Gyulai Miklós inkább lemond, de semmiképpen sem rúgja ki Deutsch Tamás öccsét

A távirati iroda sorai már csak azért is meglepőek, mert a nyílt levél így zárul: "Kérem továbbá, hogy a nyílt levelem tartalmát mindenki teljes terjedelmében közölje!" – ők mégis szemlézték a levelet. Én ilyen bátor nem vagyok, viszont az utolsó dolog, amit tenni szeretnék, hogy Gyulai Miklós bármiféle levelét teljes terjedelmében idézzem, így inkább csak jelzem, a levelet itt találják, a távirati iroda tudósítását pedig itt olvashatják. Érdekes olvasmány mindkettő.

Különösen akkor, ha az ember tudja, hogy az elnökség Gyulai által puccsistának és rebellisnek nevezett tagjai (szg#151 – A magyar atlétika elmúlt 16 éve – A jó nem ilyen), Zsivoczky-Farkas Györgyi, Németh Zsolt (Halász Bence edzője) és Tölgyesi Előd pont azért gyűjtöttek aláírásokat, hogy már július 10-én, egy rendkívüli küldöttgyűlés keretein belül szavazzanak az elnök és a teljes elnökség személyenkénti visszahívásáról. (Ami azt jelenti egyébként, hogy a ”puccsisták” saját maguk ellen is bizalmatlansági szavazást kezdeményeztek.)

Mindezek fényében az ember a szeptember 1-jei időpontot még csak-csak érti, (a hátterét meg is írtuk már: A Gyulai–Deutsch-páros sorsa eldőlt, de azért elköltenének még 3 milliárdot a nyáron), a csúsztatásokhoz-hazugságokhoz is hozzászokott az évek során, ám ez a durcás kisgyerek hangnem azért némiképp meglepő.

Már több mint két év telt el azóta, hogy a ”rebelliseket” megválasztotta a tagság, azóta nem tud mit kezdeni Gyulai és Deutsch Péter vezérigazgató azzal, hogy élnek olyan emberek is a földön, akik kérdeznek, gondolkodnak, és nem pusztán aláírnak mindent, amit eléjük tolnak. Azt még érti is az ember, hogy miért nem sikerült ez alatt a két év alatt megtanulni, hogy miként lehet egy elnökséget normálisan, kultúremberhez méltóan, a másik felet meghallgatva, konszenzusra törekedve vezetni, hiszen az előző nem olyan rendszer volt, ahol az ilyesminek nagyon nagy kultúrája lett volna.

Azt viszont, hogy miért nem lehetett mindezt legalább április 12. után megpróbálni, azt már nem nagyon érti senki. Miért kellett ugyanúgy izomból megpróbálni lenyomni mindent, mint annak előtte? Honnan táplálkozott ez az agresszivitás? Legfőképp: honnan volt ez a fene nagy önbizalom?

Még a lemondólevél is tele van csúsztatással, fenyegetéssel. Egyáltalán nem felel meg a valóságnak az, hogy az elnökség azt a javaslatát hagyta ezúttal jóvá, amit már kétszer visszautasított, az a szó pedig, hogy elvárom, legalábbis furcsán hat egy olyan levélben, amiben valaki a lemondását jelenti be. Miért gondolja Gyulai, hogy ő még bármit is elvárhat? Miért kéne azoknak is lemondaniuk vele együtt, akik eddig is vele szemben álltak, és akiknek két év kemény munkája van abban, hogy a tagság végre elég bátor legyen ahhoz, hogy fellépjen a jelenlegi vezetés ellen?

Egyáltalán: hogyan lehet valakinek bármiféle elvárása bárkivel szemben, ha ő maga három évig vezette úgy a szövetséget, hogy a vezérigazgató, Deutsch Péter viselt dolgairól, az ellene zajló nyomozásról, feljelentésről soha egy szót sem szólt? Sem a tagságnak, sem senki másnak. Mint ahogyan a lemondólevélben sincs szó semmi ilyesmiről. És nincs szó arról sem, hogy mi lesz majd a vezérigazgatóval, vagy éppen Deutsch Péter jobb kezével, aki most éppen stratégiai és sportszakmai tanácsadóként tevékenykedik.

Nincs szó senki másról és semmi másról, csak arról, hogy Gyulai lemond majd, de akkor, amikor ő akar.

Ám a világ nem így működik. Legalábbis április 12. óta nem. A tagságnak, sőt nemcsak a tagságnak, hanem az adófizetőknek is jogos igénye, hogy ne bízzanak rá milliárd forintokat olyasvalakikre, akik ellen büntetőfeljelentés van folyamatban. Gyulainak és Deutschnak az a szándéka, hogy ugyanúgy rendezzék meg a Gyulai Memorialt, ahogyan eddig. Átláthatatlanul, méregdrágán és legfőképp: Deutschhoz így-úgy köthető cégeken keresztülfuttatva.

Nyilván nem véletlen persze, hiszen a Gyulai Memorial egyike a világ legdrágább atlétikai versenyeinek, költségvetésével csak a legnagyobb versenyek veszik fel a versenyt, ha felveszik egyáltalán. A szakmában etalonnak számító zürichi Weltklasse idei költségvetése például 9 millió euró, ami jelen árfolyamon 3 milliárd 150 millió forint. Ez nem azt jelenti persze, hogy a verseny ennyibe kerül a svájci adófizetőknek, hiszen ebben a 9 millió euróban már a szponzori bevételek, a jegybevétel és a televíziós jogdíjak is benne vannak. Ezzel szemben a magyar adófizetők durván ennyi pénzzel támogatják a Memorialt. Nagyjából egymilliárd forinttal a MASZ-on és további majdnem kettővel az NRÜ-n keresztül.

Ilyen volumenű támogatás bárhol a világon elképzelhetetlen.

Már csak azért sem, mert 3-4 millió euróból pazar Diamond League-versenyt lehet rendezni, még úgy is, hogy a kiadási oldalon Diamond League-szintű, kiemelt pénzdíjakkal kell számolni, amilyenek a Gyulai Memorial esetében nem merülnek fel. ( Például a 2017-es párizsi verseny megállt 1,7 millió euróból.)

Nyilvánvalóan a most felálló Vagyonvédelmi és Visszaszerzési Hivatalnak lesz teendője a verseny környékén bőven, de azt hiszem, a legsürgetőbb teendő addig az lenne, hogy további vagyonvesztés ne történjen. Hogy mondjuk valakit kinevezzenek, aki ért hozzá, és aki, belelátva a könyvekbe, meg tudja állapítani, hogy ez vagy az a költség adott esetben valós-e, vagy sem.

Ez egyébként a legegyszerűbben talán úgy működne, ha Gyulai Miklós nem szeptember 1-jével mondana le, hanem azonnali hatállyal, a szövetséget pedig idén nyáron a két alelnök (Zsivoczky-Farkas Györgyi és Németh Zsolt) vinné tovább a tisztújításig, ahogyan az alapszabályban rögzítve van.

Nem hiszem, hogy ezt a rettenetesen fontos versenyszezont ez olyan nagyon veszélyeztetné.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!