Andy Roddick, a Királyság

Amikor tegnap átölelted Delpót, és befejezted, elkezdtem összeszedni magamban a legkedvesebb emlékeimet rólad.

(Na jó, nem pont akkor, mert Murray épp kezdte összeszedni magát Cilic ellen, és erről épp valami okosat kellett mondanom a másik csatornán, hidd el, hogy nem volt könnyű.)

És tudod mi van? Nem az jutott eszembe, hogy 2003-ban megnyerted a US Opent, vagy hogy világelső voltál, még csak nem is a nehezen megszerzett Davis Kupa ugrott be.

Hanem egy csomó minden más.

Hogy egy millió személyes emlékem van rólad.

Amikor 10 éve a US Openen Chelával játszottál, és az egyik szép labdamenet után lepacsiztál az első sorban ülőkkel, és egyből megszerettelek.

Amikor Roger beteg módon adta vissza azt a lecsapást 10 éve Bázelben,  te pedig odavágtad neki az ütődet.

Amikor 10 éve még abból a szakmai megfontolásból szurkoltam neked, mert helyes voltál.

Amikor 18 éves koromban baromira tetszettél, és még poszterem is volt rólad.

Amikor odaadtad az ütődet a labdaszedőknek, hogy játsszanak ők helyetted, mert te már nem bírod.

Amikor megnyerted azt a meccset El Aynaoui ellen Melbourne-ben, és én végig szurkoltam, pedig aznap szigorlatoztam.

Amikor 2007-ben kifogtad azt a napot, melyen Roger nem hibázott, és ronggyá vert, de te utána minden idők legsírvaröhögősebb sajtótájékoztatóját toltad végig azzal a bizonyos rezzenéstelen arccal.

Amikor láttam egy képet vagy videót rólad, mikor találkoztál egy súlyos beteg kisgyerekkel, akit zokogva öleltél át, és én is veled bőgtem.

Amikor rengeteget röhögtünk rajtad, ahogy utánozod a többieket poénból.

Amikor az alsóörsi strand kocsmájában néztük végig a 2009-es wimbledoni döntődet, és a kocsmáros néni nem értette, miért ülünk ott órákig.

Amikor kiröhögted Rogert azon a díjátadón, amiért vigasztalni próbált.

Amikor azt gondoltam, mennyire király vagy, hogy az esküvőd délelőttjén még elmentél egyet golfozni a haverokkal, amíg Brooklyn készülődött.

Amikor azt gondoltam, mennyire király vagy, hogy a 30. szülinapodon jelented be, hogy ennyi volt.

Amikor 20 ezren állva tapsolták és sírták végig az utolsó két játékodat.

És amikor az utolsó sajtótájékoztatód végén megkérdezték, hogyan szeretnéd ha emlékeznének rád, és azt mondtad olyan barneystisonos fejjel: Azt akarom, hogy ha visszagondolnak rám, akkor mindenki azt gondolja, hogy király voltam.

Az voltál.

Mert ezzel a rengeteg személyes emlékkel az életem része voltál, vagy, leszel.

És ha belegondolunk, hogy hány millió teniszt szerető embernek hány millió ilyen személyes emléke van rólad, akkor nem is kérdés, hogy király voltál.