Keszthelyi Ritáék vb-eredménye két hét alatt megnyert ezüst, nem egy elbukott döntő második helye

Szerdán megjelent a férfi vízilabda-válogatott dohai világbajnoki hetedik helyéről szóló értékelésünk, amelyben Szabó Zoltán elmesélte véleményét a mieink produkciójáról.

Beszélgetésünk második részében a női válogatott kiváló vébéje volt a téma. Szabó Zoli elmondta, milyen változásokat láthattunk a januári Európa-bajnokság óta, és hogy mit látott Dohában a címvédő Hollandiával játszott negyeddöntőn és az amerikaiakkal vívott fináléban.

Milyen várakozásokkal tekintettél a dohai világbajnokság elé a női válogatott szempontjából?
Volt egy objektív, elérendő cél, ami még annál is magasabb volt, mint hogy tényszerűen ez hányadik helyezést jelent a vb-n: az olimpiai kvóta. Mindenki aláírta volna akkor is, ha a hetedik hellyel lett volna meg. Azt is lehetett tudni előre, hogy két nagyon fontos meccsünk lesz, amelyeket meg kell nyerni. Az egyik a csoportban az ausztrálok elleni, a másik meg utána negyeddöntő, valószínűleg a hollandokkal szemben. Utóbbi siker már biztosíthatta, hogy a későbbiekben ne kelljen izgulni.

A legjobb forgatókönyv az lehetett előzetesen - ami meg is valósult -, hogy az elődöntőt a pozitív lélekemelő élményből fakadóan valahogy bárki ellen megnyerje a válogatott, és jöhet az amerikaiak elleni döntő (így is lett.). Ott meg aztán lehet eső, lehet sár.

A lányoknál az ellenkezőjét láthattuk, mint a fiúknál, önfeledt, önbizalomtól duzzadó, mosolygós játékosokat. Hogyan lehet ilyen rövid idő alatt átfordulni a másik irányba a nem jól sikerült Eb után?
Itt is az eredmény hozta a kézfogás minőségét. Először nagyon szorongatták egymás kezét, aztán utána szelídült ez szeretetteljes kézfogóvá, amikor egyrészt meglett az olimpia, másrészt felállhattak a dobogóra.

Jó, hogy ez a folyamat lezajlott! Ha beletesz az ember nagyon sok munkát valamibe, és nem látja az eredményét semmilyen módon, akkor egyrészt kételkedik az illető a munkában, önmagában és az egész rendszerben, ami egy öngerjesztő folyamat, aminek nem lehet más a vége, minthogy levonjuk a tanulságokat, jöjjön új söprű!

A női mezőnyre is igaz - bár az amerikaiak talán följebb vannak egy polccal, mint a többiek, még ha ez a polc nincs messze az alatta lévőtől -, hogy a spanyol, az olasz, a holland, a görög, a magyar csapat közül egy meccsen bármelyik megverheti a másikat.

Kilengések vannak, de amikor odakerül valamelyik, hogy most tényleg azon az egy meccsen múlik, hogy továbbjut, nem jut tovább, van kvóta, nincs kvóta, dobogós lesz-e, vagy nem, akkor ezek a különbségek minimalizálódnak. Éppen ezért volt egyszerre az az érzése az embernek, hogy igenis megvalósítható az, hogy ebből a munkából eredmény legyen, másrészt meg ugyanaz a félelem is megvolt ebből a szempontból, hogy nehogy megint apró hajszálon múljon.

De aztán az látszott, hogy ami még nagyon hibádzott az Európa-bajnokságon, hogy a védekezésben mindig egy momentummal, egy pillanattal lemaradtunk, pont nem ért oda, pont rosszul rakta fel a kezét valaki, az a helyére került.

Nem kellett nulláról kezdeni az egészet, csak azt a pici hajszálat a másik irányba kellett fésülni, és akkor a meglévő rendszerbe, meg saját magukba lehetett hitet tölteni, és akkor lett eredmény.

Ezt láthattuk már az ausztrálok elleni meccsen, és még inkább a hollandokkal vívott negyeddöntőn is, nem?
A címvédő hollandokkal játszott meccsen az látszódott az ellenfélen, mint ami egy kicsit a férfiaknál a franciák ellen rajtunk. A hollandok úgy voltak vele - a szövetségi kapitányukon, Evangelos Doudesisen látszódott a leginkább -, hogy nulla érzelemmel játszottak a mérkőzés háromnegyedéig.

Azzal, hogy "majd úgyis meglesz, mert mi vagyunk az Európa-bajnokok és a vb-címvédők is, hogy jönnének ahhoz a Kárpát-medenceiek, hogy kibabráljanak velünk”. Becsületükre váljék, hogy a negyedik negyedre erősen összeszedték magukat. Meg tudták oldani, amit a magyar srácok a franciák ellen nem. „Jó, gyerekek, ég a ház”, mondhatták, és megjött valami, ami végül kevés lett.

Milyen tanulsággal szolgált számodra az a negyeddöntő?
Nekem az lett a tanulság a meccsből, hogy mi viszont azzá a csapattá értünk, azok lettünk, amely ellen ha valamelyik rivális a legkisebb hibát is elköveti, leginkább hozzáállásban, összpontosításban, akkor az elég ahhoz, hogy mi győzzünk. Nem lehet minket megverni félgőzzel. Nálam emiatt lett meg a negyeddöntő, plusz amiatt, mert azt a játékot, amivel a hollandok a spanyolokat is le tudták győzni, meg tudtuk oldani. Nem volt az emberben az az érzés, ami sokszor kialakul, hogy „igen, eredendően fölényben van az ellenfél, és nekünk sokat kell beletenni”. Egy ilyen faktor volt, Laura Aarts. Ezt úgy próbáltuk megoldani, hogy hat akkora gólt lőttünk, hogy még most is szaladgál a labda a kapuban. Ez érdekes, mert nem sikerülhet véletlenül.

Azzal szembesülhettünk, hogy a jónál csak egy kicsit jobb lövés sem megy be, ami amúgy tízből kilencszer igen, mert ez a derék holland lány mind kivédte. Ebből tudtuk azt meglépni, ami egyáltalán nem természetes és elképesztő összpontosításról tesz tanúbizonyságot.

A lövésből nem akkor lesz gól, amikor ellövik a labdát, vagy amikor beér a kapuba. Hanem amikor a gondolat megszületik és az agyban végrehajtás elhatározássá, az elhatározás meggyőződéses végrehajtássá érlelődik. Amikor valaki nem gólt lőni szeretne, hanem amikor már kezébe veszi a labdát, tudja, hogy gólt lőtt.

Nálunk hatszor is volt ilyen a hollandok ellen. Állhatott volna a kapuban két Laura Aarts is világklasszis teljesítménnyel, azok a lövések akkor is gólok lettek volna, mert gólnak kellett lenniük. Ezzel győztük le Hollandiát.

Átugorva az elődöntőt, az amerikaiak elleni finálé sokáig emlékezetesen alakult.
Az amerikaiaknak volt egyfajta trónra visszakerülési vágyuk. Meggyőződésem, hogy ha címvédőként érkeznek, akkor megverjük őket. Amikor láthattuk kimászni Maggie Steffenst a medencéből, aki Michael Jordan módjára mutatta az összes ujját, hogy gyűrű van rajta, „nekem ebből van öt, emebből meg három”, akkor nagyon nehéz elvárni azt a rutint, tapasztalatot a magyar csapattól, hogy egy ilyen döntőbe úgy érkezzen meg, hogy ezt már átélte megnyert fináléban.

Talán az is hiányzott, hogy nem volt meg az ilyen rutinunk, a győztes rutinja. Ez okozhatta talán azt, hogy kulcsszituációkban, a teniszből véve, sok ki nem kényszerített hibát követtünk el. A három eladott labda emberelőnyben nem tette lehetővé, hogy megint döntetlen legyen, elveszett a lehetőség.

Axiómaszerűen megemlíti ilyenkor az ember Ashleigh Johnson nevét is. Neszmély Bogi is kiválóan védett, Magyari Aldának nem ment az elején, Johnson meg eléri azt, hogy amikor előtte áll, olyan, mintha kisebb lenne a kapu. Mintha összement volna a mosásban a ketrec. És nem nagyon tudunk receptet, hogy ezt miként lehetne megoldani. Jó, váratlant kell lőni, Faragó Kamillának egyszer sikerült. De azért nem lehet tíz váratlant lőni, ahhoz be kell vágni néhány olyat is, amire számít, ez nem nagyon sikerült.

Ha ezeket mind összerakjuk, akkor ez a hajszállal elszenvedett vereség így is csodálatos teljesítmény. Közhely, de 100%-os produkció kellett volna, hogy ezt az amerikai csapatot ott és akkor megverjük. 85%-ot játszottunk, egygólos vereség lett belőle.

Erről az eredményről elmondtam (ahogy aztán Keszthelyi Rita is átvette, majd jogdíjat kérek tőle), hogy ez egy két hét alatt megnyert ezüst, nem egy elbukott döntő második helyezése.

---

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!