Az atlétikai vb-vel nincsen semmi baj, ha valamivel baj van, azok mi magunk vagyunk

Ne feledjük, 2017-ben, amikor az első vizes világbajnokságot rendeztük, azt mondtuk, hogy az a világ harmadik legnagyobb sporteseménye. Mivel 2023-at írunk, így az atlétikai világbajnokság a harmadik legnagyobb. Így megy ez mifelénk. De legalább most már nem kell füllenteni, bátran megmondhatjuk az igazságot. Tényleg az atlétikai világbajnokság a legnagyobb az olimpia és a labdarúgó-világbajnokság után.

És egyben a legnagyobb azon sportesemények közül, amikben egy Magyarország méretű ország reálisan gondolkodhat.

Ez akkor is így lenne, ha békében és barátságban éldegélnénk itt egymás mellett, és nem a végletekig két pártra szakadva, politikai hovatartozás alapján megítélve adott esetben abszolút szakmai kérdéseket is.

Így viszont ott tartunk néhány nappal a világbajnokság kezdete előtt, hogy hiába tűnik úgy, hogy minden rendben lesz, hogy szépen felkészültünk, hogy készen állunk arra, hogy rendezzünk egy igazán jó vb-t, hogy akár élvezhetnénk is az egészet, hogy adott esetben boldogok is lehetnénk, az ország egy jelentős része látványosan nem tud ezzel az egésszel mit kezdeni.

Az, hogy Magyarország atlétikai vb-t rendezhet, nem idén dőlt el. De még csak nem is tavaly, vagy tavalyelőtt. Hanem 2010-ben, 2014-ben vagy éppen 2018-ban, az országgyűlési választásokon. Akkor dőlt el, hogy mi olyan ország leszünk – vagy olyan ország szeretnénk lenni -, amelyik ilyen jellegű és léptékű események megrendezésére pályázik, és ami még ennél is fontosabb: olyan feltételeket teremt a jogtulajdonosok számára, amilyen feltételekkel általában el is nyeri a rendezést. Egyetérteni, vagy egyet nem érteni azzal, hogy mi ilyen ország lettünk – vagy inkább voltunk, amíg be nem ütött az infláció - mindenkinek szíve joga.

Van azonban néhány dolog, amit fontos tudni ahhoz, hogy az ember reálisan értékelje mindazt, ami körülötte zajlik.

Többször leírtam már, hogy talán az egyetlen olyan kérdés, ahol elmosódni látszik a határvonal a kormánypárti és ellenzéki szavazók között, a stadionépítések kérdése. Talán ez az egyetlen olyan kérdés ebben az országban, amely még a Fidesz-szavazókat is megosztja. Nagyon sokan látják úgy közülük, hogy olyan sok stadionra, mint amennyi 2010 óta Magyarországon épült, egészen biztosan nincsen szükség.

Rengetegen érzik úgy - és felsorakoznak ezzel az ellenzéki szavazók mellé - hogy abból a pénzből, amit 2010 óta stadionépítésre fordítottunk, sokkal hasznosabb, fontosabb dolgok is épülhettek volna.

Mondják ezt úgy, hogy abban is gyakorlatilag mindenki egyetért, hogy a magyar sportinfrastruktúra 2010 táján szinte teljesen le volt gatyásodva.

Ám ha a másik oldalt nézzük - az ellenzéki szavazókat, ahol a stadionépítések elutasítottsága szinte 100 %-os -, ott is akadnak jónéhányan, akik elismerik, hogy a Népstadion olyan szörnyű állapotban volt már, hogy egy új fővárosi stadion építésének már nem nagyon volt alternatívája. Aki járt az elmúlt 20-25 évben nemzetközi színvonalú futball (vagy atlétikai) stadionban bárhol a világon, az számára teljesen egyértelmű volt, hogy az új Puskás Aréna egyszerűen nem épülhet meg úgy, hogy körülötte futópálya van.

Az ilyen koncepció felett (atlétika-foci 2in1) egyszerűen eljárt az idő, egy ilyen stadionnak semmi értelme nem lett volna, semmire sem lett volna jó. Sem focira, sem atlétikára. Azzal viszont, hogy az atlétika – mondom még egyszer, jogosan – kiszorult a Puskásból, gyakorlatilag nem maradt a fővárosban olyan pálya, ahol 300-nál több ember le tudott volna normálisan ülni. Ne tévedjünk: a Gyulai Memorial többek között ezért került át Székesfehérvárra, nem pedig azért, mert a szervezők mondjuk így látták jónak.

Szóval egyfelől volt beruházás – szükség volt egy új Nemzeti Stadionra –, amit nagyon sokan támogattak, és volt egy sportág, ami emiatt nehéz, már-már méltatlan helyzetbe került.

Értem, hogy sokan szeretnek általánosítani, egyszerűsíteni, de ez pont olyan, mintha azt mondanánk, nincs szükség uszodára Pécsett, mert van már kézilabdapálya. Mindettől persze releváns kérdés marad, hogy ilyen és ekkora stadionra volt-e szükség? És oda kellett-e építeni, ahova végül épült? Hiszen az egyértelmű, hogy egy rozsdaövezetet sikerült ugyan felszámolni, ám azon lehet vitatkozni, hogy egy ilyen stadionnak feltétlenül egy értékes Duna-parti telken van-e a helye.

Mint ahogyan az is érdekes kérdés, hogy a világbajnokság végeztével, ha majd visszabontják a stadiont a végleges méretére, akkor nem lesz-e esetleg túl nagy. Ezek értelmes kérdések, ezek olyan kérdések, akikről lehet, lehetett vitatkozni, de lepillantva a Rákóczi-hídról, azt hiszem már nem éppen időszerűek. Ez a stadion már ott van, és gyanítom, ott is marad.

Az, hogy Magyarország majdnem egy évtizeden keresztül gyakorlatilag minden világversenyt meg akart rendezni, amit csak meg lehetett, biztosan nem volt egy ideális állapot. Erre talán a legjobb példa a bevezetőben már emlegetett megszámlálhatatlan mennyiségű úszó- és vízilabda-világverseny.

Tényleg komoly meló összeszámolni, hogy a 2006-os Európa-bajnokság és a 2027-es világbajnokság között hány ilyen-olyan pályás világversenyt rendeztünk. Ám ettől még nem lehet azt mondani, hogy mondjuk egy (1) Eb-t vagy egy (1) vb-t ne lett volna érdemes megrendezni ez idő alatt. Nem ezzel a kettővel volt/van a baj, hanem az összes többivel.

Azt is tudjuk már, hogy teljesen értelmetlen dolog elverni több mint egymilliárd forintot egy junior ökölvívó világbajnokságra. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna értelme mondjuk megpályázni egy Giro d’Italia Nagy Rajtot. Budapest egy világváros, ahhoz, hogy jó hely is legyen, ahhoz kellenek események is. Koncertek, fesztiválok, bármi.

Teljesen egyértelmű, hogy lehetett volna jobban szelektálni, és nem lőni mindenre, hanem kiválasztani mondjuk azokat a versenyeket, amiknek tényleg van értelme, ám az, hogy voltak rossz döntések, az nem jelenti azt, hogy minden döntés rossz volt. A 2010 óta Budapesten megrendezett sportesemények közül az atlétikai világbajnokság egyértelműen az értelmesebbek közé tartozik, a Giro-rajttal, az első vizes világbajnoksággal, és talán a kézi Európa-bajnoksággal együtt.

Persze nem attól van értelme, mert egyszer majd visszahozza az árát, vagy mondjuk nyereséges lesz a rendezés, mert ez soha nem lesz így, ilyen szintű eseményeknél ez nagyon ritkán jön össze, bárhol is járjunk a világban. Abban sem hiszek, hogy majd egy sportesemény következtében később sokan ellátogatnak hozzánk, vagy, hogy jóhírünket viszi a világban egy-egy ilyen rendezvény és hasonlók. Abban hiszek, hogy az élet úgy jó, ha éljük. Ha történik valami. És egy Giro-rajt, egy úszó vb, vagy egy atlétikai vb olyan dolog, amiért érdemes élni.

Igen tudom, tudjuk, ezek a rendezvények mennyibe kerültek, hogy rettenetesen drágák lettek a végén. Tudom, tudjuk, hogy sem az építkezéseket, sem a rendezést úgy általában, nem a prudens, átlátható gazdálkodás jellemezte. Ám arról, hogy ilyen drágák lettek, arról aligha maguk a rendezvények tehetnek. Butaság magukat a rendezvényeket utálni emiatt.

És igen, tudom, tudjuk, hogy ebből a pénzből mi mindent lehetne elérni az egészségügyben, hogy az a majd 300 milliárd forint, amibe ez a világbajnokság stadionépítéssel együtt kerül, az hány pedagógus hány havi munkabérére lenne elég. Ám vaknak kell lennünk, hogy azt gondoljuk, ha nem lenne atlétikai vb, ha ez a majdnem 300 milliárd ott lenne még a büdzsében, akkor bármi is másként történt volna az egészségügyben az elmúlt években, vagy másként alakulnának a pedagógusbérek.

Ugyanúgy itt sincs semmiféle korreláció, mint ahogyan a mezőkövesdi stadion és a Nemzeti Atlétikai Központ esetében sem volt. Magyarország kormányának pillanatnyilag ezek a preferenciái.

Ha valaki nem ért egyet ezekkel a preferenciákkal, annak természetesen jogában áll tiltakozni, távol maradni, tudomást nem venni arról, ami történik. Csak nem tudom, hogy az utóbbi kettőnek van-e bármiféle értelme. A ceh már ki van fizetve, és jó eséllyel mindannyiunk életének ez lesz a legnagyobb sporteseménye, amit megrendezhetünk, amit a saját hazánkban végignézhetünk. Egy olyan esemény vár ránk, ami egyszerűen nem tud rossz lenni. Lehet persze puffogni, sopánkodni, hogy nincs ez így jól, ám ennél szerintem eggyel jobb, ha megpróbáljuk szeretni.

Nem lesz nehéz egyáltalán!