Könnyezel-e majd, amikor Muszukajev Iszmail Párizsban hallgatja a Himnuszt?

A gyengébbek kedvéért: Muszukajev Iszmail a Ferencváros világ- és Európa-bajnok birkózója.

Mondjuk aligha találna oda a Népligetbe, pedig 2019 óta versenyez magyar színekben, akár ismerhetné Budapestet, mint a tenyerét. Ám a helyzet az, hogy ő és a többi Oroszországból honosított birkózó, a kötelező PR-eseményeken túl, messze elkerüli Magyarországot. A hivatalos indoklás szerint azért, mert itt nálunk nincs megfelelő minőségű edzőpartner, ha itt lenne, csak visszafelé fejlődne. Amit el is lehet éppen képzelni, szabadfogásban sosem voltunk egy nagyhatalom, Muszukajev előtt pont 44 évvel volt egy világbajnoki címünk Kovács István révén. Azóta semmi. Ám ettől még Iszmail magabiztosan nyilatkozik a Távirati Irodának:

Némiképp zavarba ejtő ugyan, amikor arról beszél, hogy „amikor hazamentem, nagyon sokan fogadtak a fővárosban, Nalcsikban, az egész nép velem ünnepelt”, hiszen nálunk – legyünk őszinték – azért kicsit kisebb volt a felhajtás. Pedig hát mégiscsak nekünk, magyaroknak nyerte Iszmail azt a világbajnokságot.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy alapból elleneznék bármiféle állampolgárság-váltást, hogy azt gondolnám, ilyesmire soha, semmilyen körülmények között nem kerülhet sor. Furcsa is lenne ez atlétika-kommentátorként, ahol már több mint húsz évvel ezelőtt elkezdtek kenyai és etióp futók bahreini vagy éppen katari színekben versenyezni.

Jó érzésű ember azonban, azt hiszem, átérezte azoknak a futóknak a sorsát, akik egy meglehetősen népes család életét tették örökre rendbe azzal, hogy országot váltottak.

Persze, a másik oldal motivációját már akkor sem volt könnyű megérteni, ám mivel olyan távoli volt minden, és oly' kevéssé voltunk érintettek, hogy az ember nem nagyon foglalkozott a témával.

Persze néha azért el kellett magyarázni ezt-azt, mi miért történik, például Rióban a női 3000 akadály döntője után, amikor Ruth Jebet – bahreini színekben, ám kenyai születésűként – látványosan lelassított a verseny végén, hogy nehogy véletlen megdöntse a világrekordot. Azt ugyanis pár héttel későbbre, egy Diamond League-versenyre tartogatta, ahol pénzt is adtak érte.

Lehet Jebetet pénzéhséggel vádolni, azért amiért Bahreinbe ment, és azért, mert elnapolt egy rekordot, de az afrikai futók sorsát megítélni anélkül, hogy belegondolnánk, hogy honnan és milyen körülmények közül jöttek, hogy az a pár tízezer dollár ott mit ér, aligha lehet.

Nyilván amikor Perez Csárliék megérkeztek Kubából, akkor is hasonló volt a helyzet. Ahogy tanult kollégám mondani szokta, nem azért menekülnek, mert ott kevés volna a jó csaj. Csárli bevette Veszprémet, talán a város valaha volt legnépszerűbb sportolójává vált, majd megkapta a magyar állampolgárságot is, és a válogatottnak is nagy hasznára vált. Itt nem arról volt szó, hogy őt megvásároltuk volna, hanem a szó talán legnemesebb értelmében nálunk új hazára talált.

Ennyire talán nem fennkölt Loic Nego esete, de azért annyira nem is átlátszó, mint Muszukajevé vagy az orosz korisoké, akik Magyarországra kerültek. Nego is élte a profi labdarúgók szokásos életét, hol itt játszott, hol ott, hol Magyarországon, hol nem, ám mire a megkapta volna a magyar állampolgárságot, addigra azért jónéhány szezont lehúzott az Újpestben és Fehérvárott.

És ugyanez volt a helyzet az orosz műkorcsolyázókkal is. Semelyikőjüknek semmiféle kötődése Magyarországhoz nem volt, néhányan talán még csak nem is jártak errefelé sohasem. Pusztán csak a Magyar Korcsolyázó- és Birkózó Szövetség kifizetett egy csomó pénzt az oroszoknak az érintettek versenyengedélyéért, azért, hogy ők magyar színekben folytassák.

Исмаил Мусукаев-ből vagy, ha úgy tetszik, Ismail Musukaevből Muszukajev Iszmail lett, csak mert a külsőségekre azért mindig adunk, ő pedig Magyarországnak kezdte el szállítani az eredményeket. Olyanok lettünk, mint amilyen Katar vagy Bahrein volt az atlétáknál, és pontosan ugyanabból az origóból: mert volt rá pénzünk. Mert megengedhettük magunknak. Vagy hát egészen pontosan a Magyar Korcsolyázó- és Birkózó Szövetségnek volt rá pénze, és megengedhette magának. Mivel a magyar sportfinanszírozás volt annyira bőkezű, hogy még erre is fussa.

Bár, őszintén szólva, nem hiszem, hogy az adófizetők azzal a megfontolással biztosították ezeket az adóforintokat a szövetségeknek, hogy ilyen dolgokra költsék. De ez nem szokott különösebben fontos szempont lenni manapság.

A Sportért Felelős Államtitkárság pont a múlt héten tartott sajtótájékoztatót, ahol bejelentették, hogy miként támogatják a sportági szövetségeket a párizsi olimpia előtt. Itt hangzott el, hogy egy-egy olimpiai kvóta 5 millió forint támogatást jelent a szövetségeknek, a meglévő támogatásokon felül.

Nem igazán publikus, hogy Muszukajev „leigazolása” mennyibe fájt, de a pletykák szerint ennél azért nem sokkal többe. Azt pedig nyugodt szívvel megkockáztathatjuk, hogy Iszmail a világ- és Európa-bajnoki címeivel, az azért kapott állami pénzekkel, már simán behozta az árát. A gond csak az, hogy mindez a sport szellemiségével azért finoman szólva is szembe megy.

El lehet képzelni, hogy milyen ambícióval dolgoznak azok a magyar sportolók és edzőik, akik elé hoztak valakit Oroszországból. Akiknek innentől fogva gyakorlatilag érdemben véget ért a karrierjük, akiknek egy nagyobb nemzetközi versenyre sincsen sok esélyük kijutni, nemhogy egy Európa-bajnokságra. És mivel Muszukajevék nem nálunk készülnek, még csak arról sincsen szó, hogy a fiatal magyar tehetségek majd ellesnek tőlük ezt-azt, hogy előrébb jutnak általuk.

Semmi másról nincsen szó, mint arról, hogy sportági szövetségek több pénzt tegyenek zsebre a közösből.

Néhányak persze örülnek majd, hiszen nagy magyar sikerek születnek, előrébb kerülünk esetleg az éremtáblázaton (vesd még össze: SZG#7 – győztesnek hazudni magunkat). Ám ennyi erővel azt az éremtáblát akár ki is vághatnánk az újságból, előkereshetnénk a zsírkrétát, és átírhatnánk a meglévő négy aranyunkat mondjuk ötre. Pont ugyanannyi értelme lenne.

Igaz, a Himnuszt magunknak kellene elénekelni.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!