A US Open-döntő elé: Nadal vagy Nadal?

Nadal természetesen.

Valahol ott vagyunk, ahol a Garros-döntő előtt voltunk, nem nagyon lehetett látni akkor sem, és nem lehet látni most sem, hogy miként lehetne másé a döntő, mint Rafa Nadalé. És a hangsúly a mikénten van. Akkor azt nem lehetett érezni, hogy miként fogja Stan két-három órán keresztül visszalapátolni a fonákokat nagyjából a nyaka magasságából, most azt nem lehet érezni, hogy Anderson miként lehet képes megnyerni ötből mondjuk legalább két olyan labdamenetet, amikor mondjuk négynél többször ütnek a labdába.

Miként? - ez volna a kulcsszó.

Mert odáig sok mindent el lehet mondani, amíg le nem megyünk közvetlen a labdamenetek, a játékok szintjére, de amikor odaérünk, akkor már sokkal nehezebb dolgunk van. Ráadásul a párizsi döntő előtt egy olyan játékos mellett kellett érveket sorakoztatni, aki háromszoros Grand Slam-győztes volt, aki addig sosem vesztett Grand Slam-finálét. Most viszont olyan valaki mellett kéne érvelni, aki sosem játszott még finálét sem. Sőt elődöntőt is csak tegnapelőtt.

Ha már a Nadal-Wawrinka párharcok kerültek szóba, talán még jobb példa kettejük Ausztrál Open-döntője 2014-ből.

Pedig érdemes volna megtalálni az akkori érzéseinket, mert azt hiszem, nagyon hasonlóak volnának a maiakhoz. Nagyjából annyi esélyt adunk ugyanis ma Kevin Andersonnak, mint akkor adtunk Stannek Nadal ellen.

Persze Wawrinkának sokkal inkább megvolt a tenisze ahhoz, hogy ártson Rafának. Az ő esetében - így gondolta mindenki - a fej hiányzott, de ma ugyanezzel a magabiztossággal gondoljuk, hogy Andersonnak nincs meg a játéka a hosszabb labdamenetekben ahhoz, hogy legyőzze Nadalt. Ma ugyanezzel a magabiztossággal gondolják sokan, hogy Anderson ezt a döntőt ajándékba kapta, hogy szinte ciki, hogy ő van itt, nem pedig valaki más.

Pedig nagyon nem az.

Egyfelől voltak már a tenisznek olyan Grand Slam-döntősei is, akiket még ennyire sem vártunk a fináléba, mint Kevint, másfelől a dél-afrikai pokoli keményen megdolgozott azért, hogy itt legyen. Kevin Anderson két éve itt Murrayt verte és Thiemet, Wimbledonban pedig kettő-null szettje volt a csúcson lévő Djokoviccsal szemben. Igaz, hogy Kevin Anderson tavaly sérült volt, de azért korábban csak volt tizedik a világranglistán, akkor, amikor az első öt nevet előre be lehetett írni elé. Nem véletlen, hogy a kétségtelen foghíjas alsó ágról pont ő jutott be a döntőbe. Mint ahogyan - pont a korábbi előmenetele okán - nem gondolom, hogy az ő döntője nagyobb szenzáció, mintha egy Tsonga, egy Monfils vagy egy Berdych jutott volna be. De ettől még azt sem gondolom természetesen, hogy jobb esélye volna Nadal ellen, mint az említetteknek lett volna.

Viszont azért kevesebb sincs, azt hiszem.