Hétvégi mészárlás a Stelvión - mégis kinek az élete?

Dióhéjban, ha esetleg valaki nem hallotta volna mi történt: először a tavalyi szezon egyik legizgalmasabb síelője, Cyprien Sarrazin törte össze magát nagyon csúnyán a második lesiklóedzésen, majd nem sokkal később a pályának ugyanazon a pontján Joshua Mettler és Kyle Negomir is elszállt. Negomir volt közülük a legszerencsésebb, ő már a másnapi versenyen is ott volt, ám Mettler annak ellenére, hogy saját lábán és sílécén hagyta el a pályát, mindkét térdében (!) elszakította a gyakorlatilag az összes térdszalagját (elülső keresztszalag, oldalszalag, meniszkusz).

Ám az is nyilvánvaló volt, hogy Sarrazinhoz képest szinte karcolásokkal úszta meg azt, ami történt.

A francia, aki tavaly megnyerte mindkét kitzbüheli versenyt, 100 km/h-s tempónál gyakorlatilag katapultált az őt ért kompresszió hatására, majd több, mint három méter magasról zuhant vissza a pályára. Ezt követően magatehetetlenül sodródott a védőhálóig, amit lényegében átvágott. Amikor a mentőcsapat odaért hozzá, már eszméleténél volt, ám annak ellenére, hogy kinyílt a légzsákja, sejteni lehetett, hogy komoly sérülései vannak. Este meg is műtötték, lecsapolták az agya és a koponyája között felgyülemlett vérömlenyt (szaknyelven: szubdurális hematomát), majd ezt követően egy darabig mélyaltatásban tartották. Most már eszméleténél van, de állapotáról nem osztottak meg a nyilvánossággal további részleteket. Annak ellenére sem, hogy a hírek szerint a bokájával és – ami nyilván nagyobb baj – a gerincével is gondok lehetnek.

Sarrazinhoz hasonlóan helikopterrel kellett menteni Pietro Zazzit és Gino Caviezelt is. Zazzi ugyanazon az edzésen törte el a síp- és a szárkapocscsontját, amin a többiek is megsérültek, míg Caviezel a szuper-óriásműlesikló versenyen ficamította ki a vállát és szakította el a térdszalagjait. Meglepő módon a már-már szinte rettegve várt lesiklóverseny szinte gond nélkül lement, pusztán Lars Roesti esett ugyanott hatalmasat, ahol Sarrazin, ám ő sérülés nélkül megúszta.

Bormio szinte mindig a két ünnep között kap helyet a versenynaptárban, és a lejtő ilyenkor általában elképesztően jeges és meglehetősen sötét is. A versenyzők minden évben elmondják, hogy itt lehetetlen élvezni a síelést, itt gyakorlatilag minden a túlélésről szól és az apró jeges buckáknak köszönhetően általában remegő lábakkal érnek célba.

Idén azonban minden picit másként volt.

A versenyt megelőző héten sokat és erősen fújt a szél, mely néhol kiszárította a havat, amelyik így aztán sok helyen nem volt olyan kemény és jeges, mint amilyen lenni szokott. Egy három kilométer hosszú pályánál az ilyesmit el lehet képzelni, még akkor is, ha szervezők mindent megtesznek azért, hogy a pálya a lehetőségekhez mérten a leghomogénebb legyen.

Az vitathatatlan, hogy a versenyzőknek nem egyszerű felkészülni az ilyen változó körülményekre, és az is egyértelmű, hogy ahol Sarrazin, Mettler és Negomir bukott, ott drasztikusan megváltoztak a feltételek azon az edzésnapon: az addigi jegesebb felületet egy puhább, fogósabb váltotta fel.

Ezek után persze nem volt váratlan, hogy jó néhányan a versenyzők közül a szervezőket okolták a balesetekért. Úgy gondolták, hogy míg ők a bőrüket viszik a vásárra, addig a szervezők nem tisztelték meg őket egy megfelelően előkészített pályával. Nils Allegre, Sarrazin csapattársa egyenesen odáig merészkedett, hogy szerinte Bormio méltatlan arra, hogy egy év múlva olimpiát rendezzen.

Az egyértelmű, hogy Allegre tudta, mi történt Sarrazinnel, tudta, mekkorát esett a csapattársa, és így nem a legjobb kedvében adott interjút az Eurosportnak. Azon lovagolni, hogy durván fogalmazott-e, vagy sem: felesleges. Míg az újságíróknak, riportereknek ilyenkor az a dolguk, hogy megpróbáljanak minél több részletet megtudni és minél több szereplőt megszólaltatni, azt is meg kell tudnunk érteni, hogy a sportolók ilyenkor zaklatottak, aligha fogalmaznak a legkörültekintőbben.

Este Markus Waldner, a FIS (Nemzetközi Síszövetség) versenyigazgatója aztán védelmébe vette a szervezőket, ugyanakkor felvetette a sílécgyártók és a nemzeti szövetségek felelősségét. Elmondta, hogy amíg a síelés szabadtéri sport, addig ilyen esetekre, mint hogy ne legyen teljesen homogén egy három kilométer hosszú sípálya, fel kell készülni. Úgy vélte, szerinte azért nem tudják a versenyzők megfelelőképpen kezelni ezeket az átmeneteket, mert túl agresszív lécekkel síelnek, és azt is felhozta, hogy amikor ezt a problémát a nyáron megpróbálták kezelni, a nagy nemzetek szövetségei egyáltalán nem támogatták a FIS javaslatait.

Ezen kívül a pálya állagát ért kritikákra úgy reagált, szerinte az sincsen rendben, hogy egyesek minden héten találnak valami problémát. Hogy Alta Badián puha volt a pálya, hogy Val d’Isere-ben szűk, ahol ráadásul a hó is nagyon esett; hogy Gurglben túl jeges volt a meredek, Leviben pedig a szokásokkal ellentétben túl puha.

És ahogyan azt írtam, hogy a versenyzők felindultságát meg lehet érteni, addig azt ki kell jelenteni, hogy

Az utolsó felvetésre próbáltam utalni egyébként valamikor tavasszal (szg#56 Nyirmognak a világ legjobb síelői, csak az a kérdés, igazuk van-e), hiszen az, hogy szinte minden versenyt követően panaszkodnak néhányan valamire, nem új keletű dolog.

A hírek szerint egy héttel ezelőtt Alta Badián a versenyzők jelentős része egyáltalán nem akart versenyezni, mert néhol túl puhának találták a havat néhány kapu tövében. Ám később kiderült, hogy a félelmek teljesen alaptalanok voltak, a lejtő legalább olyan jó volt, mint bármely másik, még hatvan feletti rajtszámmal is jöttek be versenyzők a második futamba. Nem tudom, a tiltakozók később belegondoltak-e abba, mi történt volna akkor, ha végül hallgatnak rájuk a szervezők, és törlik a futamot. Hány ember munkája ment volna a kukába, mekkora anyagi kára származott volna sokaknak (szervezőknek, jogtulajdonosoknak, tévétársaságoknak, vagy akár azoknak a versenyzőknek, akik már elsőre is azt mondták, hogy a pálya nyugodtan síelhető), ha végül az ő akaratuk érvényesül?

Mert igen, persze, ők viszik a vásárra a bőrüket, de nagyon sok ember munkája van abban, hogy egyáltalán vihessék.

Azt hiszem, mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy a sportág változik. Egyfelől nyilvánvalóan változik, a klímaváltozás következtében is, hiszen a szervezőknek egyre nehezebb dolguk lesz, hogy megteremtsék a szükséges minimális feltételeket, másfelől van egyfajta nyomás a másik oldalról is.

Arról, hogy a technikai fejlődés miként képes megbontani egy-egy sportág egyensúlyát, szintén írtam már (szg#64). Odáig azonban véleményem szerint semmiképpen sem szabadna eljutni, hogy az adventi időszakban, a csodálatosan behavazott Dolomitokban ne rendezzenek versenyt pusztán azért, mert a futamot megelőző héten pluszok voltak, és nem tudták a lejtőt úgy injektálni, ahogyan azt szokták, hiszen nem fagyott volna bele a hóba a víz.

Az alpesi síelésnek kell rendelkeznie valamiféle megoldásra ezekre a problémákra is.

És azt hiszem, azt sem szabad elhallgatni, hogy a versenyzők is hibáznak.

Hogy bár Cyprien Sarrazin elmúlt egy évét az ember tátott szájjal nézte, de a síelésének minden pillanatában benne volt a bukás lehetősége. Egyszerűen úgy ment, hogy azt nem lehetett nem összeszorított gyomorral nézni. És azt is el kell mondani, ha őszinték vagyunk, hogy Pietro Zazzi teljesen értelmetlenül és szükségtelenül ment szinte versenytempóban azon az edzésen, amelyik korábban már többször félbeszakadt az esések miatt, és ahol rajta kívül már mindenki óvatosan síelt. (Ahogyan Murisier mondta: edzésen semmit nem nyerhetsz, de mindent elveszíthetsz.)

És el kell mondani azt is, hogy Gino Caviezel úgy síelt 1-es rajtszámmal szuper-óriásműlesiklásban, hogy egyedüliként a mezőnyből nem vett részt lesiklóedzésen, és ő volt az egyetlen, akinek semmiféle személyes tapasztalata nem volt a változó hóviszonyokról.

A legdurvább talán az egészben az, hogyha arra kíváncsiak, mi lesz ennek a történetnek a megoldása, mitől lesz kevesebb a bukás, akkor azt kell mondjam, szerintem nem lesz kevesebb a bukás, és nem lesz megoldása a történetnek. A versenyzők, akiket leginkább a győzelem érdekel, semmi más, és akik ezért a győzelemért sokszor átlagember számára értelmezhetetlen mennyiségű kockázatot is képesek vállalni. Ezt bizonyítja az, hogy az első évben, amikor kötelező lenne a légzsák használata, akkor durván negyven síző kért derogációt a friss szabály alól. Ennyien síelnek most légzsák nélkül. Azért, mert nekik kényelmetlen, vagy azért, mert esetleg úgy gondolják, így spórolnak pár tizedet, vagy azért, mert félnek tőle, hogy kinyílik már egy nagyobb mentésnél is, mint mondjuk a hétvégén Odermattnak, és oda a jó eredmény.

Ám az is hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy nem csak Odermatton, hanem Sarrazinen is volt légzsák. És lehet persze azt mondani, hogyha nem lett volna, lehet soha többet nem áll lábra, de sokan mondják azt is, hogy azért mert így menni, ahogy ment, mert ott volt rajta a légzsák.

Lehet, hogy egyik sem igaz, lehet, hogy mindkettő.

Könnyen lehet, hogy be kell látnunk, ez az egész egy neverending story. Hiszen jó néhány alkalommal változtattak már a szabályokon, próbálták a sílécek technikai paramétereinek változtatásával lassítani a versenyzőket, a gyártók – érthetően – azon dolgoznak, hogy az adott keretek között a leggyorsabb léceket tegyék a versenyzők alá. Egy-egy szabályváltoztatás után utolérik önmagukat. Jövőre már mindenkin lesz légzsák, előbb utóbb a vágásálló síruha is kötelező lesz, jönnek majd az okoskötések is, de azért a történet vége mindig ugyanaz lesz.

A mai srácok pedig ugyanazt a kockázatot vállalják, mint mondjuk Killyék vagy Klammerék egykoron, mert miért vállalnának kevesebbet?

Ergo: ugyanúgy össze is fogják törni magukat, mint ahogyan a sportág történetében összetörték magukat oly sokan.