Az atlétika végül megvédte az atlétanőket

Visszatérve a mai témához: tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ez az egész problémakör a mai vészterhes idők sajátja, és pusztán a tudjukkik keresnek maguknak megfelelő elfoglaltságot, azokra az időkre, amikor már végeztek óvodásaink nemátalakító műtéteivel. Nem, ez korántsincs így.

Már az 1968-as mexikói olimpiára nevezett női sportolókat is kromoszómavizsgálatra kötelezték, és csak azokat engedték indulni, akik 23 XX kromoszómapárral rendelkeztek, továbbá már a hetvenes években is teniszezhetett a női mezőnyben egy bizonyos Reneé Richards, aki Richard Raskind néven látta meg a napvilágot, ám 1975-ben nemátalakító műtéten esett át.

Richards egészen a világranglista 20. helyéig jutott és egy 1977-es bírósági döntésnek köszönhette, hogy a nők között indulhatott a US Openen, annak ellenére, hogy az abban az időben megkövetelt kromoszómavizsgálatnak nem volt hajlandó alávetni magát. (Két érdekes mellékszál: Richards nemváltó műtétjéről először Tucker Carlson édesapja számolt be az amerikai médiában, illetve 1977-ben a US Openen Richards párosban döntőt játszott, ahol csak a Navratilova/Stöve duótól kapott ki. Később Richards Navratilova edzője lett, és két wimbledoni bajnoki címhez segítette.)

Fontos leszögeznünk, hogy bár egy problémakörről beszélgetünk – a fair női sportról – valójában két problémáról.

Az egyik az, hogy a transznemű sportolók miként versenyezhetnének választott nemüknek megfelelően - ha versenyezhetnek egyáltalán -, a másik pedig a hiperandrogenizmussal élő nők problematikája, amit a nemzetközi sajtóban leginkább DSD néven emlegetnek. A hiperandrogenizmus egy olyan betegség, ami megnövekedett tesztoszteronszinttel jár, ez viszont a versenysportban általában előnyt jelent.

Butaság azt hinni, hogy bárki nemátalakító műtétnek vetné alá magát azért, hogy esetleg világhírű sportoló lehessen, mint ahogyan azt is, hogy akik hiperandrogenizmussal élnek, azok passzióból viselik azokat a terheket, melyek ezzel az állapottal járnak. Úgyis, mint férfias megjelenés, szőrnövekedés, mély hang, menstruációs zavarok, meddőség, stb.

Őket a Jóisten valamiért így teremtette, és csak egy dolgot szeretnének: ebben az állapotukban valahogy sportolni, versenyezni azok között, ahová úgy gondolják, hogy valók.

Ennek semmiféle akadálya nincsen akkor, ha egy transznemű férfi szeretne ciszférfiak között indulni, (ciszférfiaknak/nőknek azokat nevezzük, akik elégedettek a születésükkor nekik rendelt nemükkel) mindössze egy TUA-igazolást kell benyújtaniuk, mint azoknak a sportolóknak, akik legálisan szednek olyan gyógyszert, mely doppinglistás szert tartalmaz, hiszen ők tesztoszteron-injekciókat kapnak nemváltó műtétjüket követően.

A transznemű nők és a cisznők közös versenyzése viszont talán mindennél nagyobb ellenállásba ütközik szinte minden sportágban, így az atlétáknál is. Pedig az atlétikának sosem volt Reneé Richardsa, bár a világ egyik legismertebb transz nője, Caitlyn Jenner egykoron Bruce Jenner néven olimpiai bajnok volt tízpróbában (1976, Montréal). Atlétikában soha nem indult még világversenyen a nők között olyan, aki férfinak születetett volna, nem úgy, mint például a súlyemelőknél, ahol az új-zélandi Hubbard ott lehetett Tokióban az olimpián. És az atlétáknál olyan félelmetes eredményeket sem ért el senki transzneműként még, mint például az úszóknál Lia Thomas.

Cserébe viszont ott volt a sportágnak a nők és a hiperandrogenizmusban szenvedők közös versenyzésének ügye, melyet sokáig nem nagyon sikerült megfelelő korlátok közé szorítani. A két probléma gyökere azonban ugyanaz. Ahogyan a NOB fogalmaz:

Normális társadalmakban persze, ahol a méltányosság és a befogadás fogalma egyáltalán értelmezhető.

A NOB először 2004-ben engedélyezte, hogy transznemű nők cisznemű nők között versenyezzenek, abban az esetben, ha előzetesen nemváltó műtétet hajtottak végre rajtuk, és kétéves hormonpótló terápián estek át, pedig ekkor nem igazán létezett olyan publikált szakirodalom, amely a transznemű nők bevonását indokolta volna. A döntéshozók nagymértékben támaszkodtak az amszterdami orvostól, Louis Goorentől származó információkra, aki a transzneműek vizsgálatának szakértője volt, és társszerzője volt egy fontos tanulmánynak, amely tizenkilenc transznemű nőt vizsgált a hormonterápia megkezdése után.

Apró szépséghibája volt a dolognak, hogy a NOB döntéshozói Goorenen kívül mással nem nagyon konzultáltak, a 19 transznemű nő közül pedig egy sem volt sportoló. Ettől még tény, hogy mivel a kísérletben szereplő transz nők szervezetében egy évig nem termelődött tesztoszteron, szervezetük tesztoszteron- és hemoglobinszintje megegyezett a cisz nők hemoglobin- és tesztoszteronszintjével, magasságuk értelemszerűen nem változott, a két csoport közötti izomtömeg-különbség pedig a felére csökkent. Mint ahogyan az is tény, hogy a NOB úgy hozott döntést a kérdésben, hogy az erőt, a gyorsaságot, a robbanékonyságot vagy az állóképességet a kísérletben egyáltalán nem vizsgálták.

A mából visszatekintve talán nem túlzás némiképp elhamarkodottnak tekinteni a 2004-es döntést, még akkor is ha megállapodunk abban, hogy a döntés végül nem járt drámai következményekkel. Még akkor sem, ha jónéhány sportági szakszövetség egy darabig alkalmazkodni próbált a NOB döntéséhez, és néhány sportágban néhányan versenyezhettek transzként. Mindezt azonban különösebb eredmény, és különösebb sajtóvisszhang nélkül tették.

Pedig aligha Semenya volt az első olyan atlétanő, aki ilyen problémákkal küzdött, sőt még csak azt sem merném mondani, hogy ő volt az atlétika első interszexuális világ- vagy olimpiai bajnoka. A helyzet azonban 2016-ra kétségtelenül tarthatatlanná vált. A riói olimpián 800 méteren a dobogón csak és kizárólag interszexuális atlétanők állhattak, Semenya, Wambui és Niyonsaba mögött a többiek gyakorlatilag a negyedik helyért versenyeztek. A World Athletics (WA) hatalmas nyomás alá került, ám ők - talán nem meglepő módon, hiszen a szervezetet Lord Sebastian Coe irányította - mindenképpen olyan döntést szerettek volna hozni, amely a Nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) előtt is megállja a helyét.

Coe nyilván tudta, hogy Semenya perelni fog, illetve a neveltetése, világlátása sem tette lehetővé, hogy egy általa irányított szervezet mindenféle bizonyíték nélkül, kvázi „bemondásra” kizárjon valakit/valakiket a versenyből. Éppen ezért a WA megrendelt egy tudományos kutatást, alighanem csilliárdokért, ami arra jó volt, hogy amikor Semenya beperelte a WA-t akkor megvédje a szervezetet, ám arra nem volt jó, hogy a megvédje magukat a cisz nőket.

2016-ban az interszexuális atlétanőket kitiltották a 400 méter és az 1 mérföld közötti távokról, a többi versenyszámban pedig 5 nmol/literben maximálták a tesztoszteronszintjüket, melyet ők nyilvánvalóan csak gyógyszeres segítséggel voltak képesek elérni. Akik az atlétikában élnek, azonnal tudták, hogy ez csak egy félmegoldás. A magasabb tesztoszteronszint nem csak 400 és 1609 méter között jelent előnyt, hanem gyakorlatilag minden versenyszámban, nem véletlen, hogy annak idején a hetvenes, nyolcvanas években, amikor még lazábbak voltak az ellenőrzések, az egyik legnépszerűbb doppingszer volt, és jónéhány korszakos világcsúcs mögött sejtik sokan még ma is a férfi nemi hormont.

A tokiói olimpián 200 méteren két interszexuális futónő volt a döntőben, közülük Christine Mboma ezüstérmet szerzet, később pedig Francine Niyonsaba megdöntötte a 2000 méter világcsúcsát. A tokiói 200-as döntőben tisztán látszott, hogy Mboma és Masilingi sokkal jobban bírják a táv utolsó 40 méterét, mint a többiek, szembeszökő volt, hogy interszexuálisként a táv végén ők előnyben vannak a többiekkel szemben.

Itt avatkozott közbe a World Athletics.

Március 31-től csak azok az interszexuális atlétanők versenyezhetnek bármelyik versenyszámban, akiknek a tesztoszteronszintje két éven keresztül 2,5 nmol/liter alatt van, tehát pont a fele a korábbi értéknek. Egyedül azok lehetnek kivételek, akik korábban is mértek, akik korábban is versenyeztek, nekik nem kell két évig a megadott érték alatt lenniük, elég csak hat hónapig.

Az, hogy a jelenlegi döntés nem teljesen fair az interszexuális futónőkkel szemben, az nem kérdés, lehetett volna talán nagyobb empátiával meghozni azt, hamarabb szólni, figyelmeztetni az érintetteket, hogy ne készüljenek feleslegesen.

Ha minden jól megy, a World Athleticsnek most sikerült megvédenie őket, a kérdés csak az, mi tartott ennyi ideig? Miért nem lehetett ugyanezt a döntést meghozni már évekkel ezelőtt? Vagy ha úgy tetszik, mitől ment ennyire félre a 2016-os 5 nanomolos szabály? Miért csatlakozott először az atlétika a NOB 2004 stockholmi konszenzusához, miért nem mondták ki már akkor, hogy aki férfiként átesik a pubertáson, az nem versenyezhet már a nők között soha többé?

A válasz talán ott keresendő, hogy egy nagyon nehezen kutatható témáról beszélünk, legyen szó akár a transznemű nők sportjáról, akár a hiperandrogenizmussal élőkéről. A sportszakembereknek van egy sejtésük, ez a sejtés pedig az, hogy ez a dolog nem nagyon működik, és hogy a cisznemű nők sportját el kell választani a transz- és interszexuális nők sportjától, mert ha közösen versenyeznek, az szembemegy a modern sport két alapelvével, azzal, hogy a verseny legyen fair és biztonságos. Szóval van ez a sejtés, ami igazolódni látszik, ám amit azért nem ártana tudományos módszerekkel is bizonyítani. Normális körülmények közepette legalábbis így illene.

Ám pont a 2016-os 5 nmolos szabály világít rá, hogy tolhat bárki, bármennyi pénzt egy kutatásba, az adott esetben hozhat hibás eredményt is. Nyilván ilyen távolságból ezt inkább csak sejteni lehet mi lehetett a hiba, de úgy fest, hogy mindkét esetben a tudományos bizonyíthatóság azzal a problémával küzdött, hogy nem volt elég minta.

Mert persze egy pohár bor mellett bárki állíthatja, hogy használják fel mondjuk Marita Koch, vagy Jarmila Kratochvilova eredményeit akkor, amikor bizonyítani akarják, hogy a tesztoszteronnak teljesítményfokozó hatása van, ám mivel ők hivatalosan negatív doppingtesztet produkáltak, így ez egy tudományos kutatásban aligha lehetséges. Sőt, legjobb estben valamilyen mondvacsinált okkal ki lehet ezeket az eredményeket hagyni, de igazából pont a túloldalon kéne számításba venni őket. A tesztoszteron nélküli eredményeknél.

Nagyon kevés az olyan atléta, akiről biztosan tudjuk, hogy hiperandrogenizmussal él, élt, versenyzett, szinte csak olyanok vannak, akikről sejtjük. Viszont sokan vannak, akikről azt sejtjük, hogy éltek a tesztoszteron teljesítményfokozó hatásaival, ám az eredményeik a tiszta eredmények között szerepelnek. És ez nagyon félre tud vinni egy ilyen kísérletet.

Mint ahogyan a transz nők – cisz nők eredményeinek összehasonlításakor is hasonló a helyzet. Nehéz megfelelő mintát találni.

2015-ben, amikor a NOB felülvizsgálta a saját szabályait a transz sportolók versenyzését illetően, a kanadai Joanna Harpert hívta segítségül, aki egyfelől maga is egészen jó maratoni futó volt egykoron, másfelől később átesett egy nemátalakító műtéten.

Harper azt próbálta bizonyítani, tudományos módszerekkel, hogy a transz nők eredményei nem lesznek jobbak a nemátalakító műtétet követően, mint a cisz nők eredményei, és hogy gyakorlatilag nincsen versenyelőnyük velük szemben. A kutatás nyilvánosan hozzáférhető, és a végkövetkeztetésnél is sokkal érdekesebb, amikor Harper arról ír, milyen nehézségekbe ütközött az adatgyűjtés során, és milyen nehéz volt összevetni a különböző adatokat.

Harper nagy nehézségek árán is mindössze nyolc olyan sportolót talált, akik ugyanabban a sportágban versenyeznek, említésre méltó eredményük volt férfiként és lett nőként, legalább nagyjából hasonló intenzitással edzettek a nemátalakító műtét előtt és után is. Azt gyanítom, ha nem lennének szerte a világon tömegfutóversenyek, ezernyi indulóval mindenütt, bárki számára hozzáférhető eredményekkel, akkor Harper ezt a nyolc sportolót sem találta volna meg, és ezt az alapvetően elég szerény mintán végrehajtott kísérletet sem tudta volna elvégezni.

Nyilvánvalóan és érthetően egy rettenetesen zárt közegről beszélünk, ahol nagyon sokan nem merik felvállalni a múltjukat, inkább titkolóznak. A nyolc szereplő közül kettő például egy ilyen – valószínűleg nem túl sokak által olvasott – publikációban is csak anonim vállalta a részvételt.

Önmagában férfi és női sporteredményeket sem egyszerű összehasonlítani tudományos szempontból. Ki mondja meg, hogy többet ér-e egy 69 perces félmaratoni a nőknél, mint egy 61 perces a férfiaknál? Persze létezik egy általános megközelítés, hogy a nők átlagosan 10-11%-al futnak lassabban, mint a férfiak, ám ennek az adatnak a használata azért nem tűnik túlontúl tudományosnak.

Önmagában nem egyszerű összevetni akárcsak egy félmaratoni eredményt mondjuk egy maratonival sem (bár erre azért ott a Spiriev-pontértéktáblázat, amit viszont a szerző nem használt), ám a legnagyobb probléma azt hiszem az, hogy különböző versenyeken mások a körülmények. Hol meleg van, hol hideg, hol hátszél fúj, hol ellenszél, van, aki mondjuk futott egy maratonit Berlinben sík pályán, aztán Bostonban vagy New Yorkban egy másikat dimbes-domboson. Ezen túl hogyan tudja bárki számszerűsíteni azt, hogy valaki jó vagy rossz formában van-e, volt-e motivációja vagy éppen nem, beteg volt-e a verseny előtt pár héttel vagy nem, sérült volt-e valamikor vagy sem, meghízott-e vagy lefogyott, továbbá, hogy kin milyen életkorban hajtották végre a nemátalakító műtétet?

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a kutatás hét évig tartott, és nem csak egy-egy verseny eredményeit hasonlították össze egymással, egy-egy alanynál, hanem lehetőség szerint többet, ha mód volt rá, a hét év alatti összeset. Próbálták összegyűjteni a létező legtöbb mintát, hogy kellően nagy adatmennyiséggel csökkentsék le a hibahatárt.

Ám erősen kétséges, hogy ez az adatmennyiség így, ilyen formában elegendő-e, pláne, hogy maga a szerző jegyzi meg, hogy a nyolc alany egyike sem volt igazi elit futó. Mégpedig azért nem, mert az elit futók között nincsenek transzneműek. És mivel eddig nem voltak, amíg a szabályok lehetővé tették volna, most már, hogy nem teszik lehetővé, szinte biztosan nem is lesznek. Ellenben nagyon úgy fest, hogy pont ez – a nehezen, vagy szinte egyáltalán nem kutathatóság – vezette el a World Athletics tanácsát ahhoz, hogy meghozza a helyesnek tűnő döntést. Nem történt más, mint hogy mindkét kérdésben – transz- és interszexuálisok – hallgattak azokra, akik évtizedek óta a sportágban élnek. Beszélgettek velük, és megfogadták a tanácsukat.

Néha ez sem árt.