Legyen szexi, trendi meg izgi, az öregek meg nézzenek, amit akarnak - kinyírjunk még egy sportágat?

Az utóbbival nyilvánvalóan semmi gond nincsen, az előbbivel azonban annál inkább.

Ne tévedjünk: nyomtól-nyomig tartó távolugrás létezik. Leginkább általános iskola harmadik osztályban, amikor is a gyerekek ismerkednek a versenyszám alapjaival. Ha jól rémlik, mi negyedikben már rendesen ugrottunk, de lehet, hogy tévedek egy évet ide vagy oda. Nyilván utána lehetne nézni, hogy hány éves korig szerepel a nyomtól-nyomig tartó távolugrás a Nemzeti Alaptantervben, (vagy hogy szerepel-e még a távolugrás egyáltalán), de aligha volna érdemes.

Ami persze nem azt jelenti, hogy ne ugorhatna ezután, de azt mindenképpen, hogy nagyon komolyan el kell gondolkodni egy ilyenfajta szabályváltoztatáson. Ridgeon azt hozta fel érvként, hogy túl sok a rossz ugrás, a budapesti vb-n például az ugrások harmada rossz volt, ez pedig szerinte egyszerűen időpocsékolás. Ha minden kísérlet számítana, az növelné a versenyek feszültségét és izgalmát.

Ha izgalomra vágysz, ott van mindjárt a jobb kezed – mondta egykoron Hofi Géza, mai mércével mérve politikailag talán kevéssé korrekten, ám precízen, tárgyilagosan és alighanem jól megragadva a lényeget. Mint ahogyan abba az irányba is elindulhatnánk, hogy ilyen alapon a 10 000 méter helyett is futhatnának 800-at, hiszen az izgalom itt is szinte mindig az utolsó két körre összpontosul. Magasban és rúdban pedig elég lenne egyet ugrani, léc nélkül, simán meg tudják mérni manapság már, hogy ki meddig lendült fel. Aztán mehetnénk is haza, nem fecsérelnénk az időnket holmi ugrabugrálással, lécpakolgatással.

Azt pláne nem értem, hogy a gerelyhajítók miért maradnak ki a buliból? Náluk azért néha tényleg méterek maradnak benn egy-egy dobásnál, ha a kidobás tényleges helyét, és azt a pontot tekintjük, ahonnan a kísérletet mérni kezdik. Ráadásul gerelyhajításban még az érvénytelen kísérlet is több, mint távolugrásban, bár picit más origóból, hiszen ők pont azért lépdelnek ki, hogy pörgessék a versenyt.

Nem akarnám azonban elviccelni az egészet, mert ez semmiképpen nem volna fair. Már csak azért sem, mert szakmaibb érveket is tudnék sorakoztatni, továbbá érteni vélem a jobbító szándékot is a tervek mögött.

Sebastian Coe és csapata ugyanis tényleg keményen dolgozik azon, hogy valahogy megmentse magát a sportágat, amely a sikeres budapesti világbajnokság ellenére sincsen feltétlen a legjobb bőrben.

Az Egyesült Államokban a maratoni olimpiai válogató az adott szombaton mindössze 18. (!) legnézettebb sportesemény volt, alig 760 000-en néztek bele, ami jóval kevesebb, mint ahány nézővel egy-egy estét meg lehet nyerni a nézettségi versenyben, akár Magyarországon is. Ebből a 760 000 emberből ráadásul mindössze 38 000 volt 18 és 34 év közötti, míg ugyanezen az estén a Duke – North Carolina egyetemi kosármeccset ugyanebből a korosztályból több mint félmillióan nézték meg.

A New York-i fedettpályás verseny némiképp jobban teljesített 1,2 millió nézővel, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ezt egy hétvégén rendezték az NFL Pro Bowllal, ami 3,85 millió nézőt vonzott. Azon a vasárnapon ez a verseny volt a hetedik legnézettebb sportesemény, ami már nem olyan szörnyű, ám ha a fiatalokat nézzük megint, akkor brutális adatokat kapunk: közülük 69 000-en választották az atlétikát, míg több mint 604 000-en a Pro Bowlt. Magyarul, míg az atlétikaversenyen minden 17. néző volt 34 év alatti, addig a Pro Bowlnál minden 6.

Nemzetközi szövetségek tisztségviselői ilyen számok láttán kezdik el szaporán vetni a kereszteket, hogy aztán hirtelen a szabálykönyvek után kapjanak az eljelentéktelenedéstől való félelmükben. Sokan azt hiszik ugyanis, hogyha egy sportág nézőközönsége öregszik, az egyenlő a halálos ítélettel, hiszen első blikkre tényleg úgy tűnik, hogyha egy sportág nem éri el a fiatalokat, akkor az egy idő után nem fog elérni senkit sem. Pedig a helyzet azért nem ennyire egyértelmű.

Az, hogy valakit 16 évesen vonz a freestyle sí, az nem feltétlen jelenti azt, hogy negyven felett a családi síelésen két gyerekes édesapaként is bedobja a tripla cork 720-at. Sőt, sokkal valószínűbb, hogy nem dob be egyáltalán semmit se, hanem békésen csúszkál a gyerekekkel, Uram bocsá’ board helyett immáron sílécen. Mint ahogyan kocogni is kevesen kezdenek el húszévesen, hogy aztán negyven környékén, amikor az első úszógumik megjelennek, rákapjanak szinte törvényszerűen.

Ahogyan változik egy ember érdeklődése a sportolási szokásait illetően, úgy változik a tekintetben is, hogy milyen sportágat néz. Nyilván akad persze olyan is, amely egész életén keresztül elkíséri, de azért tegye fel a kezét, aki kizárólag ugyanazokat a sportágakat követi, amelyeket követett mondjuk 20-30 évvel ezelőtt.

Azt, hogy ez miért igazán fontos, legérzékletesebben talán a snooker példáján keresztül tudnám bemutatni. A snooker az Eurosporton pillanatnyilag a legnézettebb sportág a kerékpár mellett, vagy inkább picit előtte. Ez számunkra azért is különösen érdekes, mert Magyarországon általunk - és persze Ronnie O’Sullivan által - lett igazán népszerű. Nálunk került először képernyőre, még jó húsz évvel ezelőtt, és azóta is hozzánk kötik a nézők.

A snookert, talán nem meglepő módon, nem a legfiatalabb korosztály nézi, és azt hiszem, soha nem is fogja - mindezt talán alapvetésként is elfogadhatjuk. Nyilván vannak 20-30 éves nézői is, de a legtöbben azért idősebbek. Ha alapvetésként elfogadjuk, hogy a snooker nem a harmincasok sportja, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a snooker jövője azon múlik majd, hogy folyamatosan meg tudja-e szólítani a 40-50-60 éves korosztályt.

Ha pusztán csak azok nézik, akik rácsodálkoztak a snookerre akkor, amikor megjelent, és megszerették azt, akkor baj van, mert akkor előbb-utóbb tényleg elfogynak a nézők.

Ha viszont lesznek időről-időre olyanok, akik úgymond beleöregszenek a snookernézésbe, akkor a snooker meg van mentve. Akkor csak annyi történik, hogy a snookernek a többi sportágénál picit idősebb, ám stabil nézőközönsége lesz. És ha a beleöregedés létezik snookerben, akkor létezhet egy csomó más sportágban is. És lehet ezeknek sportágnak el kéne engednie a tizenhuszonéveseket és megvárni azt, amíg később, idősebb korban, megnyugodva, lehiggadva picit az emberek érdeklődése feléjük fordul.

Ezzel szemben pillanatnyilag majd minden sportág azon mesterkedik, hogy megszólítsa a fiatalokat, ami azért is veszélyes, mert ebben a nagy megszólításban szinte törvényszerűen odavesznek a jelenlegi rajongók. Vagy legalábbis azok egy része. Velük ilyenkor nem foglalkozik szinte senki, a döntéshozók abból indulnak ki, hogy ők úgyis maradnak. Pedig azért ez nem biztos, hogy így van.

Hogy az eredeti példánál maradjunk: lehet, hogy az új távolugró szabályok izgalmassá teszik a szakágat néhány fiatalnak, még az is lehet, hogy rá is kapnak előbb-utóbb miatta, de az is biztos, hogy jónéhányan lesznek, akik pont az új szabályok miatt fordulnak el a szakágtól, esetleg magától a sportágtól is. Lehet, hogy ők, akik elfordulnak, már idősebbek, de azért nem gondolom, hogy fel kéne adni nekik az utolsó kenetet, és egy kézlegyintéssel el kéne és el lehetne engedni őket.

Ha biztosan lehetne állítani, hogy egy fiatal rajongó megnyerésének az ára egy meglévő rajongó elvesztése, egy olyan valaki elvesztése, aki hosszú éveken keresztül követte a sportágat, akkor is azt mondaná az ember, hogy ez azért eléggé vitatható megoldás, eléggé ingoványos terep. Ám ki az, aki garantálni tudja, hogy egy régi rajongó elvesztése biztosan hoz egy új fiatalabb rajongót? Ki az, aki biztos benne, hogy egy-egy ilyen szabályváltoztatás révén biztosan lesznek majd új belépők?

Nagyon sok remek szabályváltoztatást látott már a sporttörténelemben, olyat, amely lendített az adott sportágon, amelyik előrevitte azt. Gondoljunk csak a les szabályra, a tie-breakre vagy a hárompontos dobás bevezetésére. Esetleg arra, hogy milyen szinten pörgette fel a kézilabdát az, hogy a középkezdéssel nem kell már megvárni, hogy a gólszerző csapat visszaérjen a saját térfelére.

Ám ezeknek a szabályváltoztatásoknak a centrumában sosem az állt, hogy ennek vagy annak a generációnak kedvezzenek, hanem az, hogy maga a játék jobb legyen. A többi jött magától.

A távolugrás nem hiszem, hogy jobb lenne azáltal, ha nem lehetne belépni. Ha csak egy elugró zóna lenne, deszka nélkül, akkor nagyobbat biztosan nem fog ugrani senki sem, mint eddig, Mike Powell 895-ös világcsúcsát vissza lehetne vonultatni. Bár azt hiszem, új világcsúcsra mindenképpen szükség lenne, hiszen belépés nélkül, elugró zónával ez így már egy másik versenyszám lenne, annak nem sok köze lenne a jelenleg ismert távolugráshoz. Még a világcsúcs problematikája a legkevesebb egyébként, abból úgysem sokat láttunk az utóbbi időben. A férfiaknál kettőt ugrottak 1968 óta, és a női rekord is 1988-as.

Sokkal nagyobb probléma az, hogy hova vezethet egy ilyen folyamat akkor, ha esetleg rosszul sül el.

Az öttusa példáján keresztül mi, magyarok talán mindenkinél jobban tudjuk, hogy mi lehet a végeredménye annak, hogyha egy sportág nem belülről, nem saját magáért, hanem valamiféle külső nyomásnak engedelmeskedve, valamiféle megfelelési kényszerből változtat a szabályain. Nagyon jól tudjuk, hogy ez az út hova vezethet. Ám ettől még persze nem maradhat mindig, minden a régiben. Sebastian Coe sokszor elmondta és igaza is van akkor, amikor arról beszél, hogy az atlétikának bátornak kell lennie ahhoz, hogy fontos tudjon maradni. Őszintén szólva azonban nehezen tudnám megmondani, hogy egy ilyen mértékű beavatkozás a távolugrás szabályaiba bátor döntés lenne-e.

Félek tőle, hogy sokkal inkább vakmerő.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!