Győztesnek hazudni magunkat

Ez például egy ilyen írás. Az, hogy nem lett belőle korábban az, köszönhető a kornak és köszönhető a mai Magyarországnak is.

Mérő László a HVG szilveszteri számában írt a pedagógusokról, és számolt be arról, hogy egy kérdésre, melyet sokaknak feltett már előadásai során, a matektanárok – tanárok – teljesen másféle választ adtak, mint azok, akik korábban megválaszolták.

A kérdés így szólt: "Képzeljétek el, hogy képességeitekből két dologra is futja. Lehettek tollaslabdázók, és abban világ- és olimpiai bajnokok. Vagy lehettek teniszezők, de a teniszben van néhány zseni (egy Federer, egy Nadal, egy Djokovic), akikkel nem tudtok versenyezni, egyszerűen jobbak. Teniszben lehettek a világon a tizedik legjobbak. A világ- és olimpiai bajnok tollaslabdázó nagyjából hétszázezer dollárt keres egy évben, a tizedik legjobb teniszező másfél milliót.”

Érdemes elolvasni nyilván az egész cikket, én most azonban teljesen más miatt hozakodom elő vele, mint amiről az írás valójában szól.

Ami tény: a matektanárok sokkal inkább akartak tollaslabdázók lenni, mint bármely másik csoport korábban. Mérő László a matektanárok tollaslabdázóságát úgy értékeli, mintha az valamiféle kurucos bevállalósság lenne, egyfajta szembefordulás a világgal. És tulajdonképpen Mérő László talán nem is téved, amikor értékel, hiszen gyaníthatóan maguk a matektanárok is így gondolták mindezt. Úgy, hogy amikor ők tollaslabdázók szeretnének lenni, akkor a keményebb utat választják. Hogy ők tudnak Gyugyuk lenni, és nem lesznek Tomóceusz Katatikik.

Először azt hittem, az egész példa rossz, az egész kísérlet hibás, hiszen a világ legjobb tollaslabdázójának lenni könnyebb, mint a világ tizedik legjobb teniszezőjének, vagyis nem az a kuruc, aki tollaslabdázni megy, hanem aki teniszezni.

És ez még akkor is igaz, ha a tollaslabda tömegbázisa is elég szélesnek mondható, tekintve, hogy Kína és Indonézia is nagyhatalomnak számít ebben a sportágban. Távolról sem gondolom, hogy teniszben bárminek, bármiféle fokmérője lehet az olimpiai aranyérem, de itt most talán éppen ez a példa segíthet. A tenisz ugyanis 1988-ban került vissza az olimpiai játékok műsorára, a tollaslabda pedig 1992-ben került fel. És bár teniszben azóta némiképp több érmet osztottak ki (117/91) az mindenképp figyelemreméltó, hogy míg teniszben 32 ország nyert ez alatt az idő alatt érmet, addig tollasban mindössze 12.

És míg teniszben 18 ország nyert aranyat, addig tollasban Kínán és Indonézián kívül csak Dél-Korea és Dánia. Utóbbi is csak egyet.

Poul-Erik Høyer Larsennek (1996 Atlanta, férfi egyes) ezúton is minden elismerésünk, ám az, hogy ő az egyetlen, aki oda tudott kerülni, nem azt jelenti, hogy ő a kuruc. Hanem azt, hogy a sportága belterjesebb, mint a másik. A világ nem hülye: a tenisz-világranglista tizedik helyezettjeként azért keresel többet, mint egy másik sportágban a világ legjobbjaként, mert azt a nehezebb elérni. Persze nem árt szálazni a dolgokat, belemenni a részletekbe, leválasztani az üzletileg bekerült pénzt, az államilag ilyen-olyan módon beletolttól, elkülöníteni a pénzdíjat a dotációtól, de a végén úgyis oda jutunk, hogy azzal keresel többet, amit nehezebb elérned. Ahol nagyobb a verseny, ahol nagyobb a konkurencia.

Visszakanyarodva az eredeti példára: még véletlenül sem szeretnék semmit a matektanárokra kenni, még véletlenül sem gondolom, hogy az ő válaszuk rossz lett volna, már csak azért sem, mert egy ilyen kérdésre nincsen jó vagy rossz válasz. Ha pedig a kérdező és a válaszolók is ugyanabba a hibába esnek, azt gondolják jónak, ami nem jó, és nem jónak azt, ami jó, akkor még az is előfordulhat, hogy a végkövetkeztetés is helytálló.

Még maga a kísérlet is lehet sikeres. Akár ugorhatnánk is.

Ám a mi szempontunkból azonban nem a kísérlet az igazán érdekes, hanem hogy maga a kérdés miért így lett feltéve.

Nem jól vagy nem rosszul, hanem miért így? Miért ezzel az értékrenddel? Miért így gondolkodunk? Mert azt nem hiszem, hogy ne lenne hamar egyértelmű, ha belegondolunk, hogy könnyebb tollaslabdában/kajak-kenuban/birkózásban/vízipólóban világelsőnek lenni, mint mondjuk teniszben/fociban/hosszútávfutásban tizediknek. Ezt szerintem bárki, aki csak felületesen követi a sportot, hamar belátja. Nincs szükség a szokásos maszlagokra, értekezésre a magyar sport hagyományairól, gyökereiről és arról, hogy mi történt a kommunista érában, mert nem ez a kérdés. Lehet persze ezekről is beszélgetni, csak én most nem erről szeretnék.

Hanem arról, hogy ha már egyszer így alakult, és mi javarészt (nyilván nem teljesen) ezekben a periférikusabb sportágakban lettünk sikeresek, akkor ezeket a sikereket miért nem a helyén kezeljük. Miért nem tudjuk egy normális rendszerbe illeszteni? A meglévő – és kétségtelenül meglévő – jelentős és nagy sikereinket miért hígítjuk fel a másodlagosokkal? Sőt, nem is másodlagosokkal, hanem sokadlagosokkal.

Valamiért ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy a szükségesnél jobban lelkesedjünk olyan sikerekért, mint amilyen például Rakonczay Gábor világbajnoki címe volt hatnapos ultrafutásban a napokban. És itt nyilvánvalóan nem lebecsülni szeretném azt a 848 (és fél) kilométert, amit megtett, mert miért is becsülném le? Nagy dolog ez, akkor is ha a vb-n mindössze 32-en értek célba, és ha jól figyelek, lesz még belőle idén néhány (kétnapos, tíznapos, téli, nyári, 1000 km-es például).

Viszont súlyos értéktévesztésnek gondolom, hogy a sporthírekkel látványosan nem nagyon foglalkozó RTL Híradóba ez az eredmény került be – megemlítve, hogy a nőknél is magyar győztest avattak, továbbá, hogy a csapatversenyben is taroltunk –, nem pedig Valter Attila, amikor pár nappal korábban ötödik lett a Strade Bianchén úgy, hogy gyakorlatilag végig dirigálta a versenyt. És félreértés ne essék, itt nem az RTL Híradó a hibás, nem őket hibáztatom.

Az RTL Híradó pont olyan, mint a Fidesz-kormány: pontosan tudják, az emberek mit szeretnének, mire van igényük és erre játszanak rá.

A kormány azt teszi, amit az emberek szeretnének, az RTL-en pedig azt rakják bele a híradóba, amire az emberek kíváncsiak. Tudják, hogy az emberek kedvelik a magyar sikerekről szóló beszámolókat – akármilyen sikerek is legyenek ezek –, így hát megkapják. És mivel a magyar néplélekben ezek a sikerek helyettesítik a valódiakat, így nincs is nehéz dolguk.

És valahol ez lenne a kulcs. A néplélek. Hiszen hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ez az egész mentalitás csak a sport területére jellemző. Stefano Bottoni, a bolognai születésű, ám félig magyar történész említi egy podcastben, hogy szerinte a Magyarország újkeletű oroszpártisága mögött is az áll, hogy a lakosság javarésze a 2010-es évek közepére belátta, hogy nemhogy pár éven belül, hanem talán soha nem fogjuk utolérni Ausztriát. Ha viszont nem tudjuk utolérni, akkor inkább már nem is akarjuk utolérni, inkább egyéb célok után nézünk.

Ne tévedjünk, amiről Bödőcs Tibor beszél, és amiről Bottini, az mind-mind valahol ugyanez a probléma. Ugyanoda vezethető vissza, ugyanazok a gyökerei.

És ez nem azt jelenti, hogy amit mi nagyra tartunk, az ne lenne mondjuk jó, vagy értékes, bár nyilván nem szükségszerűen jó és nem szükségszerűen értékes (lásd még: oroszpártiság). Ám nem csak nekünk vannak "Magyarországon világhírű sportolóink", nem csak mi vagyunk jók lokális, pici, kevésbé fontos sportágakban. A horvátok is biztosan örülnek, amikor leesik valami a bocsa Eb-n, csak nem biztos, hogy Luka Modrićcsal egy szintre kerül a bajnok. Itt arról van szó, hogy ezeket a sikereket a megfelelő polcon kellene kezelni. És nem áltatni magunkat azzal, hogy helyettesítenének bármit, ami igazán fontos.

A győzelemszerűségeket sosem szabadna egy lapon emlegetnünk a győzelmekkel.