Bár Egerszegi Krisztinától még távol vannak, de megtáltosodni látszanak a tinédzserek az állóképességi versenyszámokban

Az amerikai válogató atlétikában a világ egyik legdurvább versenye. Minden évben szigorúan csak az adott versenyszám első három helyezettje jut ki az olimpiára vagy a világbajnokságra, ezáltal szinte törvényszerű, hogy mindig akadnak fontos kiesők. Legalábbis azokban a versenyszámokban, ahol az átlagnál nagyobb a tülekedés, ám ahogyan arról már volt szó (szg#103 - Mégis hogyan történhetett, hogy egy óra alatt négy amerikai hosszútávfutó futott világcsúcson belül?!), a közép- és hosszútávfutó számok ilyenek lettek az elmúlt években az Egyesült Államokban. Lutkenhaus például szenzációs utolsó 200 méterével éppen az idei fedettpályás világbajnokot, Josh Hoey-t szorította ki a csapatból, akinek így abban kell reménykednie, hogy a héten megnyeri a Diamond League-döntőt Zürichben, mert különben nem lesz ott a közelgő világbajnokságon Tokióban. (Amit egyébként az Eurosport közvetít, de ez most – bár nyilván örömhír – mellékszál.)

Lutkenhaus 1:42,27-es ideje az örök világranglista 18. helyére jó, soha még ilyen fiatalon senki nem futott ennyire erős időt. Ha az olimpiai versenyszámokat nézzük, akkor mindössze három olyan U16-os világcsúcs van, amelyikkel be lehet férni egyáltalán a legjobb száz közé a felnőttek között (Quincy Wilson 400 méteren 44,20-szal 54., Abreham Cherkos 5000 méteren 12:54,19-cel 71., és a nőknél 400 gáton nem meglepő módon Sydney McLaughlin-Levrone 54,15-tel 92.), de még csak az ötvenben sincs senki más, nemhogy a legjobb húszban.

Persze azt gyorsan el kell mondani, hogy a 16 évesek annyira fiatalok még, hogy jónéhány versenyszámban már csak azért sem működik az összehasonlítás, mert más szerrel versenyeznek, mint a felnőttek, vagy más náluk a gátmagasság. Adódik persze egy másfajta összehasonlítási lehetőség is, amelyik ilyen szempontból talán picit még jobb is, mint az örökvilágranglista, azonban a Spiriev-pontértéktáblázatot böngészve is ugyanarra jutunk: senki nincsen még a közelében sem Lutkenhaus idejének, 1258 ponttal messze korosztálya legjobbja. Ha valaki a teljes listára kíváncsi, a Let’s Run gyűjtését itt megtalálja, én azonban tovább nem ragoznám.

Ha valaki esetleg még nem látta volna, itt megnézheti, Lutkenhaust az egyes pályán, barnában kell keresni, úgy 600 méterig a hatodik helyen fut, némiképp lemaradva, de aztán begyújtja a rakétáit. Amikor először láttam ezt a futást, az volt az első gondolatom, hogy amikor mi ennyi idősek voltunk, akkor nálunk az volt a nagymenő, aki két percen belül tudott 800-on, de aztán picit elbizonytalanodtam, így inkább fellapoztam a Magyar Atlétikai Szövetség 1986/87-es évkönyvét. Persze azt tudtam, hogy mi nem voltunk egy erős korosztály, 1971-ben született magyar ember még csak országos szinten sem vitte soha semmire 800-tól felfelé. De azért, amit az évkönyvben találtam, az kicsit meglepett, pláne az 1:42,27 fényében. 1987-ben, tehát amikor én ennyi idős voltam, mindössze hét magyar serdülő törte át a kétperces álomhatárt, legtöbben közülük éppen csak, pár tizeddel.

Nyilván 16 éves és 16 éves között is van különbség, én például hazudnék, ha azt mondanám, hogy így néztem ki 16 évesen, sőt hazudnék, ha azt mondanám, hogy így néztem ki valaha, mint ő, de az is igaz, hogy köztünk is voltak azért olyanok, akik ennyire muszkulárisak voltak ennyi idős korukban, mint most Lutkenhaus. Hogy tudományosabban mondjam, voltak köztük is akceleráltak (koránérők) bőven. Ez pedig azért fontos, mert az ilyen korosztályos eredményeknek a sarkalatos pontja mindig az, hogy ki mennyire érik korán, mennyivel jár a biológiai életkora előtt. Leginkább ezért nem lehet a korosztályos világversenyek eredményeiből messzemenő következtetéseket levonni, ezért nem garantál szinte semmit egy korosztályos vb- vagy Eb-győzelem, vagy egy Grand Slam-bajnoki cím. Vagy inkább úgy fogalmaznék: egy korosztályos érem azt mutatja meg, hogy lehet belőled valami, nem azt, hogy lesz.

Persze vannak olyanok, akik ennyi idősen már a felnőttek között is fantasztikus eredményeket érnek el, de azért a legtöbb tizenpár éves világ- vagy olimpiai bajnok olyan sportágból kerül ki, ahol általában előny az, hogy valaki vékony, pici, törékeny. Női műkorcsolyára, női tornára gondolok itt elsősorban, vagy hasonlókra, a 800 méter és a hosszabb állóképességi számok azért nyilván mások.

Érdekes módon az úszás hasonló számaiban némiképp gyakrabban előfordul, hogy ennyire fiatalon nyerjen valaki, gondoljunk csak Egerszegi Krisztinára, aki 14 évesen és 40 naposan nyert 200 háton Szöulban, ám ennek azt hiszem az lehet az oka, hogy az úszás azért nem pusztán csak a fizikumról szól, mint a futás, sokkal többet számít a technika is. Ott egy egészen különleges vízfekvéssel, mint amilyen Egerszeginek volt, még az NDK-s torpedók ellen is nyerni lehetett. Úszásban az ember nem egy 16 éves Lutkenhausra kapja fel a fejét, hanem arra, amikor valaki 12 évesen nyer érmet egy világbajnokságon, vagy úszik döntőt több egyéni számban is, mint például idén a szingapúri vb-n Yu Zidi. Egér rekordja is hamar megdőlt, a japán Kyoko Iwasaki Barcelonában 14 évesen és 6 naposan nyerte meg a 200 méteres női mellúszást. Ráadásul nem csak a női mezőnyből tudunk ilyen eredményeket sorolni, hanem a férfiből is, gondoljunk csak Gyurta Dániel athéni ezüstérmére 200 mellen 15 évesen, vagy arra, hogy Michael Phelps ennyi idősen már világcsúcstartó volt 200 pillangón.

Persze az atlétikának is megvoltak korábban a tinédzser bajnokai, de ők többnyire azért vagy ügyességi számban szerezték az érmeiket, vagy pedig a hőskorban. A legnagyobb fegyvertény eddig szerintem a 16 éves Ulrike Meyfarth győzelme volt a müncheni olimpián magasugrásban. Ha pedig a futószámokat tekintjük, akkor Sally Barsosio bronzérme kívánkozik az élre 10 000 méteren, amit 15 évesen szerzett a stuttgarti vb-n. (Persze a kenyai futóknál sokszor merül fel kérdésként, hogy annyi idősek-e, mint amennyinek mondják őket, ám mivel Barsosio még 2013-ban is versenyzett, el lehet hinni, hogy ő 1993-ban tényleg még csak 15 volt. Pláne, hogy mivel a felnőtt vb-n lett harmadik, az egésznek semmiféle más szempontból nincs jelentősége – csak egy ilyen korosztályos rangsornál.)

Kétségtelen, hogy az elmúlt években – különösen a szupercipők felbukkanása óta – jónéhány alkalommal felkaptuk a fejünket arra, hogy néhány fiatal közép- és hosszútávfutó milyen elképesztő időket ért el. Minden Jakob Ingebrigtsennel kezdődött, aki még nem volt 18, amikor a berlini Eb-n két egymást követő napon megnyerte az 1500 és az 5000 métert, de azóta futott már vb-döntőt 1500-on a holland Niels Laros 18 évesen, az ausztrál Cameron Myers pedig 3:30-on belülre került, amikor még ennyi sem volt. Ugyanő mérföldön 3:47,48-at futott fedettpályán, megdöntve ezzel a korosztályos világcsúcsot, az új-zélandi Sam Ruthe pedig 15 évesen törte át a 4 perces álomhatárt. Ruthe 3:40-en belüli 1500-zal, és 8 percen belüli 3000-rel korosztályos világcsúcstartó az U18-as kategóriában is, egy korosztállyal feljebb a kenyai Phanuel Koech a csúcstartó, aki már 3:27,72-nél jár 18 évesen, a norvég Håkon Moe Berg pedig ugyanennyi idősen 3:30,28-at futott a múlt héten.

Ha nem ragadunk le a középtávoknál, meg kell említeni az ausztrál Gout Goutot, aki 19,84-et futott 200-on (+2,2), Sorato Shimizu pedig telibe 10 másodperccel nyert 100-on a japán középiskolai bajnokságon. Utóbbi Lutkenhaushoz hasonlóan még csak 16 éves, Gout hozzá képest veterán, ő már 17 is elmúlt.

Hiába hét év versenyszerű közép- és hosszútávfutás, soha életemben nem tudtam volna 200 méternél többet futni Lutkenhausszal (50,66-os első, 51,61-es második 400-at futott a válogatón). Persze nyilván tehetségtelen voltam, ám attól tartok, hogy azok, akiket mi magunk akkoriban nagyon tehetségesnek gondoltunk, és akik közül Káldy Zoli például még mindig magyar csúcstartó 10 000 méteren, azok is hasonlóképpen gondolkodhatnak ezekről az időkről. Nincs nagyon rájuk jelző, magyarázat talán még annyi sem. Jó, utóbbi nem igaz, magyarázat nyilván mindenre van, semmi sem történik véletlen. Biztos vagyok benne, hogy pár éven belül kijön majd valamiféle tudományos kutatás, amely rávilágít valamire, jó eséllyel a cipőkre, de pillanatnyilag csak sejtéseink lehetnek, tudni – biztosan – nem tudhatunk semmit.

Azt viszont láthatjuk - és érzésem szerint ez mindennél fontosabb -, hogy ezek a nagyon fiatalon elért, bitang jó eredmények picit mások, mint a korábbiak. Régebben azok, akik valami hasonlót (vagy legalábbis közel hasonlót) villantottak, azok elég hamar eltűntek. Többnyire kiégtek, volt egy-két jó évük, de nem belőlük lettek a világ legnagyobb futói.

Ez a generáció most másnak tűnik. Jakob Ingebrigtsen már bizonyított, a 2 Eb-aranyat 4 további követte, plusz 2 olimpiai és 2 szabadtéri világbajnoki címet is szerzett. Szinte minden évben nyert valamit, 25 éves korára a valaha élt legnagyobb hosszútávfutók között van, kiégésről nála semmiféleképpen sem beszélhetünk. Ha esetleg most nem épül fel Tokióra, akkor a világbajnoki címért 1500-on Laros meccselhet Koechcsel, esetleg Myersszel, és akár még az is előfordulhat, hogy három olyan srác áll majd a dobogón, aki már 18 éves korában exponálta magát. Ráadásul úgy tűnik, ezek a fiatalok most tartósan helyet követelnek maguknak a legjobbak között. Jó, Koech esetében ebben nem vagyok teljesen biztos, de a másik kettőben igen, mégpedig azért, mert ők nem annak köszönhetik a sikereiket, hogy fiatalon olyan edzésmunkát végeztek, amit idősebb korban kellett volna a korosztályos sikerek reményében, hanem egészen egyszerűen ők ennyire jók.

Bántóan tehetségesek.