Mikor lesz magyar síző a világ élvonalában?

Merthogy délután már ott várt egy kis NDK-s műanyag léc, a hétvégén pedig már fenn voltunk a Normafán. Apukám maga sosem síelt, de azért megtanított minket az öcsémmel könyvből, és ami még ennél is fontosabb, vitt minket oda, ahova akkoriban lehetett. Persze ez jó darabig csak Normafát, Galyatetőt és Kékest jelentette, később aztán eljutottunk Csehszlovákiába is, aztán amikor egyetemista voltam, már Ausztriába is. De a kor viszonyait azért jól jellemzi, hogy Saalbachba, ahol most hétvégén véget ért az alpesisí-világbajnokság, egy olyan mikrobusszal mentünk egyetemistaként, amiben egy benzinkályha biztosította hátul a meleget.

Vagy inkább a kevésbé hideget.

Szóval mindig vonzottak a hegyek, mindig vonzott a hó, vonzott a síelésnek bármilyen formája. És mint minden sport esetében, vonzott a versenysport, mindennél jobban. Nyilván az nem került szóba, hogy versenyszerűen síeljek, ez a hetvenes-nyolcvanas években azért elég keveseknek adatott meg, de emlékszem Stenmarkra, Girardellire és Tombára a korabeli tévéközvetítésekből, mint ahogyan Wassbergre és Gunde Svanra is. Nem csak a jegyzőkönyvekből tudom, ki volt De Zolt vagy Torgny Mogren, és nem kellett pisztolyt tartani a fejemhez, hogy megnézzem élőben minden idők egyik legnagyszerűbb sportversenyét, a lillehammeri téli olimpia férfi sífutó váltóját, ahol Silvio Fauner lehajrázta Björn Daehliet.

Ezzel a háttérrel lett belőlem síkommentátor, amiért iszonyúan hálás vagyok a sorsnak, mert sít talán még az atlétikánál is jobban szeretek közvetíteni, pláne, hogy utóbbit mostanában elég ritkán van módom.

Nyilván meg tudnám számolni, hogy hányadik alpesisí-vb-m volt a most véget ért saalbachi, ám a személyes well-beingem szempontjából nem teszem. Legyen elég annyi: van viszonyítási alapom.

Szoktam mondani, hogy alpesi sít (és sífutást) azért is jó közvetíteni, mert ilyenkor az ember úgy kel fel, hogy átolvassa a Zürcher Zeitungot, a Der Standardot, a Frankfurter Allgemeinét úgy, hogy közben az Alpenpanorama megy a háttérben. És egészen másként kavargatja ilyenkor a kávéját. Nyilván órákon keresztül tudnék mesélni Lindsey Vonnról, Mikaela Shiffrinről, Marco Odermattról vagy Loic Meillard-ról, most azonban valami olyasmiről szeretnék, amiről elég ritkán szoktunk:

Azt szoktam mondani – és szerintem mondtam is sokszor, sok helyütt –, hogy ha ma valaki Budapesten születik, az jobb eséllyel lehet alpesi síelő, mint az, aki Párizsban. Legalábbis közelebb vannak a hegyek. Tudom persze, hogy a francia alpesi sízők csekély százaléka párizsi, sokkal gyakoribb, hogy az Alpok egyik kis falujában vagy nagyobb városában született, és azt is tudom, hogy a háttér sem ugyanaz onnantól, hogy sízőnek állsz, ám ettől még azért azt hiszem, hogy a hasonlat kifejező. Kifejezi, hogy azért nem vagyunk mi olyan messze ettől a cirkusztól, és nem szükségszerű, hogy outsiderek legyünk.

Hogy mást ne mondjak, ha ma azt mondja egy hároméves kisgyerek az apukájának, hogy síelni szeretne, akkor annak nem kell tíz évet lehúznia Normafán, különböző méretű NDK-s műanyag lécekkel, aminek éle sincsen.

Az ország szinte bármely pontjáról indulva három-négy órás autóútnyira teljesen normális síterepeket találunk, mint ahogyan Salzburgerland, Felső- vagy Alsó-Ausztria sincsen sokkal távolabb a Nyugat-Magyarországiaknak, ott pedig már azért parádés pályákat találunk, nem ritkán világkupa-helyszíneken is.

Már felnőtt egy olyan generáció, akik sehol máshol nem síeltek életükben, szinte csak prémium helyszíneken, és ez – legyünk őszinték - meg is látszik. Nyilvánvalóan olyan közegben mozogtam egész életemben, olyanokkal síeltem, akik elég jól tudtak, de teljesen egyértelműen ki tudom jelenteni, hogy a barátaim gyermekei nagyságrendekkel síelnek jobban, mint ahogyan mi síeltünk bármikor is.

És a mai tizen-huszonévesek egyébként nemcsak nálunk síelnek jobban, és nemcsak azért, mert jobb helyeken síelhettek, jobb felszerelésekkel, mint mi, hanem mondjuk angol kortársaiknál is. És ez azért elég fontos. Erre a megállapításra egyébként Franciaországban jutottam, ahol láttam brit tinédzsereket randalírozni, mintha legalábbis a Kazinczy utcában síeltek volna.

És ne tévedjünk, az átlag nagyon fontos. Azért fontos, mert olyan történet, mint a horvátoké, olyan csak a mesében van, és ott is csak egyszer. Az, hogy egy kézilabdaedző apuka kitalálja, hogy márpedig az ő gyerekeiből világbajnok alpesi sízőt nevel, és nemcsak, hogy kitalálja, hanem meg is csinálja, felhelyezve ezzel a hazáját a sí térképére, az megismételhetetlen. (Ne feledjük, az egykori Jugoszlávia klasszis alpesi sízői szinte kivétel nélkül szlovénok voltak.)

Sokkal gyakoribb az, hogy szépen lassan emelkedik a színvonal, egyre többen vannak, akik jók, egyre többen lesznek elég jók és aztán jön majd valaki, aki olyan jó lesz, hogy beröffenti az egészet.

Miklós Edit nálunk jó volt, nagyon jó, jobb, mint előtte bárki, de annyira nyilván nem volt jó, mint Janica vagy Ivica Kostelić. Annyira nem volt jó, hogy hatására tömegek kezdjenek el síelni. Azt hiszem, amikor a mai élvonalra pillantunk, akkor abban benne van Edit, benne van az, hogy már elhitték néhányan, hogy érdemes ezzel foglalkozni, és benne van az is, hogy ma már megtehetik néhányan, hogy ezzel komolyan foglalkozzanak, de ez pillanatnyilag csak annyira elég, hogy elmondhassuk: a mai legjobbjaink jobbak, mint bárki, aki Magyarországon született és alpesi síre adta a fejét.

És ez nem kevés. Még nem elég arra, hogy a legjobb 15-ért harcoljanak a mieink a világbajnokságon, de már nem arról van szó, hogy csak akkor érnek el a magyar sízők egy számszerűleg legalább normális helyezést, amikor a fél mezőny kiesik. Ma már ott tartunk, hogy vannak olyan sízőink, akik versenyezni mennek egy világbajnokságra, vállalva annak minden kockázatát, vállalva azt, hogy esetleg kiesnek, és nem azzal a kényszerrel állnak rajthoz, hogy végig kell óvatoskodniuk magukat a pályát csak azért, mert a végén akár egy kecsegtető harmincadik hely is várhatja őket.

Az is egy komoly sítudás persze, de azért van annál feljebb is. Tóth Zita és Ury Bálint most ezt a szintet célozta meg, mint ahogyan sokan mások is, akik még nem tartanak ott, ahol ők. (Leitgeb Richardról szándékosan nem írok, hiszen ő Ausztriában született, neki az idei az első szezonja magyarként, az övé egy másik történet.) Nyilván ennek a folyamatnak, ennek a szabadon síelésnek része lesz az is, hogy néha elbuksz. És alighanem többször lesz része a bukás, mint ahányszor "sikeres" lehetnél azzal, hogy minden egyes létező alkalommal lehajolsz a tutiért. Ám ettől még nincs más út előre, a tuti fél perces hátrány az nem nagyon vezet sehova. Az legfeljebb arra jó, hogy legközelebb is eljöhess a tutiért és ugyanazt a produkciót nyújtsad megint.

Persze azért nem minden fekete vagy fehér. Annak ellenére, hogy tényleg elég régóta úgy hiszem, hogy a magyar alpesi sísport következő lépcsője az kellene, hogy legyen, hogy a versenyzőink bátran, szabadon síeljenek, ne pedig félve őrizgetve egy olyan helyezést, ami csak nekünk ér valamit ebben a sportban, sőt egyáltalán a sportban általában, az is a szép, hogy attól, mert valami általánosságban alighanem igaz, az nem lesz igaz feltétlen minden egyes menetre.

Hogy attól, mert valami bátorság, kockázatvállalás nélkül nem megy, attól még nem szabad minden egyes alkalommal kockáztatva jönnöd. Tudni kell, hogy mikor kell odatenned magad igazán, és mikor kell taktikusnak lenned.

Messziről indulok, de talán érthető leszek: Mocsai Lajos a maga idejében ebben verhetetlen volt. Amikor ő vezette valamelyik kézilabda-válogatottat, azért értük el többnyire a célkitűzéseinket, mert pontosan tudta, hogy a csoportmeccsek során melyek azok a mérkőzések, amiket meg kell nyerni ahhoz, hogy jól szerepeljünk, és melyek azok a meccsek, melyek indifferensek. És a fontos meccsekre tette oda a csapatot, és azokat nyertük meg, a többi meccsen pedig annyit adtak ki magukból, amennyit kellett.

Mezey György és csapata Mexikóban nem volt ennek a tudásnak a birtokában. Nem úgy gondolkodott, hogy a három csoportmeccsből elég az egyiket, a Kanada ellenit megnyerni, a másik kettőn akár ki is kaphatunk szűken, legjobb harmadikként akkor is jó eséllyel továbbmegyünk. Ha átlátja valaki a helyzetet, akár csak 0-3-nál a szovjetek ellen a félidőben és belegondol, hogy itt nem kell feltétlen egyenlíteni, van még hátra két meccs, akkor minden másként alakulhatott volna.

De hozhatnám példaként a legutóbbi foci-Eb-t is. Az egyetlen dolog, amit el kellett volna kerüljünk Svájc ellen, az a súlyos verség volt. Ami nem tűnt irreálisnak, hiszen súlyos vereséget korábban a Rossi-csapat nem nagyon szenvedett el. Ám úgy festett, olyan egész versenyre szóló stratégiával, mint amilyennel a kéziseink rendelkezni szoktak, olyannal a labdarúgó-válogatott nem rendelkezett.

Hiszen ott a verseny közben is sokat változhat minden. Lehet van egy előre kitervelt stratégiád, ám adódhat úgy, hogy ezen verseny közben változtatnod kell. Változtatnod kell, mert annyira sokan estek mondjuk ki, hogy az első futamban nincs értelme támadni.  Vissza kell venned picit, hogy aztán a következő futamban, egy jó állapotban lévő pályán durranthass egy igazán nagyot. Ám ezt a döntést a legritkább esetben a versenyzőnek kell meghoznia. Ő azért ilyen szinten, bemelegítés közben nem tudja követni a versenyt. Azt, hogy változott a szitu, hogy a megbeszéltekkel ellentétben mégis egy biztonsági menet kellene, mert ha megcsinálod, akkor a 25. helyről kezded a második futamot és ötödikként jöhetsz le a pályán egy világbajnokságon, azt valakinek meg kell mondania a versenyzőnek.

Nem tudom, hogy Tóth Zita esetében, a női műlesiklás esetében ez a tanács elhangzott-e. Ha nem, akkor az nyilván hiba volt, hiba volt még akkor is, ha jó volt látni Zitát szabadon, bátran síelni, mert anélkül tényleg nem megy.

Hosszú távon semmiképp.

(Borítókép forrása: Fortepan / Gábor Viktor)