Kit küldjünk az olimpiára? Egy magyar-magyart, vagy egy osztrák-magyart?

Viszont már akkor is jeleztem, hogy náluk azért nem teljesen ugyanaz történt, mint a korisoknál.

Náluk nem arról volt szó, hogy egy sportági szövetség teljesen félreértelmezve a feladatát, igazolt gyakorlatilag egy komplett válogatottat pusztán azért, hogy a különböző potentátok elmondhassák magukról, hogy milyen kiválóan végzik a munkájukat és lehúzhassák az államot még jó néhány adóforintra.

Persze a két történetnek vannak hasonlóságai: legfőképpen az, hogy a főszereplők mindenütt olyan sportolók, akik nem Magyarországon születtek, ám mégis magyar színekben versenyeznek. Továbbá, hogy onnantól, hogy ezek a versenyző állampolgárok lettek, már nem számít, hogy miként lettek azok. (szg#105)

Nem számít, hogy egy szövetség bindzsizett-e szinte iparszerűen, vagy valakinek az egyéni érdeke volt, hogy XY állampolgárságot kapjon. Onnantól, hogy ők állampolgárok, pontosan olyan elbírálás alá kell esniük, mint bárki másnak. Semmiféle diszkrimináció nem érheti őket csak azért, mert Mürzzuschlagban születtek, és nem Battonyán.

Nyilvánvaló az is, hogy 2025-ben a nemzetközi sportvilágban nem mi vagyunk az egyetlenek, akik sportolókat igazolnak.

Hogy mást ne mondjak, lassan három évtizede lepték el a világot a kínai asztaliteniszezők, és az elmúlt években a szabadfogású birkózás sem szól másról, mint arról, hogy melyik ország milyen minőségű szabadfogású birkózót tud igazolni Dagesztánból. (szg#39)

Lehetne sorolni a példákat, jókat is, rosszakat is, ám azt hiszem, egy dolog állandó: úgy tekintünk ilyenkor a magyar válogatottra, mint valamiféle klubcsapatra, és a kérdés az, hogy az igazolás megérte-e? Hogy hozta-e a várt eredményeket? Hogy van-e arany, vagy nincs?

Azzal jóval kevesebbet foglalkozunk, ami véleményem szerint a történetnek sokkal fontosabb része, hogy milyen lehet az ilyen igazolt sportolók mögött sportolni?

Hogy milyen érzés lehet az, hogy az egyik pillanatban te vagy a legjobb magyar mondjuk 82 kg-ban, és ha kijön a lépés, akkor akár még egy vb-bronz is leeshet valamikor, az olimpiai indulás pedig szinte biztosnak tekinthető, a következő pillanatban pedig kiderül, hogy az a tíz-húsz év, amit addig beleraktál, tök felesleges volt. Már egy Európa-bajnokságra sincsen semmiféle esélyed kijutni, hiszen

És félreértés ne essék, ez ilyenkor nem pusztán egy ember története. Nem lehet elintézni annyival, hogy "tetszettek volna még jobbak lenni". Egy ilyen döntés leszivárog a sportág mélyére. Minden versenyzőnek vannak edzői, akik szintén nem kevés munkaórát feccöltek bele, vannak ifi és serdülő birkózók, akiknek ő volt a példaképe, és akik ilyenkor ugyanolyan talajvesztetté válnak, mint ő. És ők ugyanúgy felteszik ilyenkor maguknak a kérdést, hogy van-e értelme ezt így csinálni.

Ráadásul nem kell még csak világsztárt sem igazolni ahhoz, hogy

Leitgeb Richárd 1994-ben született a karintiai Straßburgban, nyilvánvalóan még Richard Leitgeb néven. Osztrák léptékkel soha nem számított igazán jó síelőnek, de azért nyert egy Universiádét, indult néhány világkupa-futamon, a 2016/17-es szezonban pedig tagja volt az osztrák válogatott keretnek.

A covid alatt azonban eldőlt, hogy az osztrákok soha többé nem fogják őt benevezni sem világ-, sem Európa-kupa versenyekre, így edzősködni kezdett Bad Hofgasteinben, ahol a magyar sízők elég sokat készültek. Nemcsak hogy hamar jóban lett a mieinkkel, hanem az egyik magyar síző édesanyja felkérte, hogy legyen a fiának privát edzője is.

Iparági pletykák szerint ennek a megállapodásnak volt az a része, hogy a szülők elintézik a magyar állampolgárságot Ricsinek, aki ekkor még nem tett le arról, hogy egy napon visszatérjen a világkupa-sorozatba. Bár az együttműködés nem tartott sokáig, Áder János ezalatt a rövid idő alatt is aláírta Leitgeb állampolgársági kérelmét, az ügy pedig innentől ment abban a kerékvágásban, amelyben ilyenkor menni szokott.

A Magyar Sí Szövetség jelezte a Nemzetközi Sí Szövetség felé, hogy Leitgeb a jövőben magyar színekben szeretne versenyezni, a FIS-től pedig tavaly nyáron megkapta az engedélyt. Mivel azonban az állampolgárság-váltással a FIS-pontjai gyakorlatilag lenullázódtak, a világranglista legaljáról kellett újrakezdenie mindent. Ricsi a saját spórolt pénzén, 125 kilogrammnyi csomaggal elutazott Argentínába, hogy az ottani kontinentális-kupa sorozatban ranglistapontokat gyűjtögessen.

Ez olyan jól sikerült, hogy mindössze három verseny alatt a világranglista 81. helyére jött előre műlesiklásban, ami lehetővé tette számára, hogy a szezonban bármelyik világkupa-versenyen elinduljon.

Nyilván az ilyesmi nem olcsó mulatság, de közösségi finanszírozással sikerült előteremtenie az induláshoz szükséges összeget, melynek következtében Leitgeb tényleg ott volt Wengentől Kitzbühelig minden műlesikló-versenyen a szezonban, bár a második futamba egyszer sem sikerült bekerülnie. A történethez azonban hozzátartozik az is, hogy a világkupában rendre magas rajtszámokkal kellett síelnie, így aztán ez egyáltalán nem lett volna egyszerű feladat.

A világbajnokságon Leitgeb egyike volt a négy magyar férfi sízőnek, aki indulhatott, műlesiklásban ő lett a legjobb, harmincadik, egy hellyel megelőzve Úry Bálintot. (Az első futamban ő, a második futamban Úry volt a gyorsabb.)

Ha igazán őszinték vagyunk, akkor azt mondhatnánk, hogy amennyiben Magyarországnak minden világversenyen négy rajtpozíciója lenne, akkor Leitgeb leigazolása nemhogy nem jelentene problémát, hanem egyenesen főnyeremény lenne. Hiszen Ricsi tényleg egy nagyon kellemes ember, akit szinte mindenki nagyon kedvel, tiszteletreméltó az alázata, az, amit belerak sportba. És nemcsak hogy végtelenül hálás azért, amiért befogadtuk, amiért újra lehetőséget kapott, hanem még magyarul is szorgalmasan tanul. Példamutató az is, hogy nem kuncsorgott pénzért a szövetségnél, hanem közösségi finanszírozással rakta össze azt a negyvenezer eurót, amire szüksége volt ahhoz, hogy teljes világkupa-szezont mehessen.

Ráadásul nem olyan sízőről beszélünk, aki fényévekkel erősebb a mieinknél, akivel a legjobbjaink egy pályában sem tudnak edzeni, hanem olyanról, aki csak egy hajszállal jobb a mieinknél (Úry Bálint esetében még ez sem biztos), így adott esetben igazi egészséges versenyhelyzetet képes teremteni a többieknek, tapasztalatával pedig akár segíteni is tudja őket. A probléma csak az, hogy

Ez egy nemzeti kvóta, ilyen sincs mindenkinek. A nagyobb nemzetek olyan szinten dominálják a sportágat, hogy egyszerűen nincs nagyon esélyed többre, ha nincs olyan versenyződ, aki stabil világkupa-pontszerző lenne.

Ám ettől még, hogy ezúttal, köszönhetően a jelenlegi szabályoknak csak egyetlen kvótánk van nemenként, a magyar sísport Miklós Edit olimpiai hetedik helye óta rengeteget lépett előre. Akkor, amikor Edit lejött Szocsiban, még azt kellett mondanom a menet elején, hogy a teljes magyar sísport állami támogatása kevesebb, mint amennyit a lengyel olimpiai bajnok sífutó, Justyna Kowalczyk waxmestere keres.

Ma viszont ez már azért nincs így.

Ahogyan arról már volt szó (SZG#102), Edit óta felnőtt egy generáció. Ők nem olyan jók még, mint ő volt, de jobbak, mint előtte volt gyakorlatilag bárki. Jelenleg van egy olyan fiatal csapatunk, melyből páran néhány éven belül világkupa-sízők lehetnek.

Mindez semmiképpen nem jött volna össze, ha ezeknek a gyerekeknek a szülei Edit sikerei láttán nem hiszik el, hogy addig a szintig, mint Edit, akár magyarként is el lehet jutni. És nem jött volna létre, ha ezek a szülők, ezek a családok nem vállalnak egészen elképesztő áldozatot. Az alpesi sí ugyanis egy elképesztően drága sportág, és a versenyek a legritkább esetben zajlanak Magyarországon. Már egy közepesen tehetséges ifi síző sem engedheti meg magának, hogy ne töltse a telet szinte teljes egészében az Alpokban, legtöbben közülük magántanulók, praktikusan Ausztriában élnek már egészen fiatal koruk óta.

Nyilvánvalóan ezek a családok azért vállalják ezt az áldozatot, azért égetnek el 10-20 millió forintot szezononként, mert bíznak abban, hogy a gyerek egyszer majd viszi valamire, hogy az egésznek van értelme. Nyilván nem gondolják, azt, hogy egyszer majd világbajnok lesz a gyerekből, mert nem idióták, tisztában vannak a realitásokkal, de remélik, hogy egyszer majd eljut egy világbajnokságra, esetleg egy olimpiára is, ahol aztán majd tisztességesen teljesít.

Milyen üzenete van annak, ha ebben a közegben Leitgeb Richárd utazik jövőre az olimpiára? Hányan fognak neki utána annak az útnak, amin elindult Úry Bálint, Trunk Tamás, Bányai Attila és még sokan mások? Gondolja-e azt majd bármelyik szülő, hogy ennek van így értelme?

Mondom mindezt úgy, hogy Leitgeb Richárd tényleg egy remek ember és nem tudom, miként lehetne megoldani ezt a történetet. Nyilván az lenne a legszerencsésebb, ha Bálinték a pályán tudnák megverni Ricsit, mert akkor ezek a kérdések nem merülnének fel egyáltalán, de lehet, hogy ehhez kell még nekik egy vagy két év. Hiszen ne feledjük, Ricsi majd’ tíz évvel idősebb náluk.

Ebben a sportágban azt mondani, hogy nyugodjál meg, eljön majd a te időd – nem lehet. Sosem tudod, mit hoz a holnap, mikor sérülsz meg. Federica Brignone három kristálygömböt nyert az idén, majd néhány nappal később az olasz bajnokságon – ami ebben a sportágban egy vajaskenyér verseny – olyan csúnyán megsérült, hogy az is lehet, síelni sem fog tudni többet.

Nemhogy olimpiát nyerni egy év múlva, hazai pályán, Cortinán.

Ebben a sportágban egyszerűen nincsen olyan, hogy majd, ezt minden érintettnek tudnia kell. A döntéshozóknak pedig pláne.