Befejezte a legnagyobb vesztes – anélkül, hogy valaha is győzött volna

Nem kérdés, hogy akadnak olyan nagyon tehetséges sportolók, akik adott esetben virtuózai a sportáguknak, szemet gyönyörködtetően vívnak, teniszeznek, ugranak távolt, csak éppen akkor, amikor igazán tétre mennek a dolgok, akkor hiányzik belőlük valami. Akkor tényleg nem tudnak nyerni. Hiába gömbölyítik a labdát úgy, mint kevesen, hiába rajzolnak a karddal, de mindig jön valaki, aki nem gömbölyít olyan szépen, csúnyábban is rajzol, csak átharapja a torkukat, mert ők azt a győzelmet akarják, és fel sem merül, hogy az lehet másé is.

Különösen gyakori az ilyen helyzet küzdősportoknál, vagy olyan labdajátékokban, ahol két ember áll egymással szemben. Nem véletlen, hogy a tenisz (asztalitenisz, tollas stb.) lélektana nagyon sok mindenben mutat hasonlóságot mondjuk a víváséval vagy a birkózáséval.

Nyilvánvalóan semelyik sportágban nem hátrány, ha tudsz nyerni, ha akkor tudod a legjobbadat nyújtani, amikor igazán fontos, és nem mondjuk a selejtezőben dobsz világcsúcsot gerellyel, hogy aztán a döntőben elizguljad, és mondjuk kilépjél háromszor. Azok a versenyek, amikor kétszer van jelenésed, nagyon mások tudnak lenni. Gondoljunk csak egy selejtezőre bármilyen atlétikai világversenyen, vagy alpesi síből a műlesiklásra, óriás-műlesiklásra. Az első felében gyakorlatilag csak veszíthetsz, ha mondjuk nagyon gyenge vagy esetleg nem is folytathatod, de ha igazán jól sikerül, azzal is csak a terhet pakolod magadra, növeled az elvárásokat veled – és ami a legfontosabb – saját magaddal szemben. Ha Johan Clarey ilyen versenyszámban fejezte volna be 13 dobogóval, győzelem nélkül, akkor tényleg mondhatnánk rá, hogy lúzer, pedig őszintén szólva rettenetesen utálom ezt a szót.

Dobogói javarészét lesiklásban szerezte, egészen pontosan 13-ból 11-et, a maradék kettőt pedig szuperóriás-műlesiklásban, ahol szintén csak egy futamot rendeznek. Ezekben a versenyszámokban praktikusan annyi történik, hogy kiállsz a hegytetőre, aztán gyerünk. Nincsen első futam, második futam, nincsen lelki teher, hogy te vezetsz éppen az első futamot követően. Bármiféle teher, bármiféle önmagaddal szembeni elvárás, csak a korábbi versenyekből eredeztethető. Az ellenfelekkel csak közvetetten, az órán keresztül találkozol.

Clarey például a 13 dobogós versenye során összesen 3,63 mp-re volt a győztestől. Ez nincs 0,28 mp átlagban, miközben a pályák több, mint 3 km hosszúak, de van olyan is ami 4270 méter. Ha onnan indulunk ki, hogy Clarey kedvenc lejtőjén, a Streifen Kitzbühelben durván 2 perc alatt teszik meg a 3312 métert, akkor azt mondhatjuk, hogy 7 méterrel maradt le átlagban a győzelemről. Tekintve, hogy ez egy átlag, volt olyan is, hogy a különbség nem volt fél méter se, és volt olyan is, hogy 10 méterrel is ’megalázták’.

És volt olyan is, hogy nem centik vagy századmásodpercek hiányoztak, hanem csak az, hogy teljen az idő és csillapodjon a szél. 2011. december 17-én Johan Clarey állt lenn a célban Val Gardenán, és várta, hogy a többiek megérkezzenek, lepörögjön a verseny. Ő vezetett, a lejtő nem igazán volt már alkalmas egy jó menetre, biztosra lehetett venni, hogy ő nyer, ő, aki akkor még csak egy vk-ezüsttel rendelkezett. És akinek a győzelmére akkor még teljesen másként tekintett volna mindenki, mint manapság.

22 síző már lenn volt, akkor éppen 23-as rajtszámmal jött le az utolsó síző a legjobbak közül, ha jól rémlik már csak Didier Cuche volt még fenn azok közül, akik a világranglistán jól álltak. Plusz még a többiek, úgy durván harmincan.

A szabály szerint összesen 30 sízőnek kell teljesítenie a pályát, hogy egy verseny érvényes legyen, ám az, hogy nem lehet már eléggé jól jönni, hogy nincs már esély a győzelemre, ebben a sportágban csak nagyon ritkán szempont. A biztonság azonban sokkal inkább és ez volt Clarey pechje. A szél annyira felerősödött és annyira rossz irányból fújt, hogy az egész cirkusz legnagyobb ugratója, a Kamelbuckel - ahol 70 métert is repülnek a sízők - veszélyessé vált. Csak állt Günter Hujara versenyigazgató az ugrató tetején, egy zászlóval a kezében, melyen tisztán látszott, hogy a szél hátulról fúj, és nem engedett le már egy versenyzőt sem.

Akkor mindenki úgy érezte, jó döntés született, a verseny nem lett volna fair, ami konkrétan igaz is volt. Akadnak ilyenek minden szezonban, de senki nem szereti őket igazán. Már persze a győzteseken kívül. Akkor mindenki úgy gondolta, hogy Clarey ’érdemtelen’ győztes lett volna, hogy csak annak köszönhette volna a győzelmet, hogy ő még jobb körülmények között mehetett, mint a többiek. Csak míg valami fairnek tűnik akkor, ha pusztán egy délután távlatából szemléljük, teljesen más megvilágításba kerül, ha évtizedes távlatból tekintünk vissza rá. És mivel Johan Clarey 40 is elmúlt, amikor befejezte, bőven van távlat, ahonnan visszatekinthetünk.

Én valahogy nagyon hiszek abban, hogy a sport a legvégén igazságos, valahogy Messi vb-döntőjére is így tekintettem, ilyenformán az utolsó pillanatig biztos voltam benne, hogy Clarey-nek végül azért összejön a győzelem. Már tavaly az olimpián is erre gondoltam, bár arra a kérdésre, hogy Feuznak vagy neki járt volna-e jobban az arany, nehezen tudtam volna válaszolni őszintén szólva. Aztán 1 tized választotta el őket az első két helyen.

Akkor kézenfekvőnek látszott, hogy ha nem az olimpia, akkor majd az idei világbajnokság lesz az övé Courchevelben, hazai pályán, túl már a 40-en, minden idők legidősebb világbajnokaként.

Valakinek azonban úgy tűnik, hogy tényleg az lehet a sorsa, hogy ne nyerjen, és lehet ezen sehogy sem tud változtatni.

Az idei – utolsó – szezonjában mindkét kedvenc lejtőjén két lesiklóversenyt is rendeztek. Clarey a Saslongon és Kitzbühelben is átvette a vezetést a második versenyen, hogy aztán Aleksander Aamodt Kilde mindkét alkalommal megelőzze őt. Ha nem két verseny lett volna azokon a hétvégéken, hanem csak egy, akkor is egy döbbenetes történet lenne ez így is. Ám így, hogy Kilde mindkét helyszínen nagyot hibázott a másik versenyen, így még elképesztőbb.

Biztosan ki lehet számolni, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy valakivel mindez megtörténjen. Hogy összejöjjön 13 dobogó, győzelem nélkül, egy egyfutamos versenyszámban. De talán ennél az egyébként gyaníthatóan nagyon alacsony számnál is beszédesebb egy névsor. Azoknak a névsora, akik nyerni tudtak azalatt az idő alatt, amíg Clarey aktív volt, és akiknek a pályafutása össze sem hasonlítható az övével.

Bryce Bennett, Niels Hintermann, Martin Čater, Boštjan Kline, Georg Streitberger, Silvan Zurbriggen, Andrej Jerman és legfőképpen Josef Ferstl biztosan gyengébb sízők voltak nála, mégis leesett nekik egy-két győzelem. Pláne Ferstlé fájhat Clarey-nek igazán, hiszen a német 1-es rajtszámmal - sokkal jobb körülmények között síelve - nyert pont előtte Kitzbühelben, mindössze két századdal. Vagy ott vannak a honfitársai: Adrien Theaux, Pierre Emmanuel Dalcin és Antoine Deneriaz. Hárman együtt mindössze egyel több alkalommal állhattak a dobogón, mint Clarey egymaga, mégis nyertek mindannyian. Theaux és Deneriaz ráadásul 3-3 alkalommal, utóbbinak pedig még egy olimpiai aranyérem is összejött.

Akármennyit is gondolkodom rajta, Bode Miller legendás mondata az egyetlen, mellyel méltóképp össze lehet foglalni Johan Clarey páratlan hosszúságú karrierjét. Az mégiscsak jobban hangzik, mint az, hogy nem volt szerencséje.