Djokovic lelke úgy járt jobban, hogy nem lett meg a 21. GS és a naptári slam

Valószínűleg sokan emlékeznek a 2015-ös Roland Garros döntőjére, melyet Djokovic vívott Stan Wawrinka ellen. Az akkori helyzet kísértetiesen hasonlít a mostanihoz. Leszámítva talán azt, hogy az a döntő egy lényegesen színvonalasabb meccs volt, de ez most itt a legkevésbé fontos.

2015-ben Djokovic a karrier GS-ért ment, hisz a másik három majort korábban már sikerült megnyernie. Legyőzte Rafael Nadalt a negyeddöntőben, igaz a spanyol akkor korántsem volt csúcsformában, egy sérülésekkel tűzdelt salakszezon végén érkezett meg Párizsba.

Az elődöntőben Andy Murray-t is megverte öt játszmában, a döntőben pedig jött Wawrinka. Tudtuk, hogy a svájcinak embertelen, sőt, tán azt sem túlzás állítani, hogy verhetetlen tenisze van, ha ő legjobbját nyújtja. Akkoriban legalábbis feltétlenül ez volt a helyzet.

És Djokovic pechére Wawrinka a legjobbját nyújtotta, varázslatosan játszott, és négy játszmában győzött. A szerbnek tehát akkor még nem jött össze a karrier slam, amire annyira vágyott, amire annyira készült.

Kapott azonban helyette egy olyan elképesztő ünneplést, amilyet azelőtt még soha, és valószínűleg azóta sem. A Philippe Chatrier-pálya közönsége hosszú percekig ünnepelte őt felállva, Djokovicnak pedig potyogtak a könnyei.

Nem a vereség miatt sírt, hanem a meghatottságtól. Attól, hogy megérezte a közönség szeretetét, amire annyira nagyon vágyott már akkor is. Ebből a szeretetből pont akkor kapott egy jókora adagot, amikor talán a legkevésbé akarta. Amikor a legkevésbé tett érte tudatosan. Pont akkor sikerült közelebb kerülnie népszerűségben Federerhez és Nadalhoz, amikor nem is igazán akart.

Valami hasonlót láthattunk New Yorkban is vasárnap este. Ezúttal nem a karrier, hanem a naptári GS volt a tét, de ezúttal sem övé lett a győzelem. A közönség szeretetét – igaz, meccs közben néha unfair módon, de - ismét egyértelműen megkapta. A meccs utáni interjúban most hosszan ki is tért erre.

Akkor is küszködött a könnyeivel, most is. Akkor is megkapott valamit abból, ami hiányzott a lelkének, most is. Ha ő győzött volna, ekkora tapsban és biztatásban nemigen részesült volna. Már csak azért sem, mert nem lett volna rá szüksége.

Akkor viszont az egója járt volna nagyon jól a 21. majorrel és a naptári GS-sel. És itt az egóra nem mint valami ördögtől való dologra gondolunk. Ne legyen ugyanis kétségünk a felől, hogy minden nagy bajnoknak nagy egója is van. Ez törvényszerű, nem lehet másképp. A nagy ego elengedhetetlen.

Nyilván minden porcikája örült volna a sikernek, a lelke is természetesen. De ez a lélek, mely mindig annyira szomjazta a szeretetet, az elfogadást, az elismertséget, győzelem esetén nem élhette volna át azt a tapsot és éljenzést, amit a világ legnagyobb stadionjától most buzdítás gyanánt megkapott.

Győztesként is megtapsolták volna természetesen. De az amolyan kötelező, rutinszerű taps lett volna. Ráadásul Djokovicot abban a pillanatban – eléggé el nem ítélhető módon - valószínűleg sokkal inkább az foglalkoztatta volna, amit elért. Nem pedig a taps.

A lelkének ez így valószínűleg sokkal többet jelentett, mint a győzelem jelentett volna. Erre a könnyei és a szavai egyaránt bizonyosságként szolgálhatnak.