Visszavonult Alexis Pinturault, akinél kevesen síeltek szebben és gyorsabban se sokan

A lényeg az, hogy ebben a sportágban egyetlen versenyt azért nagyon sokan megnyerhetnek. Fújhat a szél, kisüthet a nap, eleredhet a hó, vagy éppen bevállalhatnak egy olyan brahis menetet, ami csak egyetlen alkalommal sikerül hosszú évek alatt. Rengeteg minden állhat egyetlen győzelem mögött. És persze ugyanilyen okokból előfordulhat az ellenkezője is, mint például szegény Johan Clarey-vel, aki évtizedeken keresztül hajszolta azt a bizonyos egyetlen győzelmet, ám sosem járt sikerrel (szg#6 – Befejezte a legnagyobb vesztes – anélkül, hogy valaha győzött volna).

Persze nem azt mondom, hogy bárki bármit megnyerhet, de azt igen, hogy ebben a sportágban – leginkább azért, mert szabadtéren űzik, sokszor cudar, még többször változó körülmények között – nagyon sok minden előfordulhat. Ezért nem túlzás az, amit olyan sokszor elmondunk, hogy a versenyzők maguk között sokkal többre tartanak egy kristálygömböt, egy szakági világkupa-győzelmet, mint adott esetben egy világbajnoki címet vagy egy olimpiai aranyat.

Hogy az összetett világkupáról már ne is beszéljünk. Az a síző, aki az összetettet megnyeri, az vitán felül annak a szezonnak a legjobb síelője. Napsütésben, szélben, havazásban, puha, tavaszias havon vagy éppen tükörjégen. Persze néha alakulhat nagyon szorosan egy-egy világkupa is, a szakágiban sokszor csak pár pont dönt csupán, sőt már arra is volt példa, hogy az összetett is az utolsó verseny utolsó futamán dőljön el, ám ettől az biztos, hogy világkupa-győztes nem lehetsz véletlenül.

Ebben az évezredben csak a legeslegnagyobbak tudtak összetett világkupát nyerni. Hogy pontosak legyünk: a Hirscher-éra előtt Hermann Maier, Stephan Eberharter, Bode Miller, Benni Raich, Aksel Lund Svindal, Carlo Janka és Ivica Kostelic tudott nyerni, azóta pedig, hogy Marcel Hirscher az első nagy kristálygömbjét behúzta (2011/12), vele együtt is mindössze csak négy síző mondhatja magát összetett világkupa-győztesnek.

15 év alatt.

Jó, persze, ha akarjuk, azt is mondhatjuk, hogy nyert Hirscher nyolcat, Odermatt ötöt, és közöttük még ketten összesen kettőt, de azt hiszem, ez is azt támasztja alá, ami az egyik legfontosabb mondanivalóm lenne. Összetett világkupa-győztes nem lesz akárkiből. Ez a két ember egyébként, aki összekötötte a két korszakot, Aleksander Aamodt Kilde és Alexis Pinturault volt, akik közül a franciát ma láttuk utoljára síelni. Sokáig lehetett hallani olyan pletykákat is, hogy Kilde is visszavonul, ám a legfrissebb hírek szerint ő és Shiffrin meggyőzték egymást a folytatásról, arról, hogy együtt készüljenek fel a következő szezonra.

Pinturault viszont – akinél franciább sízőt nem nagyon láttunk az elmúlt harminc évben – tényleg befejezi.

Úgy fejezi be persze, amilyen az egész pályafutása volt. Szépen, sőt gyönyörűen, de azért mégsem úgy, ahogyan befejezhette volna. Ez az egész – a szép, gyönyörű, de mégsem olyan szép, mégsem olyan gyönyörű, mint amilyen lehetett volna – jellemezte ugyanis az egész karrierjét. Úgy ért el szinte mindent, hogy a mondatból a ”szinte” hangsúlyosabb, mint a ”minden”. Pedig összetett világkupa-győztes, világbajnok, olimpiai érmes – olyan karriert zár le, amiért sokan fél életüket adnák, de minden egyes pillanat, minden egyes siker mellett ott van egy apró, pici, de mégis létező hiányjel. Mindenütt ott volt ez a félmondat: lehetett volna ez akár sokkal több, fényesebb is.

Mert persze a mai napon is édesanyja szülőhazájában búcsúzott Lillehammerben egy 11. hellyel, ami gyönyörű, és remek sztori, de búcsúzhatott volna éppen a múlt héten a saját hazájában, saját szülővárosában is, ha tudnak versenyt rendezni Courchevelben. Ám nem tudtak, mindkét szuper-G elmaradt a rossz idő miatt, így aztán minden idők egyik legnagyszerűbb francia sízőjének annyi maradt, hogy leüljön egy iskolapad mögé, és bejelentse a néhány, teljesen véletlenül még a helyszínen maradt újságírónak, hogy ennyi volt, befejezi.

Kapcsolódó cikkek:

Pedig eddig Courchevel jelentette a kivételt az életében, ez az egyetlen hely, ahol szinte minden klappolt. (Leszámítva, hogy 2023 nyarán botcsinálta betörők rájuk törtek éjjel, mert el akarták vinni Richard Mille-óráját.) Ott született, a családnak ott van szállodája, ott él mind a mai napig, és ami ennél sokkal fontosabb: ott – és csak ott – tudott elérni valami olyat, ami mellé nem lehetett odatenni azt az apró, pici hiányjelet.

Sőt.

2023-ban a courcheveli vb-n a kombinációs aranyat már senki nem várta tőle. Addig az volt a jellemző rá, hogy nagyjából minden második alkalommal nyert, amikor nyernie kellett volna, azon a napon viszont – életében talán egyetlen egyszer – a másik irányból borította az oddsokat. Addig háromból mondjuk kétszer ő volt a favorit, aki aztán nem tudott nyerni, aznap azonban életében először és utoljára némiképp outsiderként győzött.

Ne tévedjünk, mindezeket eddig nem azért írtam le, hogy kisebbítsem az érdemeit, nem azért, hogy keseregjek, mi lehetett volna belőle, ha, hanem pont azért, hogy kidomborítsam mindazt, amit elért.

Mert az, ahogyan elvesztette például Cortinán az óriás-műlesikló világbajnoki címet – úgy, hogy messze ő volt a szezon legjobbja, és fölényesen vezetett az első futam után –, vagy ahogyan szerepelt az olimpiákon kombinációban, aminek majd egy évtizeden keresztül a legjobbja volt, jól mutatta, hogy Alexis Pinturault nem rendelkezett azzal a győztes mentalitással, amivel a legnagyobbak. Ő sokkal inkább tudott kételkedni magában, mint a többiek ugyanekkora vagy néha szerényebb tudással.

Az, ahogyan elveszítette az összetett világkupát a Hirscher utáni első évben, azt mutatta, hogy szerencséje sem nagyon volt. Gyakorlatilag végigvezette azt a szezont, amit éppen akkor fújtak le a Covid miatt, amikor Kilde egy kviftjelli lesikló-második hellyel az élre ugrott. Pedig a hátralévő versenyeken – ha megrendezik - sokkal több pontot gyűjthetett volna, mint a norvég, hiszen Krajnska Gora mellett elmaradt a vk-döntő is.

Mert annyira jó síelő volt, hogy még ez is belefért. És ez egy nagyon magas szint bármiféle sportágban. Amikor annyira jó vagy, annyira ügyes, annyira technikás, hogy még az is belefér, hogy ez a két – egyébként rettenetesen fontos faktor – ahogy van hiányozzon. Benni Raich volt még ilyen, de bizonyos értelemben talán maga Federer is, aki annak ellenére hozta le majdnem x-re a Djokovic és Nadal elleni párharcot, hogy sokkal kevésbé volt győztes típus, mint a másik kettő. És ha innen nézzük, ha ezeket a tulajdonságokat is tekintjük, akkor persze azt is mondhatjuk, hogy akár az a sokat emlegetett hiányjel sem jogos.

Ám a másik oldalról meg csak ott van valaki, aki úgy bánt gyakorlatilag bármilyen hosszúságú síléccel, bármilyen szakágban, bármilyen hóviszonyok között, ahogyan csak nagyon kevesen a sportág történetében. Hogy mást ne mondjak, Alexis Pinturault az alatt a 16 szezon alatt, amit a világkupában töltött, ez alatt a majd’ 400 verseny alatt, amit síelt (beleszámítva a világbajnokságokat és az olimpiákat is), talán, ha háromszor esett el. Az egyiken elment egy világbajnoki cím Cortinán, a másodiknál elszakította a bal térdét Wengenben, a Silberhornsprungon, a harmadiknál pedig a jobbat egy évvel később Kitzbühelben.

Utóbbi pályahiba volt.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok.