Atlétikai vb: vettünk egy csokor virágot, elhervadt, és most kezdeni kellene valamit a vázával

És ez nem számonkérés vagy ilyesmi, az ember, ha megengedheti magának, vesz virágot, könyvet, mozijegyet, elmegy koncertre, meccsre, költ olyan dolgokra is, melyek nélkül éppen lehetne akár élni. Persze, sajnos vannak olyanok is, akik mindezeket nem engedhetik meg maguknak, hiába szeretnének elmenni bárhova, enni sem nagyon tudnak éppen mit, lakniuk sincsen hol, hogy a tanuláshoz, gyógyuláshoz való jogról már ne is beszéljük.

A nagy kérdés az: mi magyarok melyik kategóriába soroljuk magunkat?

2017-ben, amikor elnyertük az atlétika-vb rendezését, talán joggal gondolhattuk, hogy ezt mi megengedhetjük magunknak, most, 2023-ban talán sokan érzik magukat úgy, mint akik betévedtek egy rettenetesen drága étterembe, és a fantasztikus vacsora végén eléjük tolják a számlát. Azt kell megértenünk, hogy ebben a szituációban mindenféle magatartás valid: vannak emberek, akik mosolyogva jönnek ki akkor is, amikor az utolsó fillérjeiket verték el homárra, és nem érdekli őket a holnap, és vannak olyanok, akik már akkor is szorongtak, amikor leültette őket a főpincér.

És nem alávalóbb ember az, aki most boldog, annál, aki szívja a fogát. És viszont. Nem magyargyűlölő az, aki már az első nap arra gondolt, mi lesz majd, és nem szélsőségesnacionalistarohadtnáci az, aki ünnepként élte meg ezt az egészet.

Ilyenek vagyunk. Sokfélék.

Vannak, akiknek nem veszi be a gyomra a sokszorosan túlárazott stadiont, vannak, akik örülnek, hogy legalább szép lett és jó minőségű. (Az utóbbi egyébként, azt hiszem, vitathatatlan). Ettől még a stadion ott van, ahogyan azt két hete írtam, gyaníthatóan ott is marad. Elbontani csak a felső karély székeit fogják, hogy helyükön futókör és közösségi tér épüljön. A történetnek ez a része lezárult. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne kellene beszélni róla, hogy ne kellene levonni a tanulságokat akár, hogy ne lehetne átbeszélni, mit lehetne jobban csinálni, hogyan lehetne csökkenteni például az alkotmányos költségeket. Meg hasonlók.

És ez aztán el is vezet az egyetlen igazán fontos kérdéshez – melyet már az alcímben is feszegettem –: mi lesz most, hogy vége.

Az biztos, hogy az egyetemes atlétika nagyot nyert a budapesti világbajnoksággal. 2017 után visszakerült a világtérképre, visszakerült a világsportágak közé, oda, ahonnan kikopni látszott az elmúlt pár évben. Azt hiszem, végérvényesen kiderült, hogy ennek a sportágnak a hazája Európában van, és talán az is, hogy soha többé nem szabad két egymást követő világversenyt Európán kívül megrendezni. Kiderült, hogy megvannak még azok a rajongók, akiknek a szeretete, a sportág iránti rajongása a '90-es években a legfelsőbb polcok egyikére helyezte az atlétikát.

Benne volt a pakliban, hogy ez így lesz, de garanciát azért nem mert vállalni rá senki sem. Nem könnyű megmondani, hogy a siker kienek az érdeme:

Én arra gondolnék, hogy bármelyik faktort kivesszük az egyenletből, a dolog nem működött volna. Nyugat-Európa nem lett volna hajlandó ennyi pénzt mozgósítani, ők megálltak volna ott, ahol a matek a végén kijön legalább nullára, szó sem lett volna új stadionról sehol, 8 eurós délelőtti jegyárakról meg pláne nem.

Azt, hogy a magyar atlétika nyert-e ezzel a világbajnoksággal, még nem tudjuk. Persze, azok 63-an, akik versenyeztek, biztosan nyertek, azok életük élményét kapták, mint ahogy mi is, akik a sportág környékén élünk, dolgozunk bármilyen szerepkörben is hosszú évek óta.

A magyar csapat nem szerepelt rosszul, sok országos csúcs dőlt meg, még több egyéni csúcs, majdnem mindenki közel teljesített a legjobbjához, ami dicséretes. Fogalmazhatunk úgy: a magyar csapatban az volt az extra, hogy szinte mindenki jól szerepelt.

Ám az extra teljesítmény az egyének szintjén elmaradt, az extra az lett volna, ha Halász Bence nyer, ha Krizsán Xénia érmes, ha Molnár Attila vagy Kéri Bianka döntőt fut. Mindenki odáig jutott el, ameddig reálisan elképzelve eljuthatott, annál magasabbra azonban senkinek sem sikerült. Az 5-öst megkapták nagyon sokan, a csillagos 5-ös viszont nem jött össze senkinek. Ezzel nem megbántani akarnám a versenyzőket, mert ötven darab ötössel azért haza lehet jönni, inkább csak egy tényt közlök.

Az, hogy a magyar csapat szempontjából sikeres volt-e a világbajnokság, úgyis a jövőben fog eldőlni. Leginkább jövőre Párizsban.

Nem gondolnám, hogy fenyegetne az, ami a '98-as budapesti Európa-bajnokság után történt, hogy 2000-ben az olimpiáról már nulla ponttal érkeztünk haza, de őszintén szólva, én már tragédiaként élném meg azt is, ha ezután a vb után jövőre legjobbjainknak ugyanúgy az Európa-bajnokságot kellene preferálniuk a felkészülés során az olimpiával szemben, mint ahogyan tavaly kellett a müncheni Eb-t a világbajnoksággal szemben. Persze, egy Európa-bajnokságon könnyebb jobb eredményt elérni, ám ami tavaly történt, az jövőre egészen egyszerűen nem lehet opció!

Kulcsfontosságú kérdés lesz az is, mi történik majd a Magyar Atlétikai Szövetségben. Mert egyfelől persze ez a vb-szereplés mindenképpen jelent egyfajta védelmet a jelenlegi vezetésnek, de azt is kár lenne tagadni, hogy a MASZ-t jelenleg azok irányítják, akik egy éve a vb szervezéséből kiszorultak. Mint ahogyan azt is ki kell mondani, hogy közülük azért páran nem igazán örvendenek jelentős népszerűségnek a tagság soraiban. Ezek az eredmények inkább köszönhetőek kemény, már-már diktatórikus módszereiknek, mintsem egy jóhangulatú munkának.

Amiből ki tudja, mennyi lesz jövőre. Azért is fontos kérdés, hogy mi történik majd a Szövetségben, mert borítékolható, hogy a vb hatására azért jóval több gyerek jelentkezik majd a szakosztályoknál, mint eddig. És komoly kérdés, hogy ezek a gyerekek milyen kezekbe kerülnek majd. Hogy miként fogadják majd őket, hogy lesz-e elegendő utánpótlás-edző egyáltalán, hogyha igen, ők mennyire képzettek. Szóval, lesz itt feladat elég, és talán azt sem szabadna elhallgatni, hogy egy ilyen vb-t követően a közép-és hosszú távú céloknak sem feltétlen ugyanazoknak kellene lenni, mint eddig. A norvégok, svédek, hollandok, belgák előrelépése bizonyítja, hogy atlétikában is meg lehet célozni a csúcsot, szinte bármelyik versenyszámban.

A körülmények most már adottak. A Nemzeti Atlétikai Központban van egy világszínvonalú edzőpálya, felújították az MTK-t és a Honvédot is, és elkészült a TF-pálya is. Nincs mire panaszkodni.

Egyetlen kínzó kérdés maradt csupán: mi lesz magával a stadionnal.

Amely alighanem túl nagy lett. Nem a vb-re persze, arra rendben volt, hanem majd most. Egy világbajnokságra a 36 000 férőhely rendben volt, a visszabontást követően viszont a 15 000 egyszerűen túl sok. Még ezzel a világbajnoksággal a hátunk mögött is elképzelhetetlen, hogy legyen olyan egynapos verseny Magyarországon – akár Gyulai Memorial, akár bármi más –, amire ennyi jegy elkel. Ha innen közelítjük meg a kérdést, azt kell mondanom, még a fele is túl sok lenne. Jól érzékelteti a problémát, hogyha minden elkészül majd, akkor Budapesten kétféle atlétikapálya lesz: az egyikben elférnek maximum (jóindulattal) 1000-en, a másikban 15-ször ennyien.

És közte semmi.

És sajnos azokat is ki kell ábrándítsam, akik az olimpiai álmokat szövögetik. A dolgok jelen állása szerint, egy olimpiára egy 36 000-es atlétikai stadion kicsi. Van négyévente egy hét ebben a sportágban, amihez egy 50-60 000-es atlétikai stadion szükségeltetik, tehát annak a visszaépítése, amit most majd elbontunk sem opció.

Szóval nem tudok mást tenni, mint feltenni újra a címben már megfogalmazott kérdést: mit csinálunk a vázával?