, hogy nem tudtam már erőt kifejteni a lécekre. És aztán a hálóban landoltam. Minden gyorsan történt, de nekem olyan volt, mintha lassított felvétel lenne.

Részben. Olyan volt, mintha hol le, hol meg fölkapcsolták volna a villanyt. Emlékszem, hogy arccal lefelé feküdtem a hóban, és iszonyatosan fájt a vállam. Aztán minden elsötétült, és hirtelen már a hátamon feküdtem. Néztem lefelé, és csupa vér volt minden, és emberek dolgoztak a lábamon. Aztán a következő az, hogy már kórházban voltam.

Próbáltam rendszeresen levegőt venni, csak ennyit tudtam csinálni. És azt mondtam magamnak, hogy jó kezekben vagyok. Nem volt egy olyan pillanat sem, amikor féltettem az életemet. Valószínűleg azért, mert a vállamban érzett brutál erős fájdalom lefoglalta a figyelmem.

Borzasztó nehéz volt. Feküdtem a kórházi ágyon, gyakorlatilag tetőtől talpig bekötözve, és fogalmam sem volt róla, milyen út állhat előttem. Az első két hónapban nem voltam biztos benne, hogy újra síelhetek. De abban azért hittem, hogy újra lábra állok, és fogok tudni járni. Azt még most sem tudom megmondani, fogok-e még profiként versenyezni.

Szerintem én a megfelelő hozzáállással síeltem a bukás előtt, és valószínűleg ezért akarok visszatérni. Mindig is azt mondtam magamnak: ’ez megtörténhet, része a játéknak’. Amikor valami ilyesmi történik, az általában a síző hibája, és ez nálam is így volt. Minden rajtad áll, és a következmények brutálisak lehetnek.

Az a szezon elképesztően jó volt, mert úgy éreztem, azt csinálok a léceken, amit csak akarok. Amikor benne vagy a flow-ban, akkor tényleg elpusztíthatatlannak érzed magad. Kitzbühelben azt hittem, bebizonyítottam magamnak, hogy még az igazán extrém helyzetekből is megtalálom a kiutat. Wengen azonban megmutatta, hogy ez nem mindig lehetséges.

Erre a kérdésre most nagyon könnyű igennel felelni. Talán tényleg így volt, de jól éreztem magam, és a megelőző két napon dobogóra állhattam. Valószínűleg azt mértem fel rosszul, hogy az egész hét milyen hatással volt a testemre. Azt mondtam magamnak, hogy ’két percbe összpontosítom az energiáim, menni fog, hisz ugyanez volt Beaver Creekben, és ott nyertem’. De Wengenben nem két perc a lesiklás, hanem kettő és fél.

A bemelegítés során még jól éreztem magam, de mihelyt elindult a verseny, az energiáim gyorsan fogyni kezdtek. Egy ilyen helyzetben az a legjobb döntés, ha az ember megáll. De ezt egy síző sosem teszi meg. A versenyzői mentalitás az, hogy mész tovább. De tanultam ebből. Csak akkor versenyzek Wengenben és Kitzbühelben, ha 100 százalékos erőállapotban érzem magam.

Ez véletlen egybeesés. Mindkét baleset olyan volt, ami benne van a pakliban. Az előző szezon tiszta őrület volt. Nagyon sok verseny volt, nagyon szoros volt a program, és rengeteg sérülés volt a mezőnyben. Mikaela aztán az idén is bukott. ez történik, amikor nagyon nyomod, amikor nagyon nyerni akarsz.

Ezt nehéz lenne azért mondani, hisz én kerekesszékben voltam, és iszonyú fájdalmaim voltak. De legalább tudtam időt tölteni a családommal. Képes voltam egy hétnél tovább egy helyen maradni, és végre nem a bőröndömből kellett élnem. Elvégeztem tanfolyamokat, amelyek a sport utáni életemben segítenek majd. Az emberek mindig mondják, hogy ’most legalább van időd más dolgokra’, de a síző igazából arra használja az idejét és az energiáit, hogy kellően fitt legyen, és készen álljon a visszatérésre.

Nagyon furcsa. Együtt élek a testemmel, és elég nagy mértékben annak képességeivel is.

Beszéltem egy pszichológussal, aki nagyon sokat segített. Aztán jó nyolc hét után úgy éreztem, most már minden sínen van, és a jó irányba tartok. Most azért még dolgozok egy mentális trénerrel. Az utóbbi néhány hónapban ő segített, hogy a megfelelő dolgokra összpontosítsak, és egyszerűen elfogadjak helyzeteket.

Beszéltünk róla. Ott akartuk tartani a dolgot az agyunk hátsó zugában, és tudatosítani, hogy az élet jó lehet versenyzés nélkül is. A téma olyankor vetődött fel, amikor a pillanat hevében azt gondoltuk, ’talán ennyi elég volt már’. De aztán mindig gyorsan rájöttünk, hogy vannak még elérendő céljaink a sportban.