Elbukhat Djokovic zsinórban két wimbledoni döntőt Alcaraz ellen? Vagy meglesz neki a 25. Grand Slam?

Ezt mondja egy régi teniszes mondás. Mármint, ha két játékos, jelen esetben Novak Djokovic és Carlos Alcaraz személyes, egymás elleni párharcára gondolunk.

Tehát, hogy nem az aktuális forma, az elmúlt versenyeken, a szezonban elért eredmények számítanak igazán, hanem kettejük közös története. Az, hogy ki volt lenn, és ki volt fenn, amikor legutóbb ott álltak egymással szemben a háló két oldalán.

A mondás szerint nem az számít tehát, hogy hogyan játszottak eddig, és hány szettet buktak idén Wimbledonban. És még annak sincs olyan nagy jelentősége, hogy Alcaraz néhány héttel ezelőtt Roland Garros-bajnok lett, Djokovic pedig olyan térdsérülést szenvedett, hogy állítólag műtétre volt szüksége.

Sőt, a mondás értelmében még a tavalyi wimbledoni döntő sem számít igazán, amelyet ők ketten egymás ellen vívtak, és amelynek sokan most a visszavágójáról beszélnek. Az a döntő, amelyet egyébként némiképp váratlanul a tapasztalatlanabb spanyol a maga javára fordított a végén.

Ha az elmúlt hetek eseményei nyomnák a legtöbbet a latban, akkor feltétlenül Alcarazt kéne favoritnak tekintenünk, hisz a Garros-trófea mégiscsak a Garros-trófea, a másik oldalon pedig a térdsérülés mégiscsak térdsérülés.

De ha a mondás szerint kettejük személyes történetének alakulása az igazán fontos, akkor nézzünk rá erre. A tavalyi wimbledoni döntőnek úgy álltak neki, hogy 1-1 volt az egymás elleni mérlegük, Djokovic a 2023-as Garros-elődöntőben egyenlített egy négyszettes meccsen úgy, hogy az utolsó két játszmát nagyon simán söpörte be.

A mondás láthatóan működött, hisz a szerb a tavalyi wimbledoni döntőben egy ugyanolyan 6:1-es szettel nyitott, amilyennel az előző mérkőzésüket lezárta. Ezután azonban a spanyol szépen fokozatosan megérkezett a meccsbe, kiegyenlített, majd meg is szerezte a vezetést. Djokovicnak azonban volt válasza erre is, így jöhetett az ötödik játszma, amelyben legtöbben a rutin, a tapasztalat sikerére számítottunk.

Alcaraz azonban hihetetlen belső erővel és mentális jelenléttel a maga javára fordította a meccset, és bajnok lett Wimbledonban, némi túlzással Djokovic hátsó kertjében.

Hiába azonban ugyanaz a helyszín, az idei döntőt nem erről a pontról fogják folytatni.

Néhány héttel később ugyanis játszottak Cincinnatiben egy végletekig kiélezett finálét, ahol Alcaraz hozta az első szettet, Djokovic azonban két tie-breakkel fordított.

A spanyolt ez a vereség eléggé megviselte, és az ezt követő hónapokban csupán árnyéka volt önmagának. Djokovic ellen a világbajnokság elődöntőjében lépett pályára legközelebb, és egy sima vereség lett a vége. Mindeddig ez volt az utolsó egymás elleni meccsük.

Djokovicnak nyilvánvalóan nagyon fájt a tavalyi wimbledoni vereség. Annyira, hogy utána Cincinnatiben úgy volt vele, hogy azt a meccset, ha törik, ha szakad, ő megnyeri. Megnyeri, még ha hordágyon viszik is le a pályáról. Mindketten hullafáradtak voltak, a szerb különösen szenvedett, de az élete árán is győzni akart Alcaraz ellen.

Sántít nyilván a párhuzam, de valahogy úgy, ahogy Serena Williams le akarta győzni Maria Sharapovát minden egyes meccsen azt követően, hogy kikapott tőle a 2004-es wimbledoni döntőben. Abban a döntőben az amerikai volt a favorit, ő akkor már jó néhányszoros GS-bajnok volt, jött azonban egy fiatal, szőke lány, és lemosta őt a pályáról. Annyiban biztos, hogy inog a párhuzam, hogy az ezt követő meccsüket még Sharapova megnyerte, aki azonban ezt követően még csak a közelébe sem került annak, hogy legyőzze Serenát.

Sok érv szólhatna Alcaraz mellett. Többek között, hogy megnyerte a Garrost, hogy 21 éves korára három különböző borításon is major-győztes lett, és hogy nem veszített még GS-döntőt.

A másik oldalon pedig ott van Djokovic és a szezon, amelyre az ő szintjén nyugodtan mondhatjuk, hogy pocsék. Hisz tornagyőzelem nélkül áll, miközben tavaly hét trófeával zárta az évet. És ott van a Garroson összeszedett sérülése, ami csodával határos módon gyógyult az elmúlt hetekben.

Azt egyébként, hogy Djokovicnak mennyire fájt a tavalyi vereség, nem csak az Alcaraz ellen azóta vívott meccsei jelzik, hanem a wimbledoni közönséggel való kapcsolata is. Bevalljuk, nem emlékszünk a tavalyi döntőből olyan momentumra, ami miatt tüske lehetne a szerbben, ő mindenesetre úgy viselkedik, mintha haragudna rájuk.

Ennek legjobb példája a Holger Rune elleni meccse, ahol a nézők a gyengén játszó, mindvégig hátrányban lévő dán mellé álltak. Azt kiabálták, hogy Ruuuuune, amit a szerb képes volt magára venni, és úgy értelmezni, mintha őt pfujolnák.

Ez persze jó eséllyel a taktikája része, Djokovic ugyanis elképesztően jól tud játszani ellenséges, vagy legalábbis általa annak vélt közegben. Ilyenkor szinte verhetetlen. És ha mostanra sikerült már ténylegesen magára haragítania a nézőket, akkor ez a közeg adott is lesz a döntőben.

Ha továbbra is áll a mondás, miszerint ott folytatják, ahol a legutóbbi meccsükön abbahagyták, akkor Djokovic kezd majd jobban, és megindul a nyolcadik wimbledoni címe és a 25. GS-trófeája felé. Ha ezután a közönség Alcarazt támogatja majd, az csak tovább tüzeli, tuningolja a szerbet.

A kérdés csak az, képes lesz-e a spanyol ezt a hengert megállítani. Szerintünk nem.

Azt nem mondjuk, hogy Djokovic a tavalyi döntő fájdalma miatt soha többé nem kap ki Alcaraztól, de hogy két egymást követő wimbledoni döntőt nem akar elbukni ellene, az biztos.